„Óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!” Amikor Babits leírta az Ősz és tavasz közt híres sorait, egy évvel fiatalabb volt, mint most én. Sokszor eszembe jut ez a sóhaj, amely az elmúlt években észrevétlenül az enyémmé lényegült. Lassan már nem is tekintem Babits-versnek, sokkal inkább magántulajdonomnak.

Pedig valójában nem is a sunyin közelítő halál hűvös avarszaga az öregedés intellektuális borzalma, sokkal inkább az, hogy egy bizonyos kor után – más megfogalmazásban: egy bizonyos közelségre a végtől – az ember kénytelen szembesülni életének meztelen, szenvtelen, kegyetlen, – mert immár változtathatatlan! – tényeivel. A leltárral, amin már lényegi módosulást senki sem eszközölhet, ő a legkevésbé. Amíg fiatalabb, nem kényszeríthető elszámolásra, de talán meg sem tehetné, hiszen oly sok minden van még hátra, annyi lehetőség, út, választás, nap és év áll előtte, hogy jóhiszeműen térhet ki a szembenézés elől, mondván: – Ki tudhatja, mit hoz a jövő?

2000-ben 7 milliárd forintra értékelte az ÁPV Rt. a Hajógyári Sziget Vagyonkezelő Kft. cca 70 százalékos állami tulajdonrészét. Az  Állami Privatizációs és Vagyonkezelő Zrt. ennek ellenére  4,6 milliárd forintért adta el a 350 000 négyzetméternyi területet a Plaza Centersnek. Egy 35 hektáros területet 2 és fél milliárd forinttal olcsóbban eladni évekkel később gáláns ajándék, pláne, hogy még ezt először 2007-ben a Veres János vezette Pénzügyminisztérium megtoldotta egy 2032-ig tartó egy I. kategóriás kaszinó üzemeltetési joggal, majd 2009 februárjában a kormány nemzetgazdasági szempontból kiemelt jelentőségű beruházásnak nyilvánította a terület déli részére tervezett „vígalmi negyedet”.

Életemben először vagyok a Lukács-uszodában, apám valaha rendszeresen járt ide diákkorában, az ötvenes években. Ki tudja, talán összefutott Ottlik Géza valamelyik hősével, aki anno megjárta a kőszegi cögerájt, a katonaiskolát. Miért is ne láthatta volna 1957-ben a tetőteraszon a halk szavú Szeredi Danit, aki addigra „torkig volt az egésszel, gyűlölte önmagát és valamennyi szerelmét, sőt unta és utálta is már” és a már évek óta nem dolgozó festőművészt, Both Benedeket, vagyis Bébét (születése óta mindenki így hívta), amint a kőpárkánynak támaszkodva nézik a napozókat, miközben végigszalad fejükben néhány évtized filmszalagja, visszafelé pörgetve, Medve Gábor kéziratának ürügyén, valahogy mégiscsak átlépve „az elbeszélés nehézségein”. Szóval úgy, ahogyan az író azt elmondja Iskola a határon című regénye elején. Megszólal szuverén hangján, megteremtve az irodalomban önnön létét, melyet halála óta is fenntart nemcsak regényei, hanem elbeszélései révén. Kivételes alkotómódszerének genezisét kutatva jutottam el a Lukácsba, ezen a meleg őszi napon, tudván azt, „hogy van egy nagyon mély lerakódás a létezésünk alján, a második vagy legfeljebb harmadik réteg alulról számítva, ami már végleges és változtathatatlan, ahol már nem mozdul az életünk, tehát rossz szó rá, hogy lelassít, hiszen egyáltalán mozdíthatatlan és befejezett. Erős és szilárd tartalom ez az emberben, és nem valamilyen szomorú vagy halott dolog, sőt bizonyos tekintetben éppen ez él igazán, ez az, amit létezésünk folyamán létrehoztunk, amit életre hívtunk életünk anyagából.”

Van Márainak egy kevésbé emlegetett regénye 1948-ból, A hang. Az utolsók egyike azok közül, ami végleges emigrációja előtt Magyarországon még megjelenhetett. Erősen önéletrajzi ihletésű könyv, a XX. század harmincas éveiben játszódik, és döbbenetesen drámai az indítása: Márai elmondja, hogy 36 évesen, párizsi lakásában, valamelyik szomszéd recsegő rádiójából átszűrődve találkozott először a hanggal – „Azzal a forró rikácsolással, mely egyáltalán nem volt férfias, de nem is volt szelíden nőies, inkább csak olyan volt, mint egy kevert őslény hangja, amilyennel a görög barlangokból felelt az alvilágban lappangó sors az embereknek” -, amely már akkor, az első találkozáskor nyugtalansággal töltötte el, ösztönösen megérezve, hogy e hangtól ezentúl nem szabadul a világ, de kísérni fogja őt is hátralévő életében. Ott, az ötödik emeleti nyitott ablak előtt állva, Párizs tetőire látva, talán még nem is tudta, hogy Hitlert hallja, később módjában volt megtudni és reggeltől estig hallgatni a hangot, de könyvében soha nem nevesíti annak gazdáját. Nagyon irtózott ettől a hangtól, mert érzékeny írói ösztönével már akkor, 1936-ban ráérzett, hogy ez az erőszakos rikácsolás mindent örökre el fog pusztítani abból az Európából, amely számára, és barátai számára annyira kedves és értékes.

20 éve tudjuk, hogy a titkosszolgálatok az állampárti időszakban beleszóltak a mindennapok eseményeibe. 20 éve próbálják velünk elhitetni, hogy a titkosszolgálatok már nem szólnak bele mindennapjainkba. Aki ezt másképpen gondolja, az összesküvés-elméleteket gyárt, az paranoiás, az szélsőséges. 20 évvel a rendszerváltás után kiderül, hogy a Katonai Biztonsági Hivatal, azaz a katonai titkosszolgálat tartótisztje tudott egy gyilkosságsorozatról, de – vallomása szerint feltehetőleg – azt nem közölte feletteseivel, mert nem tartotta fontosnak. H. Endre százados feláldozza magát, falaz valakiknek, akik kiadták a parancsot és inkább röhejes hazugságokba bocsátkozik– „nem volt írásbeli jelentési kötelezettségem” – nehogy kiderüljön az igazság. Az elmúlt 10 évben több súlyos bűncselekmény történt, melyben tetten érhető a titkosszolgálati tevékenység.

Jelentős szellemi eseményben lehetett része annak a körülbelül harminc érdeklődőnek, aki a múlt héten részt vett Shlomo Sand professzor előadásán a Fókusz Könyváruházban. Valójában könyvbemutató volt, mivel a Kairosz Kiadó jóvoltából mostantól magyarul is olvasható az eddig 19 nyelvre lefordított – Hogyan alkották meg a zsidó népet? című – vaskos tanulmánykötet, amely 2008-as megjelenése óta a legnagyobb szálka a zsidó politika hivatalosainak szemében. Eredetileg héber nyelven íródott, mivel a 64 éves, zsidó Shlomo Sand a Tel-Avivi Egyetem történész professzora. Az eseménynek külön ízt adott, hogy a magyar kiadással egy napon, egy időben Ramallahban mutatták be a mű arab fordítását is. A zsidó mítosz lerombolását tartalmazó könyv hatalmas nemzetközi durranást okozott.

A természetes monopólium olyan kizárólagos gazdasági helyzetet jelent, amikor a piaci szereplő mellett nem maradhat fenn versenytárs. A természetes monopólium különleges esetekor a monopólium valamilyen megismételhetetlen természetes adottság következménye: például az áruszállítási piacon csak egyetlen, kikötésre alkalmas öböl van, és csak itt lehet kikötőt üzemeltetni, vagy a kiépített vezetékhálózat adott és azt csak egyetlen üzemeltető működteti. Az áram-, víz-, gázszolgáltatás, vagy a tömegközlekedés esetében a természetes monopóliumok általában erős szabályozottságot és szervezettséget igényelnek; a víznek nem szabad az egészségre káros anyagokat tartalmaznia, a közlekedésnek pontosnak kell lennie, és így tovább. Másfelől a társadalom szívesebben venné, ha ezeknek a monopolvállalatoknak a célja nem a profitmaximalizálás, hanem a minél nagyobb kereslet, minél több fogyasztói igény kielégítése lenne. Ezen két okból kifolyólag a vállalatoknak szoros kapcsolatban kell lenniük az államhatalommal.

(wikipedia nyomán)

Ezenkívül a társadalom azt is szívesen venné, ha nem néznék hülyének. A magyarországi közüzemi szolgáltatók ugyanis teljesen nyilvánvalóan retardáltak esetleges közösségének tekintik a lakosságot. Ennek megfelelően, amikor éppen úgy gondolják, akkor az egyszerű polgár számára (és ebbe a kategóriába tartoznak az ügyfélszolgálatok kedves munkatársai is) teljesen érthetetlen díjakkal, elszámolásokkal és hivatalos tájékoztatókkal szórják tele a postaládákat. A postaláda óvatlan megnyitásakor így nem csak azt tudjuk meg, hogy hány pontért kapunk minőségi poharat minden alkalomra a CBA-ban, hanem azt is, hogy a szolgáltatók kénye-kedvének vagyunk kiszolgáltatva. Megérkezik a sárga csekk, és azt be kell fizetni. Ha tetszik, ha nem.

Bielek Péter a BRFK gazdaságvédelmi nyomozóinak – annak tudatában, hogy a hamis tanúzást büntetik – bevallotta: kinevezése után neki is találkoznia kellett Demszky helyettesével, miután az kirúgta a neki nem szolgálókat, s saját embereit ültette be a közműcégek vezérigazgatói és elnöki székeibe, olyan arányban, ahogy az MSZP és az SZDSZ felosztotta egymás közt a terepet. Bielek azt is jegyzőkönyvbe mondta, hogy Demszky főtanácsadója, Mesterházy, előre kijelölte azokat a cégeket, akikre a százmilliós közbeszerzési pályázatokat ki kellett írni; (Bielek nem gyalogbékaként, Bielek az FKF vezérigazgatójaként tette ezt a vallomást.)

Bár a Parlament még nem kezdte el részletes vitában tárgyalni a jövő évi adótörvényt, az első csörtéket már megvívták az e heti ülésnapokon. A kormány mélyreható változásokat tervez a személyi jövedelemadózásban. Egykulcsos, tizenhat százalékos adót készül bevezetni, amelyet a minimálbér után is fizetni kell. Emellett a családi adózás intézményét is felújítja, tehát adókedvezménnyel és támogatásokkal támogatja a gyermeknevelést, fokozott anyagi erővel a harmadik gyermeket is vállaló családokat.