Azt mondják a különféle szakértők, társadalomkutatók, hogy a választókorú emberek egy eléggé tekintélyes hányadának nincs ilyen vagy olyan elköteleződésük, és csak a legutolsó pillanatban döntenek arról, hogy melyik pártra adják a szavazatukat. A közélet iránt érdeklődő, viszonylag szilárd világképpel rendelkezők számára talán nem könnyű elhinni, hogy ez igaz, ám miután vélhetően mégis ez a helyzet, ezért érdemes elmerengeni, hogy milyen lehetőségek közül lehet választani április 6-án.
Az idei parlamenti választás minden értelemben eltér majd a korábbiaktól. Mindenek előtt nyomban le kell dönteni azt a balliberálisok által hangoztatott „ál-tabut”, amely szerint csökkent a választások demokratikus értéke. Ennek éppen ellenkezője az igaz: eltörölvén az ajánlószelvény-gyűjtés rendszerét, minden korábbinál több párt és egyéni jelölt számára lett elérhető a választáson való indulás lehetősége. Ez persze nem jelenti okvetlenül a színvonal emelkedését, sőt, de a pluralizmus kétségtelenül nagyobb, mint korábban bármikor is volt. Rendkívüli előrelépésnek kell továbbá tekinteni azt is, hogy – Trianon óta először – a világ összes magyarjának megvolt a lehetősége arra, hogy hatást gyakoroljon a magyar parlament összetételére.
A leginkább azonban abban lesz majd más a mostani voksolás, mint az ezt megelőzők bármelyike, hogy soha ilyen egyértelműen nem rajzolódott ki a választóvonal a két lehetséges alternatíva között, mint amennyire most. Két lehetséges alternatíváról kell szólni, és nem többről, mert látni kell, hogy a két legerősebb pártszövetség égisze alatt valójában két, minden tekintetben gyökeresen eltérő világnézet néz farkasszemet egymással. Ez nem új keletű dolog, hiszen a rendszerváltás óta közéletünkben folyamatosan megfigyelhető ez a jelenség – sőt a dolog akár évtizedekkel korábbi időkre is visszavezethető lehet –, ám bizonyos okok miatt a 2010 és 2014 közötti időszakban csúcsosodott ki leginkább. Nem véletlenül.
2010-ben ugyanis valami olyan történt Magyarországon, amelyre korábban még nem volt példa: kétharmados, alkotmányozó jogkört is biztosító többséget szerzett a nemzeti oldal. Érthető volt, hogy alapos ijedség lett úrrá az idegenszívűek táborában, hiszen megteremtődött az esélye a magyar reneszánsznak, kézzelfogható közelségbe került a nemzeti érzés kiterjesztésének lehetősége. Az ellentábor nem is hagyta válasz nélkül a helyzetet. Orbán Viktor nem tudott olyat cselekedni, amelybe ne kötöttek volna bele, a kormány nem tudott olyan döntést hozni, amelyről ne akarták volna bebizonyítani, hogy rossz. Felhasználva hatalmas sajtóhegemóniájukat, a kormányt és annak fejét ért támadások kiterjedtek az egész nyugati világra, miközben a belső bomlasztási kísérletekbe bevonták a kultúra általuk felügyelt részét és a társadalom legkülönfélébb csoportjait is.
Miután a kormány támogatottsága mindezek ellenére sem szenvedett el látványos visszaesést, bekövetkezett az, amire számítani lehetett: az ország megmentésének álságos jelszava alatt, de valójában a szavazatmaximalizálás reményében egy akolba terelődött minden balliberális, és létrehozták közös választási listájukat. Az összeállás létrejötte azonban, ha annak mélyére nézünk, szerencsésebb dolog számunkra, mint azt bárki is gondolná. Mert igaz ugyan, hogy így egyetlen kényszerszülte listára érkezik majd az összes MSZP, ex-SZDSZ, valamint Bajnai- és Gyurcsány-fan szavazó voksa, ám talán először a rendszerváltás óta, rákényszerültek arra, hogy már a választások előtt felfedjék lapjaikat.
Ennek révén megtudhattuk, hogy hiába a bő három éven át hangoztatott „megújulás” jelszava, hiába a közutálatnak örvendő kádereiktől való képmutató elhatárolódás, hiába a magyarságnak legtöbbet ártó pártképződmény, az SZDSZ látszólagos kimúlása, valójában semmi nem változott. Most is Kuncze és Fodor hivatott lehalászni a drogosokat, a deviánsokat, valamint az állítólagos liberálisokat, most is az MSZP feladata behozni a régi kommunista elvtársak voksait, és – amint azt az összefogás és a listaállítás forgatókönyve fehéren-feketén igazolja – a háttérből valójában most is Gyurcsány mozgatja a szálakat. Róluk, így együtt, pedig már tudhatjuk, mert bőséggel megtapasztalhattuk, hogy mi mindenre képesek a magyarság ellenében. Aki ezek után mégis rájuk szavaz, semmiképp nem hivatkozhat arra, hogy félrevezették, átejtették. Ők tehát az egyik lehetőség.
A másik lehetőség, hogy továbbra is bizalmat szavazunk a mostani kormánynak. Annak a kormánynak, amely nem mismásolta el a történelmi alkalmat, és a mozgásteréhez mérten minden tőle telhetőt megtett, hogy éljen a kétharmad nyújtotta lehetőségekkel, véghez víve azt, amire a választók felhatalmazták. Ennek köszönhető, hogy azok az eredmények, amelyekről korábban csak álmodtunk, immár kézzelfoghatóak és a birtokunkban vannak.
Lett új alkotmányunk. Olyan alkotmány, amely életbevágóan fontos dolgokat rögzít. Kimondja, hogy hazánkban a kereszténység nemzetmegtartó erő. Kimondja, hogy a Szent Korona megtestesíti a nemzet egységét. Kimondja, hogy a magyar állam felelősséget visel a határain kívül élő magyar közösségekért, és elő kell segítenie azok fennmaradását. Kimondja, hogy az emberi életet a fogantatástól védelem illeti meg. Kimondja továbbá, hogy a házasság intézménye férfi és nő között köttethet meg, és az így létrejött család a nemzet fennmaradásának legfőbb záloga. És kimondja azt is, hogy a magyar termőföld és a víz a nemzet közös öröksége, amelynek védelme az állam kötelessége.
Már az is nagyszerű dolog, hogy mindezek végre rögzítésre kerültek. Ám ennél is nagyszerűbb, hogy a négy év során Orbán Viktor és kormánya láthatóan és érzékelhetően igyekezett az új, magyar alkotmány szellemében munkálkodni. Ennek eredményeit hosszú-hosszú bekezdéseken keresztül lehetne sorolni, kezdve a kettős állampolgárság megadásával, valamint a szavazati jog határainkon túliak számára történő biztosításával, folytatva a nagycsaládosok és a gyermeket vállalók részére nyújtott hatalmas támogatásokkal, a gyermekszületések növelése érdekében meghozott jelentős döntésekkel, a munkahelyteremtés érdekében megkötött több tucat stratégiai megállapodással, a kiváló külpolitikai döntésnek bizonyuló keleti nyitással, vagy épp a termőföld hazai kézben tartására veszélyes zsebszerződések felszámolásával.
Természetesen nyilvánvaló, hogy Orbán Viktor és kormánya sem hibátlanul dolgozta végig a négy éves ciklust. Bizonyos, hogy az Orbán-kabinet nevéhez is fűződnek sajnálatos mulasztások. Ám egyetlen pillanatig sem képezheti vita vagy akár csak hátba veregetésekkel tarkított polémia tárgyát sem, hogy jobbak, értékesebbek-e, és ami fő, a nemzetmegmaradás szempontjából alkalmasabbak-e, mint az ő legyőzésükre összeállt balliberális konglomerátum.
Április 6-án választunk. Hivatalosan négy évre, és a parlament összetételére vonatkozóan. Ám valójában arról döntünk, hogy a megmaradás reményével kecsegtető magyar úton akarunk-e továbbhaladni, vagy megtesszük azt a szívességet ellenségeinknek, hogy visszafordulunk és önként rálépünk a halál útjára.
Miután igazából csak ez a két alternatíva áll előttünk, aki magyar, annak nem lehet kérdés, hogy melyiket válassza közülük!
Kovács Attila
