Én is tudom persze, ki adta elsőként parancsba, ki tekintette a forradalmi győzelem alapvető feltételének a tömeges tanulás bevezetését. Mindez az ő dolga volt, neki kell elszámolnia Istennel tetteiért. Én nem vagyok Lenin, nem vagyok kommunista, de még csak forradalmi hevületű sem, hogy mégis a bolsevizmus egy lejáratott doktrínáját idézem írásom címében, jó okkal teszem. Ugyanis éppen az idő által – sajnos nem nyomtalanul – elsöpört lenini mozgalom és a tanulás kapcsolata több mint tanulságos. Két dologra mindenképpen rámutat: arra, hogy megfelelő szellemi háttér nélkül, felkészültség nélkül még gyilkolni, gyújtogatni, lopni, hazudozni sem lehetett eredményesen, továbbá arra, hogy a tanulás önmagában véve se nem jó, se nem rossz, mert minden attól függ, hogy mit tanítanak. Ha a tanítás manipulációvá válik, ha nem feltárni, hanem leplezni próbálja tanítványai előtt a való igazat, akkor inkább ne tanuljunk, mert még a velünk született józan paraszti ésszel is messzebb jutunk, mint a doktrinerek áltudományával.

Márai Sándor (Kassa, 1900. április 11. – San Diego, 1989. február 22.) önvallomásaiból tudjuk, száműzetése „legszebb” éveinek az Olaszországban töltött időszakot tekintette. A tragikus sorsú magyar író népszerűsége töretlen olasz honban. Számos regényét lefordították, rendszeresen tartanak kulturális eseményeket az életművéhez kapcsolódó évfordulók alkalmával, tudományos emléküléseken elemzik és méltatják alkotói nagyságát. Az olvasókban Márai Sándorról kialakult képet tovább árnyalja Gilberto Martinelli filmje, melynek címe: A szabadság keserű íze – Márai Sándor és Nápoly. A portréfilmet első alkalommal a 38. Tokaji Írótáborban összegyűlt írók és érdeklődők láthatták, de mint megtudtuk, a közeljövőben vetíteni fogja a Duna Televízió is.

A Magyar Nemzet Vélemény rovatában Pelle János írt egy figyelemre méltó cikket A Nyugat nem tud eszmények nélkül élni címmel. Írásában sok értékes, okos, bár alapvetően nem eredeti, mert sokak által, sokszor elmondott gondolatot foglal össze arról, hogy az egykor oly fényes, lelkesítő, harcra buzdító, örökérvényűnek hitt társadalmi eszmények – pl.: „Szabadság, Egyenlőség, Testvériség” – jobb esetben miként válnak kiürült jelszavakká, rosszabban pedig rémálommá, mint a Sztalin értelmezte szabadság, vagy a Pol Pot értelmezte egyenlőség eszméje és gyakorlata. Úgy tűnik, hogy ebben a kiürülési-eltorzulási folyamatban van valami eredendően szükségszerű: mióta eszmények vannak egyáltalán, azóta létezik az elkopási, elöregedési folyamatuk is. (Molnár Tamás korszakos műve - Az értelmiség alkonya – a kora középkor ideológiai történetétől a marxizmus bukásáig bezárólag elemezte ki, páratlan szakmai felkészültséggel, ugyanezt a jelenséget.)

A régi szép időkben jó volt a hangulat a Magyar Kommunista Párt, későbbiekben a Magyar Dolgozók Pártja központi székházában Budapesten, az Akadémia utcában. Egyik szobából ki, a másikba be, szomszédoltak a titkárnők, a párt vezére, Rákosi is be-betért egy szobába, és joviálisan elbeszélgetett az apparátus dolgozóival. Persze hogy jó volt a hangulat, mert a párt és vezérkara nagyszabású terveket készített, és az apparátus dolgozóinak lelkében a derű honolt. Amíg egyszer csak teljesen megváltozott a légkör. Megszűnt a folyosói császkálás, a titkárnők végtelen pletykálkodásai is abbamaradtak, az apparátus dolgozói, a férfiak meg lázasan nézték az íróasztalukon heverő dokumentumokat. Csak utólag tudták meg az emberek, hogy ez a nagy változás Rajk Lászlónak köszönhető, mármint annak, hogy őt letartóztatták, és megkezdődött a Rajk-ügy felgöngyölítése.

Napok óta itt van az asztalomon egy cikk-kivágat, időnként átfutom a sorokat, ha kezembe kerül, de valójában nem tudok mit kezdeni vele, annyira szokatlan és atipikus. Arról ad hírt, hogy az USA negyven nagyon gazdag embere – kivétel nélkül milliárdosok – csatlakozott a két leggazdagabb amerikai (Bill Gates és Warren Buffet) seattle-i felhívásához, hogy vagyonuk legalább felét még életükben vagy végrendeletükben ajánlják fel jótékony célokra. A csatlakozók listáján olyan ismert nevek is szerepelnek, mint a Rockefeller, a Bloomberg vagy George Lucas. (Hogy hazánk nagy fia, Soros György csatlakozott-e a nemes klubhoz, arról nincs említés.) Mondom, szokatlan, sőt zavarba ejtő hír ez, nehéz véleményt alkotni róla, mert több kérdést indukál, mint ahányra válaszol.

Az idei helyhatósági választáson az elsődleges tét Budapest. Vajon megszűnik-e a húsz éve fejlődő televény?

A fővárosi közgyűlés vizsgálóbizottsága éppen most hozta nyilvánosságra jelentését a budapesti nagyberuházásokról. Ebből kiderült, hogy Demszky Gábor főpolgármester által húsz éve, jórészt a mára nemcsak megbukott, de nem is létező MSZP –SZDSZ-es koalíciós többséggel vezetett önkormányzatnál legalább 60 milliárd forintos kárt okozhattak. A BKV-nál és a közszolgáltató cégeknél zajló sokmilliárd forintos károkozások mellett a nagyberuházásoknál is két kézzel szórták a pénzt. Egyik óriásberuházásnál sem végzett senki kockázatelemzést, nem képeztek tartalékokat az előre nem látható műszaki, pénzügyi és jogi problémák kezelésére, a bizonytalanság állandósult.

Balázs József íróról (Vitka, 1944. március 19. - Budapest, 1997. október 13.) először Koncz Gábor színművésztől hallottam, aki két regényének filmváltozatában, a Magyarok-ban és a Fábián Bálint találkozása Istennel című alkotásban a főszerepet alakította. Akkoriban közösen dolgoztunk a Kaszkadőr nélkül című könyvön, melyben az színművész felidézi pályafutásának - számára fontos - találkozásait, történeteit és emlékeit. Balázs Józsefet úgy mutatta be, mint aki a Móricz Zsigmond nevéhez fűződő prózai vonulat hagyományát folytatta: történeteiben a kitaszítottak, a szegény emberek, az alullevők világát ábrázolta kivételes tehetséggel. Megfogadtam Koncz Gábor tanácsát, olvasni kezdtem Balázs József műveit. Nem bántam meg.

A Heti Válasz szerkesztőségi cikke kényszerítette ki ezt az írást. Pedig nem feltétlenül akartam az amúgy nagyszerű néptáncmozgalom, vagy más, a népi kultúra értékeinek megőrzésén fáradozó és azt hovatovább divattá gerjesztő szervezet, mozgalom, rendezvény példamutató világából kitermelődött visszásságára rámutatni, de így kénytelen vagyok. A Heti Válasz cikkírója valahol Nógrád megyében vett részt egy néptáncos rendezvényen, és arról elmélkedik, hogy a többnyire Pestről érkező közönség képviselte a faluban az igazi népi értékeket, miközben a falu népe mulatóssal rombolta a magaskultúrát. A szerző odáig jutott elmélkedésében, hogy a nadrágos városi ember tanítja a falusiakat saját kultúrájukra. Kétségem nincs, hogy a cikk írója saját tapasztalataira épített jó szándékú véleménye ez, csakhogy ez valójában éppen az a fennhéjázó kivagyiság, aminek semmi köze sincs a nép organikusan fejlődő kultúrájához.

Túl sok érzelem, kevés józanság jellemzi a magyar politikai közéletet. Akikkel beszélgetek – mindegy, hogy egyetértő vagy tiltakozó véleményt hangoztatnak irányomban –, kivétel nélkül érzelmileg felfűtött, viszont racionálisan soha meg nem méretett ideológiák szószólói. Pedig ennek a századok óta cibált nemzetnek soha még nem volt akkora szüksége a higgadt józanságra, mint most van. Ugyanis most, ebben a kedvező parlamenti konstellációban – (legyengült MSZP-s bolsevista hazudozók, eljelentéktelenedett zsidó liberálisok az LMP-ben, kétharmados többség a nemzeti oldalon) – összeszedhetnénk magunkat végre, kimászhatnánk a gödörből, tovább léphetnénk a saját úton. Csupa rendes, becsületes magyar ember persze, akik itt-ott megszólítanak, telefonon felhívnak, levelet küldenek, mert segíteni akarnak, jót akarnak, de valójában – nem szándékosan ugyan – visszalökik a fuldoklót, ahelyett, hogy mentőövet dobnának neki. Egy jobb sorsra – és talán jobb írásokra – érdemes olvasóm, roppant logikusnak gondolván érveit, kifejtette, hogy ugyan miért kellene hinnie a Fidesz/KDNP-kormányban, hiszen jól emlékszik, amikor – (alig húsz éve ennek) – a fideszesek „fekete csuhásoknak” titulálták az akkori KDNP-seket. És mert kiváló a memóriája, ugyancsak jól emlékszik arra is, amikor a Fidesz demonstratíve kivonult egy parlamenti Trianon-ünnepségről. Igen, én is emlékszem rá, pokoli nagy baromság volt a részükről. Súlyos hiba, csakhogy szerintem elévült. Ugyanis minden elévül, aminek jogfolytonosságát, érvényességét tudatosan és állandóan nem hangoztatják. Hibázni nem szabad, nem erény, nem dicsőség, de, mert az élet már csak ilyen, időnként nagyokat hibázunk.