A rendszerváltás idején hatalmas válságban volt az ország. Emellett végre kellett hajtani azt a washingtoni forgatókönyvet, mely többek között tartalmazta a pénzügyi liberalizációt és a privatizációt, ráadásul az olcsó import beözönlése a hazai vállalatokat tönkretette.
Orbán Viktor felszólalása a Veritas Emlékkonferenciáján az Országgyűlés megalakulásának 25. évfordulója alkalmából: az 1989–90-es időszakot mai szemmel nézve inkább a negatívumokat és a hibákat látjuk; a rendszerváltás idején megszűnt egymillió munkahelyet, a veszni hagyott keleti piacokat vagy éppen a spontán privatizációt. 2010-re a magyarok többsége már a rendszerváltás vesztesének érezte magát, útközben megtört, elfogyott az a lendület, energia és lelkesedés, amely az 1990-es évek elejét még meghatározta. A 2008-as pénzügyi válság után pedig megfogyatkozott az a bizalom, amellyel a magyarok 40 év kommunizmus után a szabályozatlan piacgazdasághoz és a liberális demokráciához viszonyultak – az elmúlt öt évben bebizonyosodott, hogy összefogással „reménytelennek tűnő dolgokra is képesek vagyunk. A piacgazdaság rendszere láthatóvá tette mindazt, amit a szocializmus sokáig elrejtett az emberek szeme elől: a munkanélküliséget és az inflációt, a reális piaci árakat, a nagy iparvállalatok válságos helyzetét. Voltak, akik szerettek volna visszaszenderülni és a Kádár-rendszer iránt érzett nosztalgiára rájátszó ígéretek lényegében kisiklatták a rendszerváltás folyamatát. 1994-ben esélytelenként indult a választáson az, aki csak annyit ígért, amennyi összhangban volt az ország lehetőségeivel. Az egyértelmű töréspont azonban 2006 ősze volt, amikor nyilvánosságra került Gyurcsány Ferenc akkori miniszterelnök őszödi beszéde. A 2008-as gazdasági mellett ez a bizalmi válság volt a másik ok, amiért az első szabadon választott Országgyűlés megalakulásával kezdődő korszaknak 2010-ben le kellett zárulnia. 2010-ben a magyar nép, a választók elegendő erőt adtak ahhoz, hogy megcselekedjük mindazt, amit a haza megkövetelt. 2014-ben a második kétharmados felhatalmazással a magyarok pontot tettek sok, több évtizede tartó vita végére is. A nemzetközi cégek, bankok megadóztatása és az IMF hazaküldése és Európa legkorszerűbb alaptörvényének megalkotása biztosította a legnehezebb, legnagyobb szerkezeti, gazdasági átalakítások véghezvitelét is, mert az 1949-es alkotmány, nem kötelezte a kormányokat a nemzeti érdek szolgálatára. Mi védjük a családokat, munkát adunk segély helyett, kiállunk a magyar érdek mellett Brüsszelben, és visszaszereztük nemzeti szuverenitásunkat is. Harcunkat megharcoltuk, jó mulatság, férfimunka volt. A hölgyeknek köszönjük a segítséget zárta felszólalását Orbán Viktor.
Kövér László, az Országgyűlés elnöke köszöntőjében az alaptörvény preambulumát idézte: Hazánk 1944. március 19-én elveszített állami önrendelkezésének visszaállítása 1990. május 2-án történt, mikor megalakult az első szabadon választott népképviselet Magyarországon. Ezt a napot tekintjük hazánk új demokráciája kezdetének. 25 évvel ezelőtt az országban szabadon választott képviselők dönthettek az ország sorsának legfontosabb kérdéseiben. „Ez akkor is igaz, ha a kommunista rendszer megszűnésével hazánknak nem volt lehetősége a kommunista örökség teljes visszautasítására. A demokratikus Magyarország egy gazdaságilag szándékosan eladósított, erkölcsi és nemzeti értékeiben megingatott, közösségeiben szétzilált állapotban létezett, ez az egyik oka annak, hogy a rendszerváltás mikéntjével kapcsolatban még mindig igen sok a vitás pont. Van, aki azt mondja, mindent elértünk, míg mások szerint semmi sem változott. Ha életünk legfontosabb öröme a szabadság, akkor örömünk korlátlan, s ha életünk öröme a jólét, akkor örömünk csak viszonylagos lehet. A diktatúra elszenvedői, áldozatai nem lettek a demokrácia nyertesei. Sőt leginkább a diktatúra kiszolgálóinak kedvezett a demokrácia, mert a múlt rendszerben kialakított kapcsolataik a rendszerváltás után is fennmaradtak. A Marxtól már csak a tőkét vállalók számára különösen kedvező idők jöttek. Ennek ellenére a rendszerváltás volt az a XX. század magyar történelmében, ami a magyarság számára nem járt vérveszteséggel, hanem részlegesen visszanyert önrendelkezést és szabadságot hozott. Megteremtődött az esélye annak, hogy szembeszálljunk a múlt démonaival. Most számunkra egy a lényeg, hogy az önérdek sosem kerülhet a nemzet érdeke elé.”
Kónyáné Kutrucz Katalin, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának főigazgató-helyettese az 1990. évi országgyűlés közjogi kereteiről tartott elődadást.
Kádár Béla akadémikus, a Veritas Tanácsadó Testületének tagja a Nobel-díjas lengyel irodalmár Czeslav Milos idézettel kezdte felszólalását: „Közép-Európában a múlt nem történelem, hanem a velünk élő jelen alakítója.” A negyedévszázaddal ezelőtt összeomlott politikai-gazdasági építményrendszer hagyatéka is makacs történelmi útitársként kísérte végig a rendszerváltás arculatát, és az azóta eltelt időszak folyamatai teljesítményeinek alakulását. A II. világháború győztes nagyhatalmainak döntései nyomán Magyarország kiszakadt ezeréves kulturális, politikai, gazdasági kapcsolatainak rendszeréből. Leszakadt az európai gazdasági fejlődésben, elmaradt a világ fejlett részén kibontakozó műszaki tudományos forradalomhoz való alkalmazkodásban. Elavult a gazdaság szerkezete, és a növekvő működési zavarokat a rendszer mindinkább csak külföldi hitelek igénybevételével, eladósodással tudta ellensúlyozni. A szovjet hadigazdasági és fejlesztési koncepció átvétele, s a nehézipar előtérbe helyezése nyomán Magyarországon különlegesen anyag- és tőkeigényes gazdasági szerkezet alakult ki. Ezért kellett a pártállam idején hiteleket felvenni. A külső adósságállomány 1970-ben 1 milliárd, 1989-ben 21 milliárd dollárt tett ki. Így nálunk az egy főre jutó adósságállomány 2000, a lengyeleknél 1200, Csehszlovákiában 500, Romániában 150 dollár volt. A rendszerváltás idején hatalmas válságban volt az ország. Emellett végre kellett hajtani azt a washingtoni forgatókönyvet, mely többek között tartalmazta a pénzügyi liberalizációt és a privatizációt, ráadásul az olcsó import beözönlése a hazai vállalatokat tönkretette.
Lánczi András, a Corvinus Egyetem tanára morálfilozófiai szempontból értékelte az elmúlt 25 évet. A kommünről szólt, amelynek idején fel akarták számolni a több évszázadon keresztül fenntartott intézményeket – a magántulajdont és a családot. A bethleni konszolidáció viszont kiszámítható kulturális és társadalmi rendet teremtett. A II. világháborúban a civilizációs értékek újra megsemmisültek. 1945 és 1956 között kétféle helyreállítási kísérlet zajlott. 1948-ig tartott a puszta megélhetést szolgáló újjáépítés. Majd ’48 és 1956 között egy durva, hatalom által diktált modernizáció következett.
Zinner Tibor jogtörténész a tanácskozáson a négy semmisségi törvény lényegét ismertette és elemezte. Mint mondta, a semmisségi törvények hozzájárultak azon folyamatokhoz, amelyek az egykor meghurcoltak, vagy inkább a hozzátartozóik részére jogi, erkölcsi és politikai rehabilitációt nyújtottak. A professzor azt hangsúlyozta, hogy a semmisségi törvényekkel, a rehabilitációt kimondó bírósági ítéletekkel a sebeket nem lehetett begyógyítani, mindez a magyar társadalomban „velünk él, sőt velünk fog élni, s nagyszülőről gyermekre és unokára hagyományozódik”. Arról is beszélt, hogy egyáltalán nem volt cél Mindszenty József bíboros, hercegprímás rehabilitálása, direkt hátráltatták ezt a folyamatot. „Hogy miért rehabilitálták Nagy Imrééket, s miért szúrták ki a szemét több millió római katolikus magyarnak azzal, hogy mindössze egy kétoldalas semmisségi határozattal elintézettnek vették, ami vele történt? Egyszerű: mindez eldönthette volna az 1990-es választásokat. A tényfeltáró kormánybizottság elnökeként kristálytisztán láthattam, miként próbálják elhúzni a Mindszenty-ügyet, hiszen ha Őt a bíróság rehabilitálja, és ártatlannak mondja ki, akkor nem valószínű, hogy választói nagy többséggel az addigi rendszer örököseivel szimpatizálók véleményt formálnak a voksoláskor.
Kétirányú folyamat indult el, egyrészt Nagy Imrét és társait minél hamarabb rehabilitálni akarták, s ezzel egyidejűleg minden törvényes módon hátráltatták a hercegprímás ügyét.”
Boross Péter arról beszélt, a fiatal történészek számára nehézséget jelent, hogy a rendelkezésre álló publikációs anyag hamis, nem az igazat tartalmazza.
P.G.–M.A.
