2012. október 23-án a Magyar Forradalom és Szabadságharc díszünnepségén, délután Budapesten, a Kossuth téren 400 ezer ember sereglett össze, hogy hitet tegyen a nemzet kormánya és politikája mellett. Itt adhatta elő Márai versét, a szót elcsendesítő 56-os mementót, a Mennyből az angyalt. És itt hallgathatta 400 ezer ember lélegzetvisszafojtva Csurka Lászlót. Nemcsak 400 ezren, hanem azok is, akik a tévén keresztül követték ezt a kivételesen nagy versmondást.
Tüneményes ember a most 77 esztendős Csurka László színművész. Az Isten jókedvében teremtette és színpadra szánta. Csurka László társaságában és közelében lenni nekem mindig élmény volt, és ma is az.
Ülök a Várszínházban, a színpadon Németh László Villámfényében Csurka László alakítja a jegyzőt. Kállai Ferenc rendezte a darabot. Finomság, lélektani beavatottság, a szavak pontos kiejtése, közlése, az atmoszféra teremtés kivételes nagy pillanatai – ez jellemzi az előadást és Csurka László szerepét. De e hosszú és eredményes pályafutás rengeteg szerepét sorolhatnám fel. Lavery írta Az úr katonái című színpadi művet; Csurka a főapát szerepét alakította. Teljes főpapi ornátusban megjelent a színen a művész, és a katolikus főpap minden gesztusával közli velünk, amit közölni akar. Fölényes tehetséges alakítás, emlékezetes.
De dőre próbálkozás lenne most a szerepeket sorra venni, mert lehetetlen. Inkább azon tűnődöm, hogy a 77. születésnap kerek évforduló. Nem a 60 év a kerek, nem is a 70, hanem a 77., szinte játszanak a hangok. 77 éves Csurka László, és fiatal ember. Ahhoz képest különösen fiatal ember, hogy a felszínes számítások szerint több mint 150 színpadi szerepléséről számolnak be a jegyzetek. Híres színész ő a javából. Nem is értem, hogy a Nemzeti Színház örökös tagját miért tanácsolták nyugdíjba néhány évvel ezelőtt. Értelmetlen dolog volt. De tanács ide, tanács oda, Csurka ma is a színpadon van, és jó a társaságában ülni a színházban.
Éppen köszöntésünk megjelenése előtt ünnepli a közönség a Magyar Kultúra Napját Csepelen. Ez ugye január 22. Verseket mond az előadó, a művész, a színész. Kiket szaval? Magyar sorsverseket: Juhász Gyulát, Dsida Jenőt, Márait. Az ám, Márai. Ő a legavatottabb tolmácsolója a Márai-verseknek. De megszólal Reményik Sándor, Ady Endre, aztán a sanzonok: Seres Rezső és Horváth Jenő. Fergeteges az előadás, az emberek közelebb húzódnak a színpadhoz. Laci köztünk van és kapunk tőle.
Különös színházi ember ez a Csurka. Feleségétől, Boritól tudom, hogy napokig azzal zaklatta az asszonyt, hogy a hálószobába venne színházi sötétítőfüggönyt, mert ő a mögött szeretne nyugodtan aludni. Álmában is színész, és megkapta a sötétítőfüggönyt, olyat, amilyet a színházakban szoktunk látni. A színészet és az élete teljesen egybe esett.
Valahol tájoltunk vidéken Trianon a magyar költészetben című Bocskai színpados előadásunkkal. Több mint 150 előadást értünk meg. Majd az este végén – ami persze hogy nagy sikerű volt – valahol az Alföld közepén megálltunk egy polgári szóra, ami azt jelenti, hogy betértünk Lakiteleknél a Flintstone nevet viselő útszéli kocsmába. Jelen volt Csurka László, Jászai László, Medveczky Attila, Baló Miklós meg én. A művészek – ahogy ez szokás – menten vodkát rendeltek. Csurka és Jászai pultra könyökölve beszélgettek, ami nem beszélgetés volt, hanem egy tulajdonképpeni színielőadás. Én meg azt vettem észre, hogy a kocsma megtelik a környékbeliek sokaságával, Lakitelek környéki vadásszal, sofőrrel, gazdával. Csendesen félrehúzódtak, és figyelték Csurka László és Jászai különelőadását. Jó 40 percig tartott ez az előadás, és ott a Flintstone-ban, az előadás végén a jelenlévők megtapsolták a két színészt. Bizony ám! Mert mindig színészek voltak ők, minden alkalommal.
Aztán beszéljünk csak arról, hogy mi is volt 2012. október 23-án délután Budapesten a Kossuth téren. 400 ezer ember előtt adta elő Márai irdatlan nagy versét, a szót elcsendesítő 56-os mementót, a Mennyből az angyalt. 400 ezer ember lélegzetvisszafojtva hallgatta Csurka Lászlót. Nemcsak 400 ezren hallgatták így, hanem azok is, akik a tévén keresztül követték ezt a kivételesen nagy versmondást. Ott az előadót nagyon szerették, ölelték, vállát lapogatták és köszönték az előadást.
A dolognak van egy titka. Csurka László amit csinál, azt alaposan csinálja. Ez hatja át teljes pályafutását és az életszeretet. Bátyja, Csurka István a rádióban 1987. december 24-én Búgócsiga című jegyzetében bepillantást engedett gyermekkorukba, a családba, ahonnan meríthettek:
Egyszer csak megszólalt bennem valahonnan gyermekkorom elsüllyedt világából egy karácsonyi búgócsiga. Hangjától megelevenedett az emlékezetem. Ott hasaltam a szoba közepén a szőnyegen. Régen meghalt apám ült mellettem, törökülésben, térdén az öcsémmel, s egyetlen feladatunk a vasút összeszerelése volt, a sínek és a váltók minél ravaszabb, életszerű vezetése.
Családi intimitásokról dehogy akarok én szólni, de azt elmesélem: egyszer együtt láttam hármukat, az édesanyát, Csurka Istvánt és Csurka Lászlót. Valahova vidékre készültünk az elnökkel, és a mester magához vett két narancsot és két banánt. Azt mondja, először beköszönök a mamához, és elsétáltunk az édesanyához. Csurka köszönt illendően – mármint a nagy Csurka –, a mama meg fogadta a köszönést, és mondta: szervusz, fiam. Hogy vagy? Gyűlik a nép? Rövid volt a beszélgetés, de hát ki lehetett belőle hallani az abszolút beavató bizalmat. Egy perc múlva megjelent Csurka Laci, és hallatlan derűvel, szinte köszönés nélkül elkezdett a mamával társalogni. Ez a társalgás utánozhatatlan volt, látszott, hogy a kedves kisfiú akárhány éves, mindig csak kisfiú marad az édesanya számára, akit dédelgetni kell. Azt már csak később tudtam meg, hogy még Békésben ebédelt a család, és Erzsi néni megkérdezte a kicsi fiától: kérsz még Lacikám? Laci felkapta a fejét, és visszakérdezett: Pisti kér? Mert Csurka Lacinak az etalon, a mértékadó a bátyja volt, mindvégig a bátyja, Csurka István. Csak a képességek, magatartások jellemzésére írtam le ezt a történetet.
De tovább megyek, mert életünket végigkísérte a Csurka Laci által terjesztett mérhetetlen derű.
Megy az autó Zemplénben, négyen ülünk benne. Gizi vezet, mellette ül Csurka István, hátul meg Csurka Laci és én. Egyszer csak Laci megszólal: Gizi, állj csak meg légyszíves. Csurka István azt kérdezi: Most miért? Mert viccet szeretnék mesélni, de ülve nem tudom. A kocsi megállt a zempléni úton, a parkoló közepére kiállt Csurka László, és előadja: a szükségállapot idején a Marszalkowskán Varsóban találkozik két férfi. Egyik a másiknak: Uram, lenne szíves tüzet adni? Hogyne – válaszolt a másik. És nyúl az egyik zsebéhez, meg nyúl a másikhoz, két kezével a felső zsebeihez, és egyre komoruló arccal szinte befele nézve, tovább tapogatva magát keresi a gyufát vagy az öngyújtót, majd egyszer csak konstatálja a tényt, immár feledve a célt: a k***a anyját, de lefogytam. Fergeteges sikert aratott ez a szükségállapotbeli vicce. És Csurka Laci – mint aki jól végezte dolgát – visszaült az autóba, és élvezte a mi meg nem állítható röhögésünket.
Lenne még sok példa, de ennyi is elég. Elég a derűből, a színpadból, az élet szép jelenségeiből.
5 vagy 6 évvel ezelőtt Csurkáék sanzonestet csináltak, szép, ifjú színésznők és Mártonffy Miklós, no meg természetesen Csurka László. Örök sanzonokat adtak elő. Kétszer egy óra volt az előadás. Öt éven keresztül ment a színpadon. Elmondhatatlan, milyen nagy volt a sikere ennek az egyszerű szerkezetű előadásnak. Csurka Istvánnal együtt hallgattuk, néztük az előadást. Egyszer csak megszólalt a mester: az én öcsém minden hangszeren tud játszani… Bizony, bizony, Csurka László a legszebb kritikát a bátyjától kapta.
Így ünneplem őket most én, ezzel az emlékezéssel, Csurka László 77. születésnapján. A jó Isten éltesse az emberi kor legvégső határáig.
Győri Béla
