Mert ha egyetemet lehet foglalni, akkor bankot miért nem. 100-120 devizahiteles bemegy a fiókba, háromszáztól kilencszázig lehív minden hívószámot és elfoglalja a bankot. Sőt talán célszerűbb egyből a központi épülettel kezdeni. Vajon lejönne-e az igazgató, hogy egyeztessen a követelésekről? Kiscímletben fejenként 200 ezret kérünk. Ja, és szüntessék meg a törlesztésem és vegyék le a lakásról a jelzálogot. Ezek a tárgyalás kiindulópontjai.
A petíció átnyújtásától számított hat-nyolc percen belül fekete ruhás emberek ordítoznának, hogy lássam a kezét. És miközben a taktikai bakancs csúszásgátolt talpa egyre mélyebben nyomódik a fejbőrbe, előbb-utóbb a bankfoglaló is rájön, hogy rossz ötlet volt. Egyetemet, földet, akármit lehet, bankot nem. Ugyanis a bankban szakramentum van.
A Nyugat szentsége a pénz. A kortárs Mózes biztosan nem frigyládát készítene a pusztában, sokkal inkább pénzintézetet. Méghozzá központit. A Nyugat hatalmi felépítményének alapja és egyben mozgatója a pénz lett. Csakhogy a nagy társadalmi ideák és elsősorban a legnagyobb elvonatkoztatott rendszer – a demokrácia – a pénzt látszólag csak eszköznek tartja.
A XX. század egyik legnagyobb és ma már szinte elfeledett gondolkodója, Oswald Spengler már 1919-ben, a nagy világégés utáni első napon tisztán látta: az akkor még ki sem teljesedett demokráciát a pénz fogja megszüntetni. A pénz mindent átható ereje, törvényen és emberen felülisége, univerzális jellege egy olyan társadalmi rendszert alakít ki, melyben a demos, a nép uralma csak látszat. Egy négyévente ismétlődő misztérium. A valódi rendszermozgató erő ugyanis már réges-régen nem a politika, nem a választások, nem a törvényes rend ellenőrzése, hanem a pénz.
A pénz birtoklása, kibocsátásának joga, a pénzrendszer ellenőrzése a hatalom forrásai. Már nem csak önmagában pénzről, hanem egy rendkívül bonyolult, és szinte irányíthatatlan hatalmas, az egész földet behálózó rendszerről van szó.
A pénz már régen nem fizetőeszköz, cserealap, mely megkönnyíti az életet. A pénz ma már rendszer, minden rendszerek rendszere, mely önálló szabályokkal, kultúrával, gazdasággal és társadalommal rendelkezik. Nem a társadalomnak van pénze, hanem a pénznek társadalma. A pénz mögött természetesen emberek állnak, csakhogy ma már nem létezik olyan ember, aki erre a gigantikus rendszerre döntő hatással lenne.
Olyanok természetesen vannak, akik a rendszert használva kormányokat döntenek meg, forradalmakat szponzorálnak és paradigmát váltanak időről időre, de ezek a beavatkozások is a pénzrendszer logikája mentén haladnak. Márpedig ez a logika pusztító.
A pénzrendszer, sajátosságai miatt képtelen egyensúlyi állapotba kerülni. A rendszeren belüli állandó áramlatok örvényléseivel bizonyos központok felé terelik a pénzt. Ezek a központok hatalmas cetként nyelik el a világ eredményeit, a természeti kincseket és elsősorban a munka gyümölcsét. A gigantikus összegek, melyek magánszemélyek, befektetési alapok és pénzintézetek kezelésében vagy egyenesen tulajdonában vannak önálló hatalomként kormányozzák a világot. Ugyanis a gigantikus mennyiségű pénz – a rendszer logikájából adódóan – az előbb felsorolt értékek valamelyikét vagy mindegyikét hivatott finanszírozni és abból a maga részét kiszakítani. Így keletkezik a pénzrendszer másik fundamentuma a növekedés.
Most minden közgazdász a fejéhez kap, hogy ez az oktondi nem érti a pénzügyi rendszer nagyszerűségét és mély, szükségszerű beágyazódását a kapitalizmusba. Márpedig a közgazdaságtan a napnál világosabban mutatja, hogy a növekedés a jólét alapja és az bizony szükségszerű. A közgazdászok túlnyomó többsége azonban mélyen hallgat a növekedés forrásairól. Ugyanis, ha tetszik ez nekünk, nyugati embereknek, ha nem, a Nyugat növekedésének forrása nem a mi nagyszerű kultúrában fogant agyunk, hanem a világ értékeinek pénz általi összeharácsolása.
Az összeharácsolás lehetőségét a pénz értékének és mennyiségének manipulálása, az ún. árfolyamcsalás adja. Kialakultak intézmények, melyek az adott pénz értékelésével és árfolyamának befolyásolásával foglalkoznak. Ezek közül a legnyilvánvalóbb csalásokat a hitelminősítők végzik, de nemrég kiderült, hogy a pénzkihelyezés terén etalonnak számító Libort és Euribort is manipulálják. (lásd: keretes írás). A csalások és manipulációk mellett a rendszer, természetéből fakadóan is hatalmas feszültségeket gerjeszt. Ugyanis a pénzrendszer mozgásai – és ez indokolja a pusztító jelzőt – bizonyos időközönként vákuumszerű buborékokat hoznak létre a nagy örvénylésben. A valódi fizikában, a folyadékok gyors örvénylésénél figyelhető meg ez a jelenség, melyet a fizika tudománya kavitációnak hív. A gyorsan örvénylő vízben – például egy hajócsavar mentén – kis vákuumbuborékok alakulnak ki, melyek hang és fényjelenség mellett omlanak össze és lényegében mindent tönkretesznek maguk körül. A legkeményebb acélból készül hajócsavart is fel-zabálják. A pénzügyi rendszer kavitációja ennél azonban sokkal pusztítóbb. Az elméletileg megalapozott mágia, melylyel a pénzügyi rendszer előállítja ezeket a vákuumbuborékokat több száz éve működik. A kereskedelmi bankok ún. pénzteremtő tevékenysége, a hitelezési gyakorlat, a központi bankok és a kereskedelmi bankok viszonya, a bankok szolgáltatásainak árazása és a teljesen átláthatatlan és a jóhiszeműség elvét rendszeresen sértő szerződési gyakorlat hatalmas értéket von el a társadalomtól és ezzel a valódi alkotó, teremteni képes munka alapját szünteti meg főleg az ún. perifériákon. És bizony hazánk éppen a perifériákhoz tartozik.
A vákuumbuborékok sokasága egyszer csak előidézi a pénzügyi rendszer másik fundamentumát: a válságot. A tévedés alapja, hogy legtöbbünk a válságot, valamiféle hibás működésnek tekinti. Holott a válság a pénz és a köré teremtett rendszerből fakad. Válság nélkül nem létezik modern pénzrendszer.
A pénzügyi kavitáció hirtelen és helyileg zabálja fel az emberek javait, míg a válság képes globális pusztításra is. A pusztító jelző mégis további magyarázatra szorul.
A keletkező pénzűrt fel kell tölteni. Ennek pedig legegyszerűbb és legkézenfekvőbb formája a katonai erővel támogatott rablás. Pár száz éve még rabszolgákat szállítottunk, ma már csak arany és uránbányákat, olajat, piacokat, és olcsó munkaerőt zabrálunk hadsereggel. Pontosabban, zabrál a világ legerősebb hadserege, az amerikai.
A pénzrendszer folyamatait és hatásait megérteni szinte lehetetlen. Ugyan sokan – elsősorban a milliárdokat csináló tőzsdeguruk – gondolják, hogy értik a rendszert, a valóság, hogy a rendszer sikeres használata nem egyenlő a rendszer ismeretével. Attól, hogy kiválóan használom a számítógépemet, még fogalmam sincs, hogyan működik. A pénzrendszer igazi nagy veszélye, hogy teljességében megismerhetetlen. A világ minden egyes lakója, akinek akár csak néhány fillér lapul a zsebében részese ennek a rendszernek és pillanatnyi döntései mind alakítják azt. Még akkor is, ha a nagy, egy kéz irányítása alatt álló áramlatokat ezek a döntések nem befolyásolják.
Hogy a méreteket érzékeljük: a forint elleni legutóbbi támadás, amikor bizonyos spekulánsok shortolták a magyar pénzt egy kis halacska farkcsapásának felel meg a világóceánban. Hiába a nagy pénzügyi guruk milliárdjai a rendszer alapjait nem tudják megváltoztatni. Tegyük hozzá: nem is akarják.
A magyarországi politikacsinálók Fekete János óta – ha nem is ebben a megfogalmazásban – de tisztában vannak a fenti helyzettel. És annak ellenére, hogy a szocializmus elvileg harcolt a Marxtól is ismert tőke általi kizsákmányolással, Fekete Jánostól Bajnai Gordonig, a kedves elvtársak egyetlen sajnálkoznivalót találtak a rendszerben: hogy a milliárdokból nincs még több náluk.
A második Orbán-kormány elképzelései azért nevezhetőek történelminek, mert megjelent egy rendkívül fontos elem a szokásos programpontok mellett. Mégpedig, hogy esetleg, hogy netalántán valamit mégiscsak változtatni kéne ezen a rendszeren. Megjelent a rendszer változtásának igénye.
Orbán Viktor példátlan cselekedetre ragadtatta magát: lecsapolt egy fontos kavitációs központot. Megszüntette a magánnyugdíjpénztár elnevezésű pénzörvényt. Jó, tudom, hogy az intézményt valójában nem szüntette meg, de lényegében elindította – mégpedig kormányzati szinten – az újszerű gondolkodás lehetőségét. Mi van akkor, ha a pénzrendszert megpróbáljuk megszelídíteni? Mi van akkor, ha létezhet valamiféle védelem az időről időre összeomló vákuumbuborékok ellen? Mi van akkor, ha a pénzügyi kavitáció, a fizikaihoz hasonlóan, gondos tervezéssel és jó megvalósítással csökkenthető? Mi van akkor, ha az állam egyik legfontosabb szerepe, éppen a pénzügyi hatalom ellensúlyozása?
Ezek bizony ördögtől való gondolatok a londoni City, a Wall Street, Hong Kong vagy éppen a Corvinus egyetem tereiben. Aki ezeket megpendíti, az rendes ember nem lehet. Matolcsyt – származásán túl – éppen ezért utálják ennyire. Mert ha nem is tökéletesen, de képes volt megfogalmazni, egy olyan rendszert mely talán lehet valamiféle részleges ellensúlya a pénzügyi hatalomnak. Talán képes lehet valamiféle reális, kis mértékű korrekciót végrehajtani, vagy ha ő nem is, de elveti a gondolatmagot a társadalomban és egyszer csak megjelenik valaki, aki a képes lehet a Matolcsyt most kerékbe törő rendszert megváltoztatni. Ezeken az alapokon, melyet az elmúlt két évben a kétharmad lerakott. Az új alkotmányon, az új közjogi rendszeren alapuló változás lehetősége is elég ahhoz, hogy a pénzrendszer haszonélvezői nekimenjenek a kormánynak.
A második Orbán-kormány különös bűne, hogy a pénzrendszer ellensúlyát nem valamiféle irreális elképzelés mentén indította el. Nem üzent hadat az egész pénzvilágnak, nem akart parittyával rontani a tankra, hanem csak addig ment, amíg mehetett. De – az összes elődjével ellentétben – addig elment. És ez bizony hatalmas indulatokat gerjeszt a haszonélvezők táborában.
Amikor azon sopánkodunk, hogy nem megy a gazdaság, hogy az ingatlanárak alacsonyan vannak, hogy a hitelezési gyakorlat nem változott, hogy a pályázati rendszer még mindig túl bonyolult, tehát, hogy a gazdaságpolitika eredményei egyelőre csak a számok szintjén jelentkeznek, de a mindennapokban keveset érzünk belőlük, akkor jusson eszünkbe: Góliát a legmodernebb tankban ül és nálunk továbbra is csak parittya van.
