Hétfő délutánonként a templomkertben játszunk Pintyővel. A kicsi lány két és fél éves. Biciklivel megyünk le, útközben énekelünk, verset, mondókát tanulunk általában, de ma valahogy nem megy jól a dolog. A kicsi lány okos és érzékeny. Minden rezdülést fog, mindenre reagál.
– Rosszkedvű vagy, mama? – kérdezi.
– Igen.
– Miért?
– Mert, mert – dadogok –, vagyis, csak szomorú – felelem.
– Miért? – jön az újabb kérdés, s ekkor megkondul a klotildligeti katolikus templom harangja.
Fél öt van. A harangszó kétségtelenül oldotta a bennem vasárnap óta kavargó keserűséget, amelyet Kovács Zoltán kommunikációs államtitkár és az egyházi vezetők nyílt levélváltása okozott.
Ha jól tudom, 1920 óta, a kommunista diktatúra éveit kivéve, június 4-én harangoztak templomainkban, emlékeztetve a világtörténelmi méretű kegyetlenségre, amely bennünket ért. Harangoztak, mert tudták, hogy fáj minden magyarnak, hogy megtagadták népünk önrendelkezési jogát, hogy ezzel kiszolgáltattak bennünket a nagyhatalmaknak, hogy szétszaggatták nemzetünk testét, hogy idegen uralom alá taszították testvéreinket. Harangoztak, mert nem lehet feledni soha, hogy volt nékünk egy országunk.
2010. június 4-én is harangoztak, s mi úgy hallgattuk a harangzúgást, hogy lesz még nekünk, mert megteremtettük, kétharmados felhatalmazást adtunk, hogy legyen!
Haza a magasban!
Azóta is igazán türelmesek, belátók és hűségesek vagyunk. Tudjuk, hogy Európa vezetői – tisztelet a kivételnek – ma is kettős mércével mérnek. Látjuk, hogy a kormány számára ebben a helyzetben az ügyes lavírozás marad, maradhatna, de belső ellenségeink az egyre nyíltabban szaggatott európai erőtérben a legaljasabb kémtevékenységnél is kártékonyabb ellenpropagandával akadályozzák boldogulásunkat. Van elég bajunk, ezért nem értem az államtitkár úr felesleges buzgóságát és a püspök urak kemény viszontválaszát. Csak nem a szekularizációt akarjuk ezzel bizonygatni? Kinek és miért?
Két éve még belefért a katolikus liturgia rendjébe a harangozás, nem beszélve a két reformált felekezetről.
Pintyőnek sok verset megtanítottam már, hintázás közben én elkezdem, ő mondja a második sort. Ma nehezebben megy a dolog, mert Kosztolányi Rapszódiája dübörög bennem:
Nincs, ahova hazatérjek,
ténfergek, mint a kísértet
éjszaka.
Süt a napfény, mégse látnak,
a magyar a nagyvilágnak
árvája.
Ezt még nem taníthatom Pintyőnek, kicsike hozzá, és megkérdezné, mama, miért?
czyla