Van az Újszövetségnek egy furcsa mozzanata, amit kétezer év után sem értett meg igazán a keresztény morál, ezért vagy hallgat róla, vagy sajátos botrányként éli meg. Alapvetően nem arra gondolok, hogy ott a Golgotán nemcsak egy, de három kereszt állott, és Jézust két bűnöző között végezték ki – (ezek Márk és Máté szerint „rablók”, Lukács szerint „gonosztevők” voltak, János szerint „más kettő”, a Vulgata szerint „latrok”, akiknek az egyházi hagyomány a nevét is tudni véli: Dismas a jobboldali, Gesmas a baloldali) –, sokkal inkább utalnék arra, ami a keresztre feszítés alatt történt.

Tamás Gáspár Miklóst nyugdíjba küldhetik. Legalábbis a Népszabadság információja szerint. A szörnyű tettet megakadályozandó, drága Bolgár úr tetemre hívta Boros Jánost, az MTA Filozófiai Kutatóintézetének vezetőjét, hogy hogyan képzeli ezt? Boros elmondta, TGM nyugdíjkorú lett, viszont egy nyelvvizsgája sincs, újságcikkeken kívül még mást nemigen publikált és nem mutatta be a diplomáját sem, ami feltehetőleg nincs is neki. Ennek ellenére a Magyar Tudományos Akadémia Filozófiai Intézetének tudományos főmunkatársa, sőt, az ELTE Jogtudományi Kara filozófiai tanszékén docens volt.

Hosszú távon egészen biztosan, de gyakorta győzedelmeskednek rövid távon is. Ez nem rosszindulatú megjegyzés, nem rémhírkeltés, nem felszínes okoskodás, hanem évezredes tapasztalaton nyugvó történelmi alapvetés. A barbár fogalma az ókori görög kultúra terméke (barbaros), a nem művelt – azaz nem görög – embert nevezték így. A szó eredeti jelentése: „érthetetlen”. Ez nyilván arra utalt elsősorban, hogy a barbár nem beszélt görögül, másodsorban pedig arra, hogy nemcsak a nyelve, de mindaz a kultúra, hitvilág, hagyományrendszer, morál, amit sajátjaként képviselt, érthetetlen volt a görögök szemében.

Józef Miroslaw Zycinski lengyel főpap 1948-ban született. Egyháztörténész, publicista, 2000-től lublini érsek. A Pápai Teológiai Akadémia professzora, tucatnyi tudományos kötet szerzője. Itt olvasható tanulmánya Andrzej Grajewski: A Júdás-komplexus. Kelet-Közép-Európa keresztényei az ellenállás és a kollaboráció között című, magyar nyelven kiadatlan könyvének előszava.

Az alábbi tanulmányban arra a nehéz és felelősségteljes feladatra vállalkozunk, hogy az egyház szempontjából vizsgáljuk a szellem rabul ejtésének folyamatát, megjelenítve Júdás drámájának jelenkori változatait – Júdásét, aki két kézzel nyúlt az ideológiai kenyéradói által felajánlott harminc ezüstpénz után. Az olvasók egy részében valószínűleg már annak a puszta felvetése is heves ellenkezést ébreszt, hogy foglalkozzunk azokkal a kényes ügyekkel, amelyek összefüggésben állnak a kommunista hatalom által számos országban működtetett, roppant méretű és szervezettségű tervvel. Ugyanis e terv keretében a hatalom arra törekedett, hogy kollaboránsokat találjon a lelkipásztorok között. Igen gyakran találkozunk a következő véleménnyel: „Ne tépjük fel a sebeket!” Az ember nincs abban a helyzetben – szól az indoklás –, hogy tárgyszerűen megítélje egy kiszemelt áldozat szélsőségesen nehéz helyzetben elkövetett árulásának valós indítékait. Szerencsésebb, ha ezt inkább Istenre hagyjuk, és a hallgatás leplével borítjuk történelmünk e fájdalmas fejezetét!

Meghalt Kispista István, a Falurádió riportere, szerkesztője, így meghalt a Falurádió is, már a neve sincs meg. Van helyette egy új név: Hajnaltáj. Hogy miért kellett nevet változtatni, a jó ég sem tudja. A Magyar Rádió leghitelesebb műhelyeinek egyike volt ez a nagy múltú szerkesztőség. Egészen addig, amíg volt. Kispista István a Falurádió tüneménye, jelensége volt. Hangját egy ország ismerte, riportjait és műsorait milliók kedvelték. Mondom, hogy jelenség volt, és játékos természetű ember, örökké derűs.

Különleges – sőt, minden újságírói túlzás nélkül kijelenthető: világpolitikai jelentőségű – tanácskozást tartottak Rómában október 10. és 24. között. A XVI. Benedek pápa által összehívott püspöki szinódus a közel-keleti helyzetet tekintette át. A katolikus egyház a Közel-Keleten: közösség és tanúságtétel címmel. Újszövetségi mottónak az Apostolok Cselekedetei egy mondatát választották: „A hívők sokaságának egy volt a szíve-lelke.” (4. fejezet, 32. vers) A szigorúan egyházi szempontok alapján szervezett ülésezés azonban előre nem látott politikai fordulatot vett, és ezzel – finoman fogalmazva – Izrael Állam érdeklődését is felkeltette.

A cigányság – ahol jelentős számban képviseltetik magukat – a világ minden pontján indulatokat vált ki. A cigány, nem cigány együttélés, vagy éppen együtt nem élés évezredes és meglehetősen sokágú, feszültségekkel terhes viszonyrendszert alakított ki. Bár egységes cigányságról egyáltalán nem lehet beszélni, mégis a középkortól kezdve – elsősorban Nyugat-Európában az ál-egyiptomi néven emlegetett cigányokat kétségkívül üldözték. A modern demokrácia őshazájában, Angliában odáig juttattak, hogy pusztán cigányságuk miatt toloncoltak ki, vagy öltek meg cigányokat, meglehetős gyakorisággal és törvényesen. Bármily meglepő, éppen a Kárpát-medencében, a Magyar Királyság területén viselkedett az államhatalom példaértékűen a cigányokkal szemben. Királyi szabadságlevelek bizonyítják, hogy a cigányság bizonyos csoportjai megbecsült tagjai voltak a társadalomnak. A vándor cigányok semmilyen tekintetben sem estek egy megítélés alá a letelepedett és valamilyen mesterséget űző, megbecsült cigány közösségekkel.

1980-ban, éppen 30 évvel ezelőtt, meggyilkoltak egy fiatalembert. Egy leszerelés előtt álló sorkatonát. Bár gyanús lehetett volna, hogy három nappal a leszerelése előtt miért lenne öngyilkos valaki, de az akkori hatalom nem talált bűncselekményre utaló nyomokat. Noha a nép tudni vélte, hogy három ember lábnyomát rögzítették a Kőszárhegy melletti romos pincébe bemenet, ahol a holttestet megtalálták, s kifele már csak kettőét. Azután azt is sokan beszélték, hogy amatőr régész volt a felakasztott katona, sőt többen látták az általa talált kincsek egy részét is, amelyek leírása megegyezett a római kori lelet egyes darabjaival, amelyeknek a honvéd halálával nyoma veszett. Az áldozat Sümegh József, Polgárdi lakos volt, Pápán katonáskodott. A Polgárdi-Szabadbattyán Kőszárhegy térségben már 1878-ban éppen egy polgárdi lakos talált egy négylábú edénytartót, amelyet a Nemzeti Múzeumban őriznek, s a régészek a Seuso kincs-készlet egy darabjának mondják. Sümegh Józsefen kívül sokan foglalkoztak kincskereséssel, a meggyilkolt honvédnek is volt társa, Kolonics György, aki szintén egy pincében végezte, rejtélyes körülmények között, s rajtuk kívül még egy régészeti ásatáson dolgozó ismerősük is gyilkosság áldozata lett. Az elhunyt honvéd édesapja 1990-ben felülvizsgálati kérelmet nyújtott be a Legfőbb Ügyészséghez. Mivel a Legfőbb Ügyészség úgy ítélte meg, hogy a Katonai Ügyészség tíz évvel korábbi eljárása hiányos volt, az ORFK-t újabb nyomozásra utasította.

Prága novemberben gyönyörű. Hatalmas turistatömeg hömpölyög a Károly hídon mindkét irányban. Az egész belváros csillog az őszi napsütésben, nincs lepusztult épület, ameddig a szem ellát. A műemlékek pompáznak, egyik vendéglő ér a másikba, kocsma, kocsma hátán. A soknyelvű áradatban mindenki megtalálja a magáét, a város működik és hatalmas bevételt termel. A turistahelyek jól szervezettek, az árak ésszerűek. Pedig, a cseh ember mentalitása nem sokban különbözik a magyarétól. Legalábbis a pincérek stabilan hozzák a magyarországi formát. Utálkozó arccal mérik végig a vendéget, jó, ha visszaköszönnek.