A bácsi úgy nézett ki, mintha Móricz Zsigmond valamelyik parasztregényéből lépett volna ki. Fekete színű csizma, nadrág és mellény, hosszú ujjú fehér inggel. Arcára mély barázdákat szántottak a sors verte évtizedek.
Otcsenás Péter Almádiban szállt fel a fővárosba tartó tapolcai vonatra, s az egyik fülkében találkozott a magányos öreggel. – Van magánál szabad hely? – kérdezte a hírlapíró mosolyogva, de csak tréfából, hiszen a bácsi egyedül utazott. – Igen – válaszolta nevetve.
Otcsenás Péter még jóformán kényelembe sem tudta helyezni magát, a szerelvény máris elindult. A bácsi egy ideig derűsen nézegette, hogyan bajlódik, tesz-vesz csomagjaival a fiatalember, aztán amikor észrevette, hogy egy könyv került a keze ügyébe, dőlni kezdett belőle a szó.
Néha kérdezett is, de csak úgy költőien, mert a választ meg sem várta, és máris belekezdett egy új történetbe. Az életéről mesélt, hetven évének örömeiről és bánatairól, talán azért is tette, mert észrevette, hogy Otcsenás Péternek sorslátó szeme van.
Egy Budapest környéki faluban töltötte a gyerekkorát, szülei uradalmi cselédek voltak, szegénységben nőtt fel négy testvérével együtt.
– A második világháború után, a földosztáskor 50 hold szántót kaptunk művelésre. Ehhez azonban se igás állatunk, se eszközeik nem voltak. Még vetőmagra sem jutott pénzünk. Keresnünk kellett valakit, akinek ezek rendelkezésére álltak, ezért szerződtünk feles művelésre. Egymás tenyerébe csapott a két gazda, ennyiből állt a szerződés. Az infláció miatt tojás meg baromfi volt a fizetőeszköz.
Könny csordult ki a bácsi szeméből, mikor arról mesélt, hogy kulák- listára kerültek az 50 holdjuk miatt. A kötelező beszolgáltatáson felül is minden élelmet elvettek a családtól, az iskolában a tanító az utolsó padba parancsolta, a szüleit pedig naponta alázták meg azzal, hogy a tanácsháza előtt felállított hangszórón beolvasták a nevüket, „a népi demokrácia” többi ellenségével együtt.
– Sportolni kezdtem a téesz kézilabda csapatában, mert úgy gondoltam így elkerülhetem a megaláztatásokat. Tizenhat évesen már ifjúsági válogatott voltam, egy évre rá pedig beválogattak a felnőtt csapatba, második helyen végeztünk a Bp. Honvéd mögött az országos bajnokságban. Mikor felsorakoztunk a tanácselnök előtt (aki nemrég még megszégyenítette a szüleimet), hogy fogadjuk a gratulációt, nem fogadtam el a felém nyújtott kezet.
Még sokszor hozta szóba a szüleit, akiknek egészségét kikezdte a „Rákosi-kor”. Az édesanyja hunyta le örökre a szemét hamarabb, aztán a férje utána halt. Utoljára felöltötte még ünneplő ruháját, leültette maga köré a gyerekeit, ittak egy-egy pohár bort, majd mindenkinek tudomására hozta, hogy mit örököl. Utána lefeküdt ruhástul és a hajnal már nélküle virradt.
– A sportolás mellett jó szakmát tanultam, lakatos csoportvezetőként vonultam nyugdíjba. Harminc ember dolgozott a kezem alá. Utolsó munkánk a miniszterelnöki hivatalban volt. Azokban a napokban Horn Gyulának hívták a miniszterelnököt. Egyik nap pufajkát küldött neki valaki csomagban – amikor erről beszélt cinkos mosoly jelent meg szája szegletében.
Panaszkodással folytatta, hogy idézést kapott a rendőrségtől tanúkénti meghallgatásra. Ha nem jelenik meg, ötvenezer forintra is megbüntethetik.
– Van egy nagy kutyám, minden reggel elviszem sétálni. A város, ahol élek egy nagy hegy alatt terül el. Ezen a hegyen van a kálvária is a tizennégy stációval és legfelül a kereszttel. A fiatalok kedvenc találkozó helye, innen nagyon szép a kilátás a budai hegyekre. Én már kicsit lassabban érek fel ide mint a kutyám. Akkor is így történt. A kutya felért majd hirtelen visszafordult és értem jött. Ezt megcsinálta vagy háromszor amíg én is felértem. A kereszt tövében egy fiatal lány feküdt a földön, mellette egy nyitott táska tele gyógyszerrel. Felemeltem a fejét, de az visszacsuklott. Megfogtam a csuklóját a pulzusát keresve, alig volt szívműködése. A telefonom nem volt nálam, így vissza kellett mennem a lakásba. Innen hívtam a mentőket és a rendőrséget. Velük együtt mentünk fel a helyszínre. Útközben egy nővel találkoztunk, aki fentről jött lefelé, nála volt az a táska amit én a lány mellett láttam. Nem álltunk meg mert a mentős sürgetett, hiszen emberéletről volt szó. Ellátták a lányt és valamilyen kerülő úton az autó is feljött így el tudták szállítani. A rendőrök tovább kérdezősködtek a megtalálás körülményeiről, ekkor mondtam el a táskát és a gyógyszereket. Ez három éve történt és most kerül sor a tárgyalásra. Azóta azt is megtudtam, hogy valamilyen csoportos öngyilkossági akció szervezőit keresi a rendőrség.
Van egy kis háza a Balaton északi partján, szép nagy kerttel és szőlő-vel. Szüret volt az elmúlt hét végén, mind a két szomszédja besegített, hogy elkészüljenek. Elég gyenge a must cukorfoka, panaszolta, tavaly 22 fokos volt, idén 20 fokos, de azért számít vagy 5 hektó borra. Tavaly 7 hektó volt és alig maradt belőle 50 liter, mert a fiai meg az ismerősök szépen eliszogatták.
– Egyszer meglátogathat, ha gondolja – jutott eszébe a bácsinak Kelenföldnél, mire Otcsenás Péter megkérdezte: – Csak egyszer?
Borbély László
