Miklós János kiállítása a székesfehérvári Öreghegyi Közösségi Házban
Három-négy évvel ezelőtt már elcsodálkoztam Miklós János különös kerámiakorongjain – egyszerre tükrözték az ősiséget és – lírai absztrakt formában – a modernséget. Színérzékenységük, távlatosságuk magával ragadott. Hiszen a festett (utána természetesen égetett), kissé domború felület olyan nyílt tér volt, a végtelennek is tetsző rezonanciával, hogy nemzedékek szépségeszménye ráfért. A magyar mitologikum Bibliával erősített rajzos (alakrajzos, ábrázoló) példatára, és egy olyan, csupán az érzelmi tartományra ható nonfiguratív mező – gyönyörűen villódzó, némelykor franciásan elegáns piktúrával –, amely épp rejtélyességével, megfejthetetlenségével hatott.
Ehhez a különös kollekcióhoz tartozott még, félig-meddig a térbe való kilépés plasztikai izgalmát sugározva, a Lélekmadár. A „majdnem szobor”, hiszen lehet-e nagyobb, izgatóbb vágya egy jobbára a (görbe) síkhoz szokott művésznek, mint a forgástengely nyomán újrarendezett tér befogadó méltóságának a megmutatása.
Miklós János már akkor érzékeltette, hogy nem elégszik meg – jóllehet szenzációs fehér-matt és színes korongjain egyedi világ épült – a felületi megmunkálás, végső soron a festői kifejezésmód tökélyre emelésével. Mostani tárlata éppen az e felé igyekvő – mesterien meg is valósított – plasztikai kifejezésével újdonság. A Napmadár világszárnya óvó-védő funkciót is betölt. Érezzük-e a kettős szimbólumban rejtező hatást? A Jelképtár fölvilágosít: „A kora keresztény művészet Krisztust Héliosz napisten képében ábrázolta”, illetve „az isteni szférához tartozó szárnyas lények az égi lélek szimbólumai is”.
Ha a Napmadár és a Lél emlékére plasztikai derűjéről szólunk, hogy maradhatna említetlen a valódi körplasztikák, a Végtelen és a Mementó dinamikus – hullámzó – palástjának felületgazdagsága, magával sodró ereje. (Ez utóbbival azonos címen ragyogó falikorong-relief is tudatja az embertestek biblikus körgyűrűjében – krisztusi az áldozat? – az emlékezés, a megőrzött Ige fontosságát.) Míg a Memento héroszi terepszemlét sugall, a Megfeszített, vagyis a corpus – szenvedésünk igazolója – harmadnapra föl fog támadni, a Végtelen plasztikai fonalból formázott emberarca (az afrikai naiv művészet egyszerűségére, ugyanakkor a sokoldalú díszítményjelleg tágasságára utalva) szinte sebhelyes földgolyó. A rendezettség ellenére rajta az időfolyam végtelenné tágul.
Ha a tárlat unikum jellegéről visszatérünk a többséget jelentő kerámiakorongokra – közöttük a rajzos síkfelület dominál, ám olyan domborműremekek is találhatók, mint az „ember ember hátán” tömegben (a halottak gyűldéjében?) a vérző testet magasra emelő Vízió, vagy éppenséggel a Hold-kráter sűrűségű, vidor fájdalmában groteszk Nyomomba se léphettek –, a korábban megkezdett út folytatódik. Ugyanolyan magas szinten, mint a korábbiakban látható volt.
Miklós Jánosnak a magyar ősiség, a rajzos formákba rejtett én-megvallás, szívügye. Míg a Magyar história című sorozatának darabjai – beszédes helységnevekkel: Dunavecse – Fehéregyház; Etelköz; Szolnok – Strázsahalom; Tiszabezdéd – a tarsolylemezek vonalliturgiáját hozzák elénk, addig kultikus, festett-színezett korongjai, köztük elsőbben is a Szkíta napmadár és a Napisten madárlélekarca, a mitológia és a néprajz motívumvilágát és meséjét (égig érő fa stb.) állítja a fókuszba. Igen szép a Napkerék végtelent reveláló – forgó – motívumlánca, amelyeken kis „patkóalakzatok” magyarságszimbólumként hatnak. A kerámiakorongokon a rajzi egyszerűség dominál – azért megkérdezzük: összefonódó emberekből épülhet-e szárnyas oltár? –, viszont a sötétre színezett Bárkán éppen a több felől értelmezhető (valójában a Lehel kürtjéről vett) sűrű-tömött díszítőlánc formázza a bibliai szimbólum-mélységekben is ugyancsak megmerülő vízi járművet.
Az Életfa lóval rajzi bravúrja és színkontrasztja, a határozottan körbefutó bordűrrel, maga a szimbólum-összevonások invenciózus példázata. Olyan kerek világ ez, amelyben az organikus lét szinte mindent meghatároz. Az égitestek által leírt látszólagos körpálya, vég és kezdet egymásba simuló tükörképe, s ez az állandóság – maga a kör mint tökéletes forma – fogja egybe a jelképerejű életigenlés és a száguldás – itt éppenséggel a vágyott magyar szabadság – mítosziból evilágivá transzformált, részegységekből összeálló egységét.
A kétségkívül komoly szellemi terrénumról kétfelé is ágazik út: egyszer a játékosabb irányba, amelyet a jól ismert mese, a Két bors ökröcske kacskaringója ugyancsak jelez (a korongnak is ez a címe). Másodszor, visszhangozván a föntebb említett szimbólumvilágok emelkedettségét, olyan kifejtés felé, amelyben a hommage-szerű megidézés rajzi bravúrja szinte filozofikus példatárrá tágul.
Mi másról regélne a három festett korong, mint az életében sajnos kevés megbecsülést kapó kitűnő grafikusművész, egyetemi tanár, a székesfehérvári születésű, nemrég meghalt König Róbert drámai sorsáról! A König ló König Róbert emlékére I–III. című sorozat elsősorban avval hajt főt a kortárs művész előtt, hogy barátja kedvenc állatát (amelyet, minthogy sajátja is volt, sokszor meglovagolt, sőt diplomamunkáját is a lóhoz kapcsolható megjelenítés-alakzatok kultúrtörténetéből írta) különféle elementáris erejű mozgásformák szimbólumává avatta.
A megcsavart test, a száguldó lendület – mint azt az ezer míves fametszetből és a sok-sok színes grafikából ismerjük – valóban a kultikussá váló König Róbert-i állat jellemzője. Ám ennél is szívszorítóbb az a kötélháló feszes szálaiból szerkesztett kaloda – a két lábon ágaskodó ló mintha hintázna! –, amely a benne dülleszkedő mellű vigécet csaknem emberi tartással ruházza föl. Avval, hogy a kerámia követi a grafikusművész-barát invenciózus vonalhálóját, Miklós János a legnagyobbat teszi: a mester emlékének áldozván élővé varázsolja az ügetők, galoppok nélkülözhetetlen főszereplőinek megörökítőjét.
Hogy a mítoszi álomba bódult rajzos világmindenség hányféle motívumból ácsolja az organikus lélek kilátóját, arra a különleges – ezúttal téglalap-formát fölvevő – Ókor I–II. a példa. A Sárkány I–II., a Kéregminták I–II. páros korongja, de legkivált a függőleges és vízszintes vonalegyüttesek plasztikai mélységével hihetetlenül gazdag felületi villódzást mutató Térerő I–IV. sorozat pedig arra, hogy érzelmi hatást absztrakt művekkel is el lehet érni.
Szakolczay Lajos
