Maga a történet igazából a polgárháború tetőfokán kezdődött (bár korábban sem volt túl jó a helyzet), amikor is a lázadó milíciák elrabolt gyermekeket hurcoltak az uralmuk alatt lévő gyémántbányákba, ahol aztán napi 14-16 órát dolgoztatták őket azért, hogy valahol messze, egy gazdag nő gyönyörködhessen egy apró kavicsban. A háború azonban véget ért, de a több ezer gyermek nagy része még mindig a bányákban dolgozik. Most nem a lázadóknak, hanem cégeknek, kereskedőknek, bűnözői csoportoknak. Ahogy a Sierra Leone-i bányászati tevékenységet vizsgáló egyik nonprofit szervezet, a Szövetség az Igazságért és Fejlődésért (NMJD) vezetője elmondta, a bányákban sínylődő gyermekek sorsa súlyos társadalmi konfliktusok melegágya lehet, amellyel eddig a kormány képtelen volt megbirkózni.
Ahogy más szervezetek is rámutattak, a sok száz kisebb-nagyobb bányában a fiatalok brutális munkát végeznek napkeltétől napnyugtáig, veszélyes körülmények között, omladozó gödrökben és mélyedésekben. Az esetenként 9-10 éves gyerekek többsége egész nap 30-60 kiló közötti zsákokat cipel, esetenként étel és hosszabb pihenőidő nélkül. A problémának a kormány is tudatában van, állítólag mindent megtesznek azért, hogy a helyzetnek véget vessenek, jó pár hónapja elfogadtak egy törvényt, amelynek egy része kifejezetten a gyermekmunka tilalmáról szól, de sajnos komoly előrelépés nem történt. Ennek okai főként gazdasági, szociális jellegűek, az ország gazdasági helyzetéből fakadnak. Egyrészt a bányák körül épült falvakban nem sűrűn van iskola vagy tanár, sőt néha még orvos sem, és a hatalmas munkanélküliség és szegénység miatt a gyermekek is kénytelenek dolgozni, sokszor ők az egyetlen kenyérkeresők egy nagyobb családban.
Erre egyébként a kormány képviselői is rámutattak, sok esetben maguk a szülők küldik gyermekeiket dolgozni a bányába, és nem igazán támogatóak az integráló és támogató programok iránt. Persze vannak, akiknél sikerrel járnak, és talán ez az, ami reményt adhat a további küzdelemre. Másoknak viszont önerőből nincs lehetőségük a menekülésre, ahogy az egyik hírügynökségnek nyilatkozó 15 éves fiú elmondta, három testvérével együtt árván maradtak a háború után, és mivel segítséget nem várhattak senkitől, maguknak kellett a bányába indulniuk, hogy ennivalóra, ruhákra teljen. Ő is, hasonlóan a többi gyermekhez, zsákokat cipel és gödröket ás a hét hat napján, szünet nélkül, minimális élelemmel. Bányától függően, úgy 25-120 forint körüli összeget kapnak naponta a munkáltatójuktól, aki pár ezer forintos bónuszt is ad nekik, amennyiben találnak egy követ. Konkrétan azt nem lehet tudni, hány ezer gyerek dolgozhat Sierra Leone-i bányákban, de az tény, hogy a számuk egyre jobban nő, köszönhetően a romló gazdasági helyzetnek.
A leginkább érintett területek a keleti régiók, ahol rengeteg 10-12 éves gyerek dolgozik nap nap után éveken át. Probléma még a korrupció, hiszen a helyi bányászati „vállalkozók” sokszor megvesztegetik a járőröző felügyelőket, és ezért 360 fokos fordulatra van szükség, hogy végre véget lehessen vetni a gyermekmunkának az iparágon belül. Még tavaly egyébként a kormány speciális bizottságot állított fel, amelynek feladata a bányászati szabályok felülvizsgálata, a nagy bányászati vállalatokkal együttműködve. Az általuk készített jelentés javaslatokkal együtt hamarosan napvilágra kerül, és ahogy már kiszivárgott, a jövőben a kormány támogatni fogja pénzzel azokat a vállalatokat, amelyek lépéseket tesznek a gyermekmunka megszüntetése érdekében.
Persze ettől még a kicsi, helyi „vállalkozókkal” nem lesz könnyű a szabályok betartatása, akik ma is csak olcsó munkaerőt, és nem egy eljövendő generációt látnak a gyerekekben. Bár a vállalatok támogatása nem fogja megszüntetni a szegénységet, nem épít iskolákat és nem ad napi betevőt a nyomorgó Sierra Leone-i családoknak, és amíg a korrupt hatóságok végre nem tesznek valódi lépéseket, továbbra is sok ezer gyerek fog reggel a bányába indulni napi pár forintért. Egyébként a vállalkozók nem érzik magukat hibásnak, ahogy egy szenegáli bányatulajdonos elmondta, ők inkább jót tesznek a gyerekekkel, hiszen munkát és így megélhetést biztosítanak nekik. Sokan amúgy biztonsági őröket is foglalkoztatnak, afféle hajcsárokat, akiknek elvileg az lenne a feladatuk, hogy vigyázzanak, nehogy valaki eldugjon, lenyeljen egy gyémántot, de mint a beszámolókból kiderült, gyakran rabszolgahajcsárként funkcionálva hajtják a gyermekeket a nagyobb munkavégzésre.
Úgy tűnik tehát, hogy az 1991–2001 között, az ún. véres gyémántokból zajlott polgárháború hagyatéka több, mint egy szomorú emlék. Hiába csatlakozott Sierra Leone a Kimberley-egyezséghez, amelynek célja biztosítani, hogy konfliktus-zónákból ne kerülhessenek gyémántok a piacra, a gyermekmunkát lehetetlen kiszűrni a korrupciónak köszönhetően, ráadásul csak minden harmadik kibányászott gyémánt hagyja el legálisan az ország területét továbbra is, a többi csempészek útján távozik. Néha a rendőrök lecsapnak egy-egy bányára és elviszik a gyermekek egy részét és a biztonsági őröket, de nem sokkal később a „vállalkozó” már ki is váltja őket, és minden megy tovább ugyanúgy, ahogy korábban.
Nem Sierra Leone az egyetlen érintett ország Afrikában, ahogy nemrégiben a BBC riportjából kiderült, több ezer gyermek dolgozik bányákban a Kongói Demokratikus Köztársaságban is, nagyjából 200 forintért naponta. Itt még annyira sincs szabályozás, mint Sierra Leonéban, a különböző érdekcsoportok tulajdonképpen rabszolgaként dolgoztatják a gyerekeket, köztük esetenként 6-8 éves apróságokat is. Az ország dúsgazdag az ásványkincsekben, és ezek kibányászása, majd értékesítése állandó és jelentős bevételt jelent a különböző lázadó alakulatok számára. Az esetenként 50 méter mély vájatokban biztonsági felszerelések nélkül, általában étel nélkül, csupasz kézzel dolgoznak a kisgyerekek, akiket az egész napos munka után, tetőtől-talpig belep a fekete, sötét sár és por.
Itt divat a minél fiatalabb gyermekek alkalmazása, hiszen nekik még idősebb társaiknál is kevesebbet kell fizetni, ami az első számú szempont. És ne keressünk itt józan észt és lelkiismeretet, a „munkáltatók” általában etnikai alapon is utálják „rabszolgáikat”.
A gyermekbányászok számát (ebbe a gyermekkornál kissé idősebb fiatalok is beletartoznak) Afrikában már 2006-ban is több százezresre becsülték, és ez a szám azóta valószínűleg jelentősen emelkedett. Sajnálatos, hogy míg a gyermekkatonák helyzete annyira feldühíti a nemzetközi közvéleményt (jogosan), addig a gyermekként rabszolga-módjára dolgoztatott fiatalok életéről hajlamosak vagyunk elfeledkezni, pedig ők számban jóval többen vannak katonaként szolgáló társaiknál. Szörnyű érzés belegondolni is, hogy vannak olyanok, akik gyermekkorukat a játék és iskola helyett sötét üregekben töltik. Ezek után pedig ne csodálkozzunk, hogy mindig van elegendő emberanyag egy lázadó szervezet által terjesztett radikális eszme számára.
***
A gyémántkereskedő
Pogány Alajos gyémántkereskedő (képen), egész életében nem tudta, kitől féljen jobban, a banditáktól vagy az adóellenőröktől.
Ötéves korában meghalt az édesanyja, apját nem szerette, mostohaanya nevelte, apja náci párttag volt, 52-ben átment Ausztriába: találkozott egy belga lánnyal, feleségül vette, apósa kis óra-ékszer boltjában lettt alkalmazott. Izgatta, hogyan lehetne az elejétől a végéig egy kézben tartani a munkát és a pénzt is. Először csak féldrágakövekkel foglalkozott stikában, mert apósa féltette a feketén szerzett drágakövektől, mert számla nélkül az adóhivatal firtatta az eredetüket. Apósa megelégedett a becsületesen végzett munkával, ők szűkösen éltek egész életükben. 69-ben kirabolták az egész üzletet, golyókat eresztettek belé. Sok gyémántáru volt nála bizományban, azok viszont be voltak biztosítva. Belgiumban eddig ez volt a legnagyobb ékszerrablás, amit bemutatott a rádió és a televízió is.
Utána négyszer lőtték még meg. Kirabolták 72-ben és 74-ben is. Állandóan az adóellenőrök jártak a nyakára, mert csupán az áru tíz százalékáról tudott papírt adni. Harminc évet töltött el úgy, hogy „Egész életemben nem tudtam, kitől féljek jobban: a banditáktól vagy az adóellenőröktől, mert a banditával még elverekedek, de ha az ellenőr rossz akar lenni, akkor végem. Soha nem tudtam teljes nyugalommal végigmenni a ligeten, mert a fa mögött pisztollyal ott állhat a rabló. És volt, mikor ott is állt.” Belgiumban így teltek a napjai.
„Ékszereim fele zsidó barátaimtól származott, csakhogy ők nem tudták eladni, én pedig goj létemre nagyszerűen. Ilyen módon őket is támogatni tudtam.” Mire felépítette a házát, ami Belgium legszebb háza lett, már nem volt rá szüksége. Autóbalesetben együtt halt meg a felesége és a lánya. Megint megnősült, elvett egy magyar nőt, de az a házasság nem sikerült úgy. Elvált. Hogy mi a boldogság, és mi céllal született erre a földre, nem nagyon tudja. A hetvenedik születésnapján lerepült az autópályáról egy hatalmas szakadékba, és mikor földre ért, a kocsi péppé zúzódva azonnal kigyulladt. Senki nem tudja, hogy jött ki belőle.
Mire használta, használja a vagyonát? Mi az, ami igazán boldoggá teszi?
Nem tudja rá a választ. Éjjel-nappal dolgozott, szombat-vasárnap is, egész életében, de nem tud örülni semminek.
27 éves fiát a múlt héten fejbelőtték franciaországi otthonában.
Sz.
