A Fidesz székházába betörő társaság biztosra ment. A szervezők, a Bajnai Gordon környezetéhez köthető éceszgéberek pontosan tudták, hogy a furcsa társaság nemzetközi támogatást kap. A majd másfél évszázados gyakorlat újra bemutatásra került. Budapesti kávéházak, romkocsmák, szerkesztőségek, filozófiai intézetek és pártirodák mélyéről indulnak az üzenetek a londoni, a New York-i, a párizsi és most már a brüsszeli rokonokhoz, ismerősökhöz, hit- és mozgalmi társakhoz. Az üzenetek lényege, hogy a Budapesten avagy Magyarország bármely pontján regnáló magyar lényegű hatalmat meg kell regulázni, sarokba kell szorítani és végül meg kell semmisíteni. Az üzenetek címzettjei mérlegelés és a tények ismerete nélkül teljesítik a kérést.
A magyar politikatörténet első ilyen akciója a tiszaeszlári perhez köthető. 1882. április 1-jén délben Solymosi Eszter, egy fiatal keresztény szolgálólány, akit gazdasszonya, Huri Andrásné festékért küldött a falusi boltba, hazafelé menet eltűnt. Aznap volt a pészahot megelőző szombat (Sabbat Hagadol) ünnepe, amikor a falusi és a környékbeli zsidók a kántor- és metszőválasztásra messziről érkezett vendégekkel együtt a tiszaeszlári zsinagógában gyűltek össze. Az eredménytelen keresés után felvetődött, hogy Esztert megölték a zsidók. Solymosi Jánosné, Eszter édesanyja feljelentést is tett ellenük április 3-án Farkas Gábor községi bírónál, majd április 4-én Jármy Jenő tiszalöki főszolgabírónál. A nyomozás során a zsidók elleni gyanút erősítette Scharf Samu és Scharf Móric vallomása. Móric vallomása szerint apja a szombat reggeli istentisztelet után behívta az arra járó Esztert, hogy segítsen levenni a gyertyatartókat. Egy Hermann Wollner nevű zsidó, aki a házukban kapott szállást, oda vitte a lányt, ahol a három ott tartózkodó, Buxbaum Ábrahám, Braun Lipót és Schwarz Salamon elvágta a nyakát, és a vérét egy edénybe gyűjtötték. Ezután a holttestet újra felöltöztették, és a nyakát rongyba bugyolálták Lustig Sámuel, Braun Ábrahám, Weiszstein Lázár és Jünger Adolf jelenlétében. Móric – vallomása szerint – mindezt a kulcslyukon keresztül látta.
Az ügy részletes vizsgálata elterelne eredeti témánktól. Amúgy is megismerhetjük az esetet a könyvtárnyi irodalomból. Most csak annyira szorítkozunk, hogy önmagában a per megindulása nemzetközi felháborodást és eladdig példátlan nyomást eredményezett. A nemzetközi közvélemény természetesen nem ismerhette a tényeket, nem tudhatta, hogy mi történt Tiszaeszláron. Nem tudhatta, hogy adott esetben a tiszaeszlári zsidók egy csoportja és vendégeik akármilyen indítékkal, de mégiscsak megölték azt a lányt, vagy valóban csak azért támadták a tiszaeszlári zsidókat, mert zsidók. Erről fogalmuk sem lehetett. Csak annyit tudtak, amennyit a budapesti, ekkor már gazdaságilag és így politikailag is jelentős körök – melyeket hírlapírók, üzletemberek, gyárosok valamint bárók alkottak – tudattak a világgal. Hogy ez bizony VÉRVÁD. Ennyit elég volt megüzenni Londonba, Párizsba, New Yorkba. A nemzetközi felháborodás máris készen volt.
Azóta számtalan esetben alkalmazták ugyanezt a technikát. Az esetek többségében a jól bevált antiszemitizmus vád fogalmazódott meg. Például 1956-ban, amikor az általános és a Nyugat érdekeit szolgáló propagandával szemben is képesek voltak átverni, hogy Budapesten valójában nem az elnyomó kommunista rendszer elleni forradalomról és a Szovjetunió elleni szabadságharcról van szó, hanem bizony a zavargásoknak antiszemita indíttatása van. Aztán 1990-ben, amikor kiderült, hogy mégsem a Szabad Demokraták Szövetsége alkot kormányt, ugyanígy megpiszkálták a nemzetközi közvéleményt, hogy itt valamiféle keresztény kurzus készülődik.
Most a Fidesz és elsősorban Orbán Viktor ellen vetik be az unalomig ismert technikát. Orbán diktatúrát épít, nem demokrata és elsősorban nincs rajta sapka. Ezért aztán a nemzetközi közvélemény időről-időre felhorgad. A nemzetközi közvélemény nem áll azért olyan sok emberből mint gondolnánk. Pontosabban a nemzetközi közvéleményt egyáltalán nem érdekli, hogy Orbán Viktor demokrata-e vagy sem, egyáltalán nem érdekli, hogy a magyar alkotmányba mi kerül bele vagy mi nem. Ezek a hírek nem érik el az ingerküszöböt. Nem is az a cél, hogy a farnhemi asszonyság az állatorvosnál Orbán Viktor demokrata mivoltáról és ne a hörcsög tüdőgyulladásáról beszélgessen a másik háziasszonnyal, aki a csirkét viszi gyógyíttatni, ahelyett, hogy levágná.
Nem, a cél a magyar közvélemény revolverezése. A folyamat lényegesen egyszerűbb mint gondolnánk. A budapesti kötődésű demokraták, akik elsősorban vérvádi és demokrácia ügyekben képzettek tudnak néhány fontos telefonszámot. Biztosra vehetjük, hogy az egyik ilyen fontos szám Lauder úrhoz és köreihez köthető. De vannak New York-i, brüsszeli és londoni számok is. Ha esetleg valamilyen új szám kéne, arra pedig rendelkezésre állnak a Dzsoli Dzsókerek. Ezek a fontos telefonok többnyire Tel-Avivban csörögnek. A vonal végén olyan – amúgy nem túl jelentős – emberek találhatók, akik tudják a befolyásos emberek számait, sőt oda is tudnak szólni, hogy tessék már segíteni budapesti barátainknak ebben a fontos ügyben.
Innentől biztosra vehetjük, hogy egy-két nagy újságban megjelenik valamiféle Magyarországot elmarasztaló cikk, hogy az európai szocialisták és a hozzájuk köthető intézmények valamiféle aggályaiknak adnak hangot és végső soron, hogy az amerikai külügy kiad valamiféle elítélő vagy csak aggódó nyilatkozatot.
Amikor ártatlan embereket vernek az utcán, amikor a titkosszolgálat eluralja a közéletet, amikor ártatlan embereket hetekig, hónapokig tartanak előzetesben, akkor nincs veszélyben a demokrácia, akkor nem aggályos semmi. Ugyanis akkor ezek a fontos telefonok nem csörrennek meg, nem érkeznek budapesti hívások. Vagy ha igen, azokban azt kérik, hogy még véletlenül se legyen ügy a nyilvánvaló terrorból.
Ellenben az alaptörvény kiegészítései, na azok aztán tarthatatlanok. Az alkotmány nem játék. Mindenki aggódik, még Amerika is. Azzal most ne is foglalkozzunk, hogy az Egyesült Államok alkotmánya, melyre oly büszkék, mely a demokrácia alfája és ómegája éppen így, kiegészítések segítségével érte el mai formáját.
Az elsődleges érv a mostani alkotmánymódosítások ellen, hogy az alkotmányba nem illő, alacsonyabb jogszabályi szinteken intézendő kérdéseket emel alaptörvényi szintre. Megint tekintsünk el attól, hogy az amerikai alkotmány egyik legtöbbet citált kiegészítése, a második, a fegyvertartás jogát rögzíti. Akkor az alapító atyáknak éppen az volt legnagyobb bajuk, hogy az eredeti alkotmányszöveget úgy fogadták el, hogy azon ne lehessen változtatni. Aztán, mivel kiderült, hogy mégiscsak kéne rajta változtatni, kitalálták az alkotmánykiegészítés intézményét. És ebben például a fegyvertartás jogát szabályozták. Mert akkor az fontos volt az újonnan kialakuló szövetségben és elsősorban a brit hatalom ellen.
Most Magyarországnak fontos, hogy a felsőoktatás kérdését rendezze, hogy az elvándorló értelmiséget valahogy itthon tartsa, de ha ez nem sikerül, akkor legalább a közösből rájuk fordított pénzt visszakapja. Ezt a kétharmados hatalom az alkotmányban akarja rögzíteni.
A támadás másik oldala, hogy az alkotmánybíróság által megsemmisített szabályokat most alkotmányos szintre emelik. És ez micsoda dolog már, hogy kikerülik a legfőbb jogszabályfelügyelő testület véleményét. Ez az érv akkor lehetne értékelhető, ha magát az alaptörvényt nem ez a parlament, hanem valamiféle alkotmányozó nemzetgyűlés hozta volna, mely a mostaninál szélesebb konszenzuson alapuló alkotmányt készített. Csakhogy az alaptörvényt ugyanazok változtatják most meg, akik azt korábban létrehozták. Sőt ezt a mostani alkotmánybíróságot is lényegében ők választották meg. ( Arról most ne is beszéljünk, hogy éppen ugyanilyen hisztéria előzte meg az alkotmánybírák kinevezését, akik most nemzeti hőssé avanzsáltak a tiltakozók szemében.)
Az egész tiltakozás a vicc kategóriájába tartozik, ugyanakkor jól mutatja a háttérben meghúzódó erők gondolkodását. Ha már Solymosi Eszterrel és Tiszaeszlárral kezdtünk, akkor muszáj említést tenni, egy másik, de az előbbivel egylényegű gondolkodási sablonról. Előkerül egy eleddig ismeretlen, feltehetőleg Munkácsy által készített festmény. A festményen éppen Solymosi Esztert áldozzák fel a tiszaeszlári zsidók és vendégeik.
A kép megjelenése után szinte azonnal az előbbi logika mentén létrejött vélekedés is elterjedt. Ha ez valóban Munkácsy festménye, akkor Munkácsy életművét át kell értékelni. Akkor az idáig mindenki által elismert kiváló festő, már nem is olyan kiváló. Ha valaki lefesti a VÉRVÁDAT, az nem lehet jó festő.
Nyugodjunk meg: akármit cvancognak, Munkácsy kiváló festő, a kétharmados hatalom pedig nyugodtan módosíthatja a széles társadalmi konszenzuson nyugvó alaptörvényt, vagy ha úgy tartja kedve, el is állhat tőle. Maximum az a néhány száz, esetleg ezer telefonálgató kimarad a széles társadalmi egyetértésből. Na bumm!
Az igazi veszély most nem a nép ellenállásában vagy értetlenségében van, hanem a telefonálgatók hatalmi játékának esetleges hátterében. Ugyanis ez a mostani székházfoglalás csak szárnypróbálgatás. Most még csak arra kíváncsiak, hogyan lehet az elérhető néhány száz aktivistával esetleg komolyabb konfliktusokat kiprovokálni. Kis János terve még mindig életben van, még mindig próbálják megszervezni a választások utáni tüntetéseket, esetleg komolyabb, akár fegyveres harcba torkolló lázadásokat. Azonban érzik, hogy egy ilyen méretű szervezkedés, tőlük már nem telik ki, ehhez komolyabb háttérre van szükség. A kérdés most az, hogy a telefonvonal végén található hatalmasok érzik-e magukban az erőt egy esetleges magyarországi konfliktus finanszírozásához.
