Lénard Sándor azzal kezdi híres könyvét (Egy nap a láthatatlan házban), hogy idéz egy kínai közmondást, amit akkor mondtak, ha valami nagyon rosszat akartak kívánni a másiknak: „Élj érdekes időket”. Aztán hozzáteszi, hogy az érdekes napok ritkák, és fölöttébb kevés az olyan közöttük, amelyet Mozart érdemesnek tartana a megzenésítésre. Persze a magyar irodalom csendes emigránsa, tudós doktor bácsija a ’60-as évek egy brazil kisvárosában írta ezt, így fogalma sem lehetett arról, hogy félszázad múltán, itt az ókontinensen miféle érdekes idők veszik majd kezdetüket.

Csak kapkodom a fejemet, miközben a szürke, közönséges hétköznapok sajtóját böngészem: régen egy évszázad alatt nem történt annyi csoda, mint manapság egy-két hét alatt. Itt van azonnal a vezető szenzáció, mely szerint a NASA kutatói egy kaliforniai tó iszapjában olyan baktériumokat találtak, amelyek foszfor helyett arzént építenek be sejtjeik fehérjeszerkezetébe – magyarul: arzént esznek –, tekintet nélkül arra, hogy ezzel a tudományos élet összes axiómáját felrúgják, amit eddig az a lehetséges létformákról megfogalmazott.

Szimbiózis: két vagy több különböző faj (általában egymásrautalt) szoros együttélése. A szimbiózisban mindkét fél kölcsönös előnyökhöz jut.

Gyurcsány blogbejegyzésében együttműködésre szólítja fel az ellenzéket: Bojkottálni kell az alkotmányozást. A felhívás csak látszólagos, mondhatnánk postcoitális bejelentés az egyesült ellenzék fogantatásáról. Ugyanis az MSZP, az LMP és a Jobbik már rég kivonultak, már réges-régen szétkürtölték, hogy nem hajlandóak együttműködni a diktatórikus, antidemokratikus, náci és egyben zsidó – vidéken cigány – Fidesszel.

„Mindent nyerni, vagy mindent veszítni!”

Ezt írjuk föl ezer lobogóra.

(Petőfi Sándor: A nemzethez)

135 éve halt meg Deák Ferenc, a haza bölcse, aki azt mondta, ő a sajtótörvénybe egy mondatot tenne bele; hogy hazudni pedig nem szabad.

Apró Antal rokona, Gyurcsány, attól vált hírhedtté, hogy 2006-ban Őszödön beszédet tartott, és bevallotta, hogy kormányzás helyett hazudtak éjjel, reggel meg este.

Azt, hogy ők hazudnak, mindig tudtam. Hogy tolvajok, hogy becstelenek, nem okozott meglepetést gondolom senkinek és egyébként ezt bírósági ítéletek is alátámasztják.

Azért térek vissza mégis erre a dátumra és helyre, mert amióta ez az őszödi rém a 2010-es választásokon ilyen végzetesen nagyot bukott, az őt támogató sajtómunkáscsaládok a Rákosi- és Kádár-rendszerben gyökeredző hatalmuk elvesztésének lehetőségébe sem képesek belenyugodni. A kétharmadot szerzett magyarokat és az általuk támogatott Orbán Viktort és a Fideszt szeretnék eltaposni. Nemzetközi támogatottságukat fitogtatják, amelyet a múlt századi antifasiszta és kommunista, politikával foglalkozó még mindig „szétszóratásban” élő rokoni kapcsolatokon, külföldi alapítványokon belüli érdekcsoportokon, esetleg titkosszolgálatokon keresztül biztosítanak. Most éppen az ezek által lehetővé tett német és franciaországi vagy angliai és amerikai egyetemi kurzusokon és egyéb tanfolyamokon keresztül szerzett kapcsolati tőkéjükkel élnek vissza.

Kb. öt évvel ezelőtt jártam a Petőfi laktanyában. Egy katona barátom vitt be, nem teljesen szabályosan. Akkor szembesültem az elképzelhetetlennel. Az In-kal security emberein kellett átjutni, hogy bejussak egy katonai létesítménybe. Hitetlenkedő fejemet látva, katona ismerősöm kedélyesen hátba veregetett.

– Ezt nem fogod elhinni – kezdte –, itt volt a Juhász (Juhász Ferenc akkori honvédelmi miniszer) állománygyűlésen. Az egyik ales be volt már rendesen állítva és megkérdezte, hogy mi a p…át keresnek itt az In-kalosok. Mire a Juhász közölte, hogy ez így olcsóbb, mintha katonák védenék. Az alest úgy kellett kivezetni a teremből, mert nem hagyta abba az anyázást – röhögte el a sztori végét az akkor még hivatásos állományú katona.

Csurka tud újítani. Karácsonykor megjelent új, kétfelvonásos drámája, A hatodik koporsó (Havi Magyar Fórum, 2010. december, 2-18- old.) kizárólag az igazságot grabancon ragadó, és pardont nem ismerve kimondó, a magyarságot féltő szellemiségében – de ezekben nagyon! – tekinthető korábbi színművei kései utódjának. Szokatlan viszont az egymástól lényegileg elválasztott, de bizonyos határok között egymást mégis érzékelő, befolyásoló hármas osztatú idődimenzió alkalmazása. Ezzel eléri, hogy a XX. századi magyar történelemnek ne csak egy, éppen kiválasztott szakasza legyen a dráma aktuális tárgya, hanem átívelve az időn – szabadon lépve múltból jelenbe és viszont –, mindaz a tömény borzalom, amit az elmúlt század hozott és adott nekünk: a nagyhatalmak által szentesített halál, hazugság és szenvedés. Szabó Dezső, ha olvashatta volna, kedvenc kifejezésével nyilván ezt mondja: „A halálra üzemezett nemzet” vízióját látjuk. Méghozzá nagyon kiváló vízióját – tesszük mi hozzá. A darabnak tulajdonképpen jelen idejű a narrációja, főszereplője A hatodik koporsó Apródja kortársunk, aki egy ügyes technikai bravúrral képes a múlt eseményeit – mint egy film újravetítését – megismételni, sőt a kívánt ponton leállítani, majd újra indítani.

Állok a hivatal előtt. Okmánybélyeg, nyomtatvány, nullás igazolás, kísérőlevél, na és a mellékletek. Mind a harminc. Manyika fel se néz, most éppen bonyolít. A számítógépes egeret hatalmas lendületű mutatóujj-csapásokkal sújtja, mintha csótányt nyomna össze. Először akkurátusan a megfelelő rubrikára helyezi, majd a ráncos repedezett lakkú ujj lecsap. Manyika a billentyűzetet sem kíméli.

– Tessék! – szólít fel.

– Az engedély ügyében jöttem, nem tudom, hogy…

– Mutassa! – szakítja meg a magyarázkodást és az olvasószemüvege felett mindentudóan végigmér.

Átveszi a paksamétát, három percig forgatja, lapozgatja, majd adatot rögzít.

– A szentségit, már megint nem csinálja – korholja a számítógépet, a rendszergazdát, a hivatalt, engem, az egész világmindenséget. Így múlatjuk az időt még öt percig.

– A Horváthnénál már volt?

A nemleges fejrázás némi anyai érzést csal a változókorú nő arcára.

– Na, jöjjön! – és én megyek.

A Rákosi-érában négy békéssámsoni fiatalember, Annus István, Cseszkó Ferenc, Györgyi Ferenc és Setényi János a sámsoni ligetben egy padon határozzák el, hogy létrehozzák a Magyar Ellenállási Mozgalmat. Csatlakozik hozzájuk több hasonló korú és indíttatású paraszt fiatal és a náluk majd 20 évvel idősebb Zöld Imre. 1951-55 között röplapok készítésével és terítésével hívják fel a figyelmet a diktatúrára, próbálják ellenállásra bírni a társadalmat. Négy év alatt a maguk fabrikálta nyomdával közel ötvenezer röplapot gyártanak és szórnak szét Tótkomlóson, Orosházán, Vásárhelyen, Békéscsabán, majd országosan is terjesztik. A röpcédula aláírói: Magyar Sámsonok; nevüket falujukról kapták és nemzetükről. Az Államvédelmi Hatóság 4 évig nyomozott utánuk, míg végül egyiküket 1955-ben a Láng Gépgyárban fogták el. A röplapozásban résztvevő 20 huszonéves sámsoni összesen 186 év börtönt kap, Zöld Imrét és Annus Istvánt halálra ítélik. 1956 októberében kis időre kikerülnek a börtönből, azonban a forradalom leverése után újra börtön várja őket.

Dénes János december 6-án a Viharsarokban temetésen járt. Az egykori röplapozók közül már kevesen élnek.

Azon nem csodálkozom, hogy negyven év proletárdiktatúra és húsz év rendszerváltásos korszak után még mindig ilyen híreket lehet olvasni a Népszabadságban: „Átadták a Lukács György-díjakat”. Azon sem csodálkozom, hogy van egyáltalán – természetesen állami pénzből fenntartva – Lukács György Archívum, valamint Alapítvány, miként azon sem, hogy e grémium kuratóriumának elnöke Agárdi Péter. (Igen, az az Agárdi Péter, aki elkötelezett, örökölt haladási buzgalmában be akarta szüntetni a rádióban a déli harangszót.) Azon viszont őszintén csodálkozom, hogy negyven év proletárdiktatúra és húsz év rendszerváltásos korszak után még mindig vannak magyarok, akik ezt a díjat hajlandók átvenni. Hárman is voltak pedig: Poszler György, Krausz Tamás és Radnóti Sándor. Ezúttal gratulálunk nekik! Ha már átvették, meg is érdemelték.