„– Mi lesz az ebéd? – Mi lenne, hát az, amit adnak.” Az efféle diskurzusok magától értetődőnek tekinthetők a diákmenzára igyekvők, az üzemi étkezdében tolongók vagy éppen az egykor volt sorkatonaság éhesei között. De vajon hányunknak tűnt fel az, hogy az elmúlt évtizedekben mintha erőteljesen kitágult és szélesebb érvényűvé minősült volna a fentebbi párbeszéd, amely már messze nem csak a menzára vonatkoztatható, de szinte mindenre, ami életünkben előfordul. Sőt már saját vágyainkra is.

A davosi világgazdasági fórum még mindig a hatalmasok és gazdagok legnagyobb dzsemborija. A találkozón több mint 1400 magas beosztású vállalati vezető és 35 állam- vagy kormányfő vett részt. A G20-csoport országaiból 19 képviseltette magát legalább miniszteri szinten.

Davos a hatalom és a befolyás szimbóluma lett. A „Davosi ember” – Samuel P Huntigton után – fogalommá vált. Huntigton megfogalmazásában a „Davosi ember” nem kötődik nemzetéhez, a nemzeti kötődést csak akadálynak látja, mely szerencsére eltűnőben van, a nemzeti kormányokat pedig a múlt maradványainak tartja, melyeknek egyetlen értelmezhető funkciója, hogy elősegítse a globális üzleti tevékenységet”.

A kommunista pártok, amelyek az egységes társadalmi–politikai–gazdasági modell megteremtésének igényével léptek fel, ellenségesen viszonyultak a valláshoz. Ez a marxista–leninista dogmarendszer vonatkozó szakaszaiból is kiderül, amelyek szerint a társadalom teljes vallástalanítása a gyökeres társadalmi reformok bevezetésének elengedhetetlen feltétele. Az egyház, illetve a kelet-közép-európai országok kommunista hatalmai között éleződő viszony fordulópontja az 1948-as esztendő volt. Addigra a nemzetközi kommunista mozgalomban általánosan elfogadottá vált a szocializmus építésének alapját jelentő, kiéleződő osztályharc tézise, továbbá a belső ellenséggel folytatandó, fokozódó harc szükségessége. Ez egyben azt is megszabta, hogy a kommunistáknak szakítaniuk kellett a különböző független politikai nézetek iránt megnyilvánuló tolerancia addigi gyakorlatával, továbbá el kellett kezdeniük kiépíteni a párt korlátlan uralmának rendszerét a társadalmi és gazdasági élet területén, nemkülönben az úgynevezett szocialista tábor népeinek lelkében. A kommunistáknak már csak egyetlenegy, „végső harcot” kellett megvívniuk: nem másért, mint az általuk kormányzott emberek lelkéért. A hadműveletet már 1947-ben előkészítették, a kommunista pártok kilencedik nemzetközi küldöttgyűlésén, az Üvegpalotában, szeptember 22. és 27. között. Nyilvánosan ott hangzott el először a világ két, egymással szembehelyezkedő táborra osztásának tézise.

Pánikot érzek a haladók köreiben, akik a maguk részéről joggal tapasztalják, hogy világuk kifordult sarkaiból: a legstabilabbnak  hirdetett axiómák is kezdik érvényüket veszteni. Tekintélyes haladóhoz persze méltatlan minden kapkodás, félelem, önféltés, ezért egyre nagyobb intenzitással aggódnak – értünk. Kis János higgadtabban, Ungváry Rudolf szenvedélyesebben fenyegeti meg a Népszabadságban a magyarság ama bizonyos kétharmadba tartozó részét, és tárja fel előtte a pusztulás ószövetségi képeit. A két kipróbált próféta egyben a menekülés lehetőségét is meglengeti: ha időben hátat fordítunk a Fidesznek, akkor van némi remény a túlélésre, na persze csak olyan hiteles, felkészült útmutatók tanácsait követve, mint ők.

A Himnusz írását 1823. január 22-ére fejezte be Kölcsey Ferenc. A Himnusz a magyar nép nemzeti imádsága lett. Ma már a katolikus és református énekeskönyvek is imaként sorolják be tartalomjegyzékükbe. Január 22-e a Himnusz születésének napja jó ideje a Magyar Kultúra Napja. Az idén az előestén a magyar parlamentben megünnepeltük ezt a napot. Lezsák Sándor, az Országgyűlés alelnöke hívta megemlékezésre a magyarokat. A ház vadászterme zsúfolásig megtelt, és az ünneplőket Lezsák Sándor emlékeztette a másik dátumra, ugyanis január 22. 1989 óta a magyar újjászületés napja is.

Gyakran jut eszembe az állítólag Jean Cocteau-tól származó pikírt megjegyzés, mely szerint a modern kor akkor kezdődött el, amikor az ostobák gondolkozni kezdtek. Ezt jó régen, a múlt század közepe táján tapasztalhatta meg Cocteau, ugyanis azóta már tanítanak is. Érdekes dolog, de az internetezés mindenekelőtt az ostobák és a félműveltek egyetemévé vált: minden szellemi felkészülés, előtanulmányok, ismeretek, alapok és rátermettség nélkül birtokába kerülhet bárki – a fél analfabéta is ő a legrejtőzködőbb információknak. Csak be kell írni a Google-ba és ömlenek a vonatkozó válaszok. Ha még a ’70-es években, de a ’80-asokban is, szükségem volt egy részletinformációra – pl. arra, hogy az Aranyosrákosi Székely Sándor nevű, XIX. századi erdélyi költő, hol és mikor halt meg ő, bizonyos szakmai rutint, kutatási jártasságot, feltételeket igényelt az adat megtalálása. Tudnom kellett, hogy mely kötetekben, lexikonokban keressem, vagy ne keressem ezt az adatot, mely kiadványban nagyobb, melyikben kisebb a valószínűsége, hogy megtalálom benne. Ha pedig ezen könyvnek nem voltam birtokában, tudnom kellett, mely ismerősöm könyvei között, vagy melyik közkönyvtárban érhetem el. Mindezekből következik, hogy Aranyosrákosi Székely Sándor biográfiai adataival alapvetően csak olyan emberek foglalkoztak, akiknek kellett, mert így vagy úgy, de ez volt a hivatásuk.

Talán furcsa ez sokaknak, akik ismerik világnézetemet, politikai elkötelezettségemet, az elmúlt húsz évben közzétett közéleti publicisztikámat, de én magas polcra helyezem Konrád Györgyöt, az írót. A szépírót nem annyira magasra, mint a tanulmányok, esszék, elemzések, társadalmi látleletek szerzőjét. Máig megemelem előtte képzeletbeli kalapomat azért az apró könyvecskéért, amit 1999 nyarán késedelem nélkül megjelentetett a jugoszláviai háború kapcsán. Ennek lapjain szembe ment mindennel, ami akkor hivatalos volt – NATÓ-val, EU-val, a Fehér Ház retorikájával és az aktuális magyar külpolitikával –, hogy kimondhassa az írói igazságokat: ez a háború nem kirobbant, hanem elhatározták; ami történik, végiggondolatlan ballépések sorozata; bár a morálra hivatkozva indították, biztosan nem a morál fog győzni; humanitárius retorikába öltöztetett geopolitikai játszma folyik déli határainknál; nem az érin-tettek védelme, sokkal inkább valami távolabbi politikai cél mozgat mindent stb. Rég volt mindez, de amit Konrád mondott a háborúról, igaz volt, minek fényes bizonyítéka, hogy még ma is emlékszem rá, idézem és őrzöm a kis könyvet.

Azóta sok víz lefolyt a Dunán, a Száván meg a Jordánon, némileg Konrád is megöregedett. Talán egy kissé le is csendesült, mindenesetre mostanság azért nem masírozik ennyire szembe a szelekkel. (Kár pedig, ugyanis valójában az a lételeme.)

János feltehetőleg agyvérzést kapott, de felépült. Nem teljesen. Régi, jó szakember, már 27 éve dolgozik a hivatalban. Jánost nem lehet elküldeni. Reform ide, reform oda, embertelenség lenne. János most éppen a számítógép előtt ül az ügyfélszolgálaton, merthogy oda helyezték és rögzít. Az avatatlan szemlélő azt hinné, hogy csak ül és meredten bámulja a ké-pernyőt, de valójában rögzít. Ha a szemlélőnek van türelme kivárni, úgy harminc másodpercenként valóban rajtakaphatja, amint felemeli jobb kezét, majd csuklóízületét kihasználva, kézfejét ostorszerű csapásra lendíti, hogy végül enyhén begörbített középső ujja hatalmasat csapjon a számítógép billentyűzetének kiszemelt billentyűjére. Most éppen a d betűre. A Bodnár vezetéknévben ugyanis a „d” a harmadik betű. A „Bod…” rögzítése János másfél munkapercét emésztette fel.

Juhász Kálmán, a debreceni Jobbik szervezet tagja, többedmagával kilépett a pártból. Kilépése után az interneten is megjelent Kulcsár Gergelynek, a Jobbik országgyűlési képviselőjének címzett levelében azt állítja, hogy a Jobbik debreceni szervezete fiktív számlát számolt el, melyet ő állított ki. A levélben Juhász megemlíti, hogy „fizikai inzultus” érte Vona Gábor rendezvényén.