A kérdés csak látszólag bugyuta, viszont ősibb, mint hinnénk: gyakorlatilag egyidős nemzetünkkel. A magyarság legnagyobbjai számára is a kérdések kérdése volt a Mi a magyar?, egyáltalán nem véletlen, hogy 1939-ben Szekfű Gyula e címen állította össze azóta klasszikussá nemesedett tanulmánykötetét, melyben a feltett kérdésre rajta kívül Babits, Kodály, Ravasz püspök, és még egy tucat kiváló magyar szellem igyekezett a lehető legautentikusabb választ megadni. De akkoriban annyira a levegőben volt a magyar entitás megragadásának igénye, hogy számos olyan kiválóság is közreadta a maga Mi a magyar-ját, aki a Szekfű-féle válogatásból kimaradt: Szabó Dezső, Illyés Gyula, Keresztury Dezső stb. Egytől egyig mind nagyon sok okosat és fontosat mondtak, nyilván közelebb is vitték olvasóikat a kérdés megválaszolásához, de – ha lehetek őszinte – valójában ma sem tudom, mitől magyar a magyar, mi az az ezerszer áldott, láthatatlan, de minden porcikánkban ott lévő égi permet, amely magyarrá teszi a magyart, megáldva-verve ezáltal egy olyan sajátos, kín-lódó, heroikus és altruisztikus sorssal, amelyet egyetlen más európai nép sem képes felmutatni. Értelemszerűen felfogni sem. Mécs László telibe talált, amikor így fogalmazott: „Magyarország a népek Krisztusa”.

Magam is belátom: kissé biblikusan demagógnak tűnik írásom címe, pedig egy nagyon lényegi probléma-hármast volna hivatva megoldani, jelesen azt, hogy mi, rendszert váltó magyarok, hajlamosak vagyunk múlt és jelen végzetes összemixálására, miként a reménytelenségre is, már ami a jövőt illeti.

Ahelyett, hogy élnénk, élveznénk, építenénk, elkezdenénk végre a jelent, a ma magyarságának életét és sorsát, ahelyett, hogy aktuális gondjaink lehetséges és optimális orvoslásába kezdenénk a kétharmados parlamenti többség fölényével, a súlypont mintha megint csak a véget érni, meghalni nem tudó, állandósultan ránk nehezedő kommunista múlttal való viaskodáson lenne. Egyszerre a Medgyessy-Gyurcsány-Bajnai-féle gátlástalan érdekcsoport politikai és gazdasági bűnözőinek, és velük együtt a Horn-Grósz-Németh-Kádár-Aczél-Biszku-Marosán-Rákosi-Révai-Gerő vonulat ködös múltba vesző aljasságainak, gyilkosságainak a büntetőjogi leleplezése.

Nyílt levél a Délvilág olvasóihoz!

Önök most dr. Kovács László levelét ismerhetik meg, amelyet képviselő úr a Délvilág Olvasói levelek rovatában szeretett volna közzétenni, válaszként Havránek Ferenc képviselő úr ott megjelent levelére. Azért nem így történt, mert Sulyok Erzsébet, a lap főszerkesztője megtagadta a levél közlését. Az őt megkereső munkatársamnak indoklásképpen egyszerűen érvelt: nem tetszik neki az írás. A levelet végül „lerövidítve” akarta közölni, mivel szerinte túl hosszú és „szerkesztve” sem csökken majd annak tartalma.

Mindannyian meglepődtünk, hiszen Sulyok Erzsébet korábban más állásponton volt. A Délvilág egyik decemberi számának jegyzetében még a médiatörvény veszélyei ellen védelmezte az olvasókat: „a polgárnak joga van mindenről tudni” és a médiatörvény után majd „nem az olvasó, hanem a hatóság minősít”.

Egészen kevés ésszel is lehet valaki országgyűlési képviselő. Erre példákat leginkább a Jobbikban és a szocialista pártban találhat. A hétre Novák Előd hülyesége jutott. A történet legfelháborítóbb része, hogy Novák a Magyar Országgyűlés kulturális bizottságának tagja. Ez tulajdonképpen az egész bizottságot idézőjelbe teszi, mert az ellentétes erők ugyebár kioltják egymást.

  Február 26-án Csömör községben a kommunizmus áldozatainak emlékművénél a Gloria Victis kicsiny harangjának szavára több tucat idős férfi gyűlt össze, zömében 56-osok, a nemzetőrségiek, a Vörösmarty Diákszövetség, Csömör nagyközség önkormányzata, civilek és egykori 56-os résztvevők sorakoztak fel, hogy tisztelegjenek. Az emlékmű mögött több márványtábla is a borzalmakra emlékeztet. 

Miközben lapozgatom az átlagosan érdektelen napilapot – (politikai, gazdasági, kulturális és bűnügyi hírek felfűzve az aktualitás vélt vagy valós fonalára) –, hirtelen eszembe jut a Dunát bámuló költő örökszép sora a fecsegő felszínről és a hallgató mélyről. Két rögeszme uralkodik korunk hivatalos gondolkodásának fókuszában: az egyik az, hogy a modernség, a korszerűség, a high technology piramisának legtetején ücsörgés meg fogja váltani ezt a világot, a másik, hogy a rasszista indulatok el fogják pusztítani. Modernség kontra rasszizmus. Komolynak tűnik, miért, hogy mosolyognom kell rajta?

Valóban olyan nagyon modern a mi életünk? Gyanítom, más választ kapunk akkor, ha az egyéni élet szintjét nézzük, és mást, ha a társadalmit. A lézeres nyomtató, a mobiltelefonban lévő műholdas GPS, amely nélkül már a sarki ábécébe sem indul el a biztonságmániás háziasszony, csupa olyan ketyere, amelyről a szárnyaló fantáziájú Verne Gyula olvasói még száz évvel ezelőtt sem álmodhattak.

A kitűnő Kopp Mária professzor asszony bábáskodott a budapesti népesedési kerekasztal szervezésén. A konferencia idején sajtótájékoztatót is tartottak, ahol Pászthy Bea, Kopp Mária, Botos Katalin és Botos József beszélt a kerekasztal munkájáról.

A tudósok elöljáróban megállapították, hogy a gyermekszegénység egyre komolyabb kihívást jelent a társadalom életében. A gyermekek és az ifjúság testi és lelki betegségei, önpusztító magatartása (drog, alkohol, dohányzás, internet-függőség, kockázatkereső magatartásformák), agresszív viselkedése, tudásának és képességeinek hanyatlása, a gyermekek családon belüli és iskolai érzelmi és fizikai bántalmazása, kiszolgáltatottsága, védtelensége, valamint a gyermekek szegénysége egyre komolyabb kihívást jelent nemcsak a társadalom, de a mindenkori kormányzat számára is.

A Tagesspiegel Berlin, de ezen belül is az egykori Nyugat-Berlin legnagyobb példányszámú liberális világnézetű napilapja. A lap tulajdonosa a Georg von Holtzbrinck csoport, a német családi vállalkozásból médiahatalommá nőtt kiadóóriás.

Gerog von Holtzbrinck német középbirtokos nemesi családba született, csakhogy az első világháborút követő válság nincstelenné tette a családot. A jogi tanulmányokat végző ifjú von Holtzbrinck már 1931-ben a nemzetiszocialista ifjúsági szövetség, majd ’35-től a nemzetiszocialista párt (NSDAP) tagja. A „Munka Szépsége” és a „Munka Öröme” nevezetű a Német Munkafront lapjait adta ki, több mint 30 millió példányban. A háború végén hadifogságba került, ahonnét kiszabadulva eltiltották foglalkozásától, és 1200 márka büntetést kellett fizetnie náci múltja miatt.

Kezembe került egy aprócska tudósítás, melynek elolvasása után – miként egy szál mezei virág illatától hirtelen az Alföld hullámzó pusztaságain tudom érezni magam – az egész és egyetemes médiavilág minden nyavalyája megjelent előttem. A cikkecske szerzőjéről csak annyit lehet tudni, hogy a Népszabadság munkatársa –, valószínűsíthetően Tel-Aviv-i tudósítója. De ebben az esetben legkevésbé a szerző a fontos, sokkal inkább az írás alanya és tárgya: Joáv Blum úr, a rejtélyes üzletember, aki le akarta nyúlni a sukorói parti telkeket, de a végén nem jött be neki, ezért most nagyon morcos. Bár nem árt pontosítani – nehogy még ebből is per legyen –, Joáv Blum úr nem tulajdonosa, csupán képviselője – (aláíró embere, megbízottja, strómanja) – azon közelebbről soha meg nem nevezett, nyilvánosság elé nem lépő izraeli befektető körnek, amely ezáltal sokkal inkább tekinthető rejtélyesnek, mint az őt hazánkban reinkarnáló Blum úr.