Amióta a tragikus párizsi eseményeket követően elhangoztak Orbán Viktor mondatai a bevándorlásról, szűnni nem akaró vezércikk-, vélemény- és nyilatkozatáradat lepi el a sajtót. A megnyilvánulások nagy része nem a tartalommal foglalkozik, hanem azzal, hogy az kinek a szájából hangzott el, vagyis Orbánt próbálja rossz színben feltüntetni azért, mert ki merte mondani: Magyarország nem pártolja a bevándorlást, és nem ért egyet azzal a migrációs politikával sem, amely Európa egyes államaira manapság jellemző. Azt talán mondani sem kell, hogy hatalmas ellenkezés fogadta a magyar miniszterelnök kijelentéseit, és korántsem meglepő módon nem csupán külföldön, de a hazai ellenzék részéről is. Pedig ha van ország, amelynek joga van ilyen álláspontra helyezkedni, akkor az épp a mi országunk, és esetünkben ez messze nem Charlie Hebdo-kérdés, azaz nem azért tehetjük meg, hogy elutasítóak legyünk, mert a sajnálatos párizsi tragédia igazol esetleg bennünket, hanem a saját történelmünk nyújt számunkra teljesen legális magyarázatot a bevándorlókkal kapcsolatos ellenérzéseinkre. Különösen igaz ez azokra a bevándorlókra, akiket valamilyen egyezmény vagy szervezethez fűződő tagsági viszony miatt mások akarnak kötelezően befogadtatni velünk.
Bármennyire nem tűnik is ide illőnek, mégis érdemes visszamenni az időben éppen 300 évet. Érdekes párhuzamok figyelhetőek ugyanis meg az akkori események és napjaink történései között. Amikor 1711. április 30-án a kuruc seregek Nagymajténynál letették a fegyvert, és megadták magukat a Habsburg túlerőnek, vége lett a Rákóczi-szabadságharcnak. A kérdés onnantól kezdve már csak az maradt, hogy milyen mértékben leszünk elszenvedői a vereségnek, azaz legyőzőink milyen békefeltételek aláírását kényszerítik ki tőlünk. Bár a szatmári béke összességében méltányosnak volt mondható, azért még ennek ellenére is húsba vágó következményei lettek számunkra, különösen hosszú távon. Lényegében egyszerű tartománnyá váltunk a Habsburg Birodalmon belül, és bizonyos – jórészt a nemesek kiváltságaira vonatkozó – kedvezmények meghagyásáért cserébe tulajdonképpen mindent el kellett fogadnunk, amit a Habsburgok elképzeltek.
Ezek közül az egyik legsarkalatosabb dolog a bevándorlás, betelepítés volt, amely részben ugyan spontán folyamat volt, nagyrészt azonban nagyon is tudatosan és szervezetten zajlott hazánk területén. Pontosan úgy, ahogyan a Habsburgok akarták. Érdemes összevetni Magyarország 1700-as évek második felére vonatkozó nemzetiségi térképét a híres, Teleki-féle „vörös térképpel”, amellyel Trianonban igyekeztünk meggyőzni a béketárgyalások résztvevőit, hogy túl sok területet akarnak elvenni tőlünk. A kettő szinte teljes átfedést mutat egymással, ami azt igazolja, hogy a Trianon idején meglévő nemzetiségi arányok már mintegy másfél évszázaddal korábban, az 1770–80-as évekre kialakultak. Ez pedig döntően a bécsi udvar által eltervezett bevándorlás-politikának volt köszönhető. Bár nyilván nem lehet csak erre fogni Trianon bekövetkeztét, hiszen annak igen sok összetevője volt, azonban mégsem történelmietlen annak felvetése, hogy Trianon és az ott felmerülő nemzetiségi követelések talán soha elő sem kerülhettek volna, ha nincs a XVIII. századi bevándorlási hullám, és ennek révén más népek nem kerülnek egyes országrészeinkben valóban többségbe az államalkotó magyarsággal szemben.
Az 1711 után bekövetkező betelepítések eredményeként érkeznek Erdélybe nagy létszámban oláhok, Moldva, illetve Havasalföld felől, amelynek révén többségbe kerülnek a magyarokkal szemben. Úgyszintén jelentősen megnő a déli területeinken élő rácok létszáma, akik határőri feladatokat és ezek ellátásáért cserébe kiváltságokat kapnak Bécstől, Felső-Magyarország – a Felvidék kifejezés csak a reformkortól jelenik meg – pedig ekkor válik tót többségűvé. Ma ezen területek közül már egyik sem Magyarország része. Erdélyt a Románia néven később önálló államot alapító oláhok kaparintották meg, a Temes-vidék, Bácska egy része, valamint a Tisza alsó folyásának vidéke a rácok országa, azaz Szerbia része lett, a mai Szlovákia minden négyzetmétere az egykori Felső-Magyarországból lett kihasítva, a kicsiny, de történelmi emlékekben annál gazdagabb Kárpátalja pedig manapság Ukrajna Kárpátokon túli hídfőállása.
Így jártunk mi, magyarok a bevándorlókkal, akik közül – paradox módon – éppen a magyarok közé tudatosan beékelt, szigetszerűen letelepített háromszázezer némettel nem volt soha komolyabb bajunk, egyedül ők nem törtek soha, semmilyen formában az életünkre, a földünkre, sőt úgy az iparban, mint a mezőgazdaságban számos fejlesztést, technológiát hoztak magukkal. Pedig a németek szigetszerű letelepítése nagyon is koncepciózus volt: a Habsburgok elképzelése szerint a magyar többségű területekre betelepített német ajkú szigetek azt a célt szolgálták volna, hogy lassan, de biztosan elnémetesedjen a magyarság, ezzel pedig kimúljon, de legalábbis megjuhászodjon a Habsburg Birodalom egyetlen igazán rebellis és betörhetetlen nemzetisége, a magyar. Tekintettel a „kalapos király”, II. József idején megszövegezett nyelvrendeletre (1784), amely a németet tette az egész birodalom, így az annak részét képező Magyarország területén is a hivatalos nyelvvé, megtörténhetett volna, hogy tényleg asszimilálódunk a saját hazánkban, és bekövetkezik a híres „herderi jóslat”, azaz a magyarság lassú, de biztos eltűnése.
Hogy ez végül nem következett be mégsem, annak alighanem Szent István felajánlása, és az ennek eredményeként Szűz Mária részéről meglévő oltalom a legfőbb oka, de azért találni „prózaibb”, kézzelfoghatóbb indokokat is. Leginkább talán a veszély esetén minden egészséges nemzetben feltörő „túlélési ösztön” sorolható ide, amely egészen különleges megjelenési formát választott magának, a kultúrát és azon belül is főleg az irodalmat. Egész sor irodalmi géniusz tör elő ekkor szinte a semmiből, elég, ha csak Kazinczy, Csokonai, Bessenyei, Kisfaludy vagy Berzsenyi nevét említjük, akik az 1700–1800-as évek fordulójának kiemelkedő költőnagyságai. Az 1800-as években aztán a sor folytatódik, Kölcsey és Vörösmarty jóvoltából megszületnek nemzeti imádságaink, Arany és Petőfi szelleme által csodálatos elbeszélő költeményeink, Madách és Katona révén örök érvényű drámáink, és akkor még nem is beszéltünk az olyan íróóriásainkról, mint amilyen például a kor talán legnagyobbja, Jókai Mór. Olyan elképesztő szellemi reneszánsz menti meg ekkor a nemzetet, amellyel nemhogy a Habsburg, de még a szintén ekkortájt fénylő napoleoni hatalom sem tudott volna mit kezdeni. Ha ez nincs, alighanem magyar szó se nagyon lenne ma már.
Visszatérve a közelmúltba, illetve a jelenbe, hasonló folyamat ment és megy végbe mostanság Európában, és mint az EU tagja, újból hasonló veszélyek előtt állhat Magyarország is. A különbség abban rejlik, hogy ezúttal nem saját szabadságharcunkat veszítettük el, hanem egy világpolitikai játszma részeként kerültünk a vesztesek oldalára. Miután a szocialista tábor „legvidámabb barakkjaként” korábbi nagy testvérünkkel együtt elbuktuk az „osztályharcot”, el kellett fogadnunk azokat a játékszabályokat, amelyeket a győztes fél, azaz a kapitalista és liberális Nyugat diktált. A „békefeltételek” ezúttal is méltányosnak tűntek: csatlakozhatunk mi is a Nyugat táborához, de el kell fogadnunk, hogy egy kicsit mindig másodrendűek leszünk, és egy kicsit mindig érzékeltetik velünk, hogy befogadásunkkal kegyet gyakoroltak.
Ennél sokkal nagyobb gond, hogy ezek a szabályok a legcsekélyebb mértékben sem szolgálják a mi érdekeinket. Ezt láthattuk a gazdaságban, láthattuk a kultúrában, és minden más területen is, ahol a liberalizmus, a demokrácia és a politikai korrektség elvárásait tonnás súlyként a vállunkra helyezve olyan dolgokat követeltek és követelnek meg tőlünk, amelyeket – ha meg akarunk maradni – józan ésszel nem lehet, nem szabad elfogadnunk és magunkra nézve kötelezőnek tekintenünk. Tökéletesen illeszkedik ebbe a sorba a bevándorlás kérdése is, amely egészen a közelmúltig nem jelentett égető problémát hazánkban, ám éppen mostanság drámai változás mutatkozik. A korábbiakhoz képest ugrásszerűen megnőtt ugyanis az illegális határátlépők száma, és ezzel egyenes arányban egyre többen és többen próbálnak menedékjogot is kérni nálunk. Egyértelmű tehát, hogy ezzel a dologgal foglalkozni kell, és ennek részeként ki kell alakítanunk a saját álláspontunkat a kérdésben.
Orbán Viktor a bevándorlás ügyében is úgy tesz, ahogyan egy felelős és nagy többséggel megválasztott kormányfőnek tennie kell: nem csupán álláspontot fogalmaz meg, de az álláspont egyben a magyar érdekeket is világosan megfogalmazza. Magyarországnak semmilyen érdeke nem fűződik ahhoz, hogy bevándorlók célországává váljon, érkezzenek azok a bevándorlók bárhonnan és bármilyen okból. Ez nem jelenti azt, hogy a kötelező és elvárható emberbaráti segítségnyújtást ne akarnánk megadni bárkinek, aki erre valóban rászorul, hiszen ez természetesen kötelességünk. Ám senki sem kényszeríthet bennünket arra, hogy tőlünk idegen kultúrával rendelkező, vallásában, szokásaiban, életfelfogásában a miénktől gyökeresen eltérő népcsoportok tagjait fogadjuk be nagy számban. Mi már megtapasztaltuk ennek keserves következményeit a saját bőrünkön, Európa nyugati felének államai pedig mostanság kezdik nyögni korábbi túlzott liberalizmusuk eredményét: egyes helyeken milliós bevándorló tömegek vannak, amelyek kezdenek öntudatra ébredni, és beleszólást követelni az őket korábban befogadó állam életébe, mindennapjaiba. Sok helyen ráadásul már a szimpla beleszólással sem elégednek meg, hanem egyenesen a saját értékrendjüket akarják az élre helyezni a befogadó nemzetével szemben. Hogy ez hová vezet, és mi lesz a végkifejlet, ma még nem prognosztizálható, de a helyzet sajnos magában hordozza annak lehetőségét is, hogy előbb-utóbb súlyos, etnikai vagy vallási okból kirobbant összecsapások is bekövetkeznek.
Ennek hazánkra történő kiterjedését minden eszközzel meg kell akadályozni, ideértve akár jelenleg érvényes bevándorlási rendelkezéseink jelentős mérvű szigorítását is. Ha már úgy fest, hogy Európa nem tud tanulni a magyarok történelméből, létfontosságú, hogy legalább nekünk, magunknak sikerüljön.
Kovács Attila
