Az önkormányzati választások kudarca tovább növelte a Jobbikban meglévő feszültségeket.

A párt képviselője szerint az elhibázott kampány, az irreális túlzások, a tisztázatlan pénzügyek, és a családi összefonódások egyaránt csökkentették a párt hitelességét. – Senki sem gondolhatta komolyan, hogy Szegedi testvére nyer Miskolcon, mégis erről szólt minden – fogalmazott. Szabó Gábor apját, Szegedi Csanád testvérét juttatta képviselői helyhez, miközben Novák Előd felesége szóvivőként gyengítette a pártot.

A Magyar Tudományos Akadémia Filozófiai Kutatóintézetének – (ott aztán kemény kutatás folyhat hétfőtől péntekig!) – Erdélytől örökölt, kissé izgága munkatársa, Tamás Gáspár Miklós úr a Népszabadságban végre arról írt, amihez nagyon ért: a munkásmozgalom ideológiai történetéről. Szó van ott Lenintől Kautskyn át Rosa Luxemburgig minden zsidóról, aki számít: Révai Józsefről, Mód Aladárról, Böhm Vilmosról, Justus Pálról, Horváth Zoltánról, hogy csak a klasszikusokat említsem. Nincs az a gazdag választékú üzlet, ahol egzotikus, vörös tollú díszmadarak ekkora választékával találkozhatna az ember. Na és persze elsősorban és mindenekelőtt Szabó Ervinről volt szó, TGM úr „mesteréről”, hiszen az ő védelmében keletkezett a heves indulatok szülte, lendületes cikk, melyet olvasva, egyet biztosan állíthatok: nagy tudású gondolkodónk sokra vihette volna, ha nincs közben ez a fránya rendszerváltozás.

Nagyon sürgős feladata volt az MSZMP-nek a vallásos világnézet elleni eszmei harc. Természetesen nem csak eszmei volt ez a háború, hanem brutális gyilkosságsorozatok is

fémjelezték a párt útját. 1958. július 22-én az MSZMP Központi Bizottságának Politikai Bizottsága határozatot hozott a vallásos világnézet elleni eszmei harcról, a vallásos tömegek közötti felvilágosító és nevelőmunka feladatairól. Nézzük, miből állt ez a harc.

Mindenekelőtt rágalmazták és gyalázták Mindszenty József bíborost, a magyar katolikus egyház fejét, aki az Amerikai Egyesült Államok nagykövetségén talált menedéket 1956. november 4-én. A november 2-i, a rádióban is elhangzott Mindszenty-beszédről azt ordították, hogy a főpap visszakövetelte a nagybirtokot. Amiről természetesen Mindszenty József soha egyetlen szóval sem beszélt.

Sokszor és sokan mondták már, hogy semmit sem tud kitalálni az emberi fantázia, ami valahol, valamikor, valamilyen módon ne történt volna már meg. „Ilyen csak a regényekben létezik” – szokott elhangozni a summás és némileg lekezelő olvasói ítélet, aztán eltelik egy-két év vagy évtized, és rá kell jönnie az ítélkezőnek, hogy nem csak ott. Mindez arról jutott eszembe, mert amikor 1988-ban elolvastam Cseres Tibor monumentális, új  regényét, a Vízaknai csatákat, magam is ebbe a hibába estem: a történetindító eseményt, nevesen azt, hogy állítólag 1916-ban egy 1849-es magyar huszár egyenruhás, teljesen ép, holttestére bukkantak az erdélyi Vízakna egy sóbányájának töménysós vízében, amely tartósította, mesterkélt szimbólumnak éreztem. A huszár láthatólag megsérült a híres vízaknai csatában, nyilván a bányába menekült üldözői elől, ott halt meg, és ott is maradt, amíg az élők rá nem leltek a következő században. Költészetnek elmegy, gondoltam, de sok realitása nincs. Pedig szegény Cseres korabeli, sajtóhírekre hivatkozva bizonygatta, hogy márpedig ez így történt.

Aztán mit ad Isten, a napokban olvasom, hogy szorgos hegymászók egy első világháborús olasz katona holttestét találták meg a gleccser jegében a Dolomitok legmagasabb pontjához, a Marmoladához egészen közel. Azon a hegyen 1915-ben folytak harcok, a katona tehát közel száz éve várta, hogy felfedezzék. És felfedezték, mi több, már tervezik katonai dísztemetését. Be kell ismernem: Cseres kiütéssel győzött.

Az emberi életet meghatározó erkölcsi értékek ugyanolyan megváltoztathatatlan abszolútumok, mint az atomsúly vagy a vegyérték: a jó az jó, a rossz pedig rossz az idők kezdete óta, próbálják bármennyire is másképpen magyarázni a hamis úton járók. Istennek tetsző minden, ami jó, és Isten ellen való vétek minden, ami rossz. Káin gyilkos volt, Ábel pedig áldozat. Ennek nyomatékos hangoztatása mellett mondom: az Afganisztánban megsebesült katonaorvosnő, aki súlyos, vérző sebei ellenére is mindent megtett, hogy a többi sérült magyart ellássa, kötözze, mentse, példamutató emberi nagyságot bizonyított. Jó tudni, hogy vannak még ilyenek, akikre a nagy bajban is számítani lehet, mert mások érdekét képesek a sajátjuk elé helyezni. Vagy talán fordítva igaz: saját érdeküket képtelenek mások érdekei elé tolni. Ez a legalapvetőbb és legfelemelőbb keresztény mentalitás, ezért csak elismeréssel és tisztelettel lehet szólni az ott történtekről.

A nemzetbiztonsági bizottság ellenőrzési albizottságának keddi meghallgatásán megerősödött a gyanú, hogy a Gyurcsány-kormány idején Szilvásy György pártpolitikai célokra használta a titkosszolgálatot.

Az albizottság fideszes elnöke a zárt ülés utáni sajtótájékoztatóján azt mondta, hogy Szilvásyék azzal riogattak, hogy a számítástechnikai rendszerekbe illetéktelenek betörtek és fontos információkat vittek el. Csakhogy kiderült, hogy aki betört, azt a Nemzetbiztonsági Hivatal (NBH) foglalkoztatta, és ezt a személyt Szilvásy György mutatta be a titkosszolgálatnak.

Ezt az embert a Nemzetbiztonsági Hivatal rendszeresen foglalkoztatta és több alkalommal jelentős összegeket fizetett neki. Az ülésen Szilvásy György, a polgári nemzetbiztonsági szolgálatokat irányító volt tárca nélküli miniszter elismerte, hogy az ominózus személyt valóban ő mutatta be a titkosszolgálatnak.

Szeptember 7-én, kedden a Zala megyei Rédicsen eltemették Utassy József Kossuth-díjas költőt. A rédicsi katolikus templomban 12 órakor engesztelő szentmisét tartottak, az augusztus 27-én elhunyt költő lelki üdvösségéért. A községi köztemető ravatalozójánál a Magyar Írószövetség képviseletében Vasy Géza elnök, a Kilencek költőcsoport nevében Péntek Imre költő mondott beszédet.