Legutóbb egy példa értékű hírrel zártam: a lengyel parlament alsóháza két héttel ezelőtt egyhangúlag elfogadott egy közigazgatási törvényt, amely kimondja, hogy az országban egy éven belül meg kell változtatni a kommunista kötődésű közterületi elnevezéseket. A jogszabály értelmében az utcáknak, a tereknek és a hidaknak nem lehet olyan nevük, amely a kommunista korszakra emlékeztet. Ezt a múlt heti hírt most muszáj pontosítanom, a tisztesség úgy kívánja. Tehát a dolog lényege, hogy eme nagyszerű törvény még nem lépett életbe: előbb még jóvá kell hagynia a szenátusnak (vagyis a parlament felsőházának) és a köztársasági elnöknek. Logikusan mérlegelve az esélyeket, a felsőházi szavazásnál nem várható akadály, hiszen e törvényjavaslatot a szenátus dolgozta ki. Az sem valószínű, hogy Andrzej Duda államfő megvétózná az asztalára kerülő törvényt. Ha rábólint a jogszabályra, az csak három hónappal később lép hatályba – tehát a lengyel közterületek kommunistátlanítása körülbelül négy hónap múlva kezdődhet.

A holland választók a múlt heti népszavazás alkalmával nemet mondtak Ukrajna és az Európai Unió társulási szerződésére, Horvátország pedig bejelentette, blokkolja Szerbia EU-csatlakozását, amíg nem teljesíti feltételeit. Magyarország viszont elkötelezett szomszédjai uniós csatlakozása mellett. Érdemes körüljárni a kérdést, hasznára válik-e a délvidéki és a kárpátaljai magyarságnak, valamint Magyarországnak az említett államok csatlakozása?

Saint-Saëns: Sámson és Delila –A Kolozsvári Magyar Opera vendégjátéka

Magyarországon utoljára a ’90-es évek elején láthatta a közönség a Sámson és Delilát, s milyen érdekes, akkor is a kolozsváriak jóvoltából. A mostani rendezés abban különbözik az előbbitől, hogy az egész történetet modern köntösbe bújtatta. Sajnos a kritikusok és az esztéták körében – attól függ, ki melyik táborba tartozik –szitokszó lett mind a modern, mind a klasszikus rendezés. Azt nem veszik sokan figyelembe, hogy egy modern rendezés is lehet izgalmas, míg egy klasszikus dögunalmas. Vagy, hogy egy korszerű koncepció lehet csupán egy lázálomból felébredő őrült naplója, míg a klasszikusnak mondott egy szép kiállítás. Sajnos Budapestet is sújtja már a „német átok”, ugyanis német nyelvterületről vették át, vagy mondjuk ki nyíltan, lopták sokan a hazai rendezők közül a nagy klasszikus operák megcsúfolásának módszertanát. Gondolhatunk a nemrég az Erkel Színházban bemutatott Galgóczy Judit által rendezett Trubadúrra, ami a bolondok házában játszódik, a falakon ott a 666-os szám, s az egész egy őrület. Nem is csoda, hogy mindegyik előadás szünetében többen hazamentek, mert ami rossz, az rossz, és a premieren jogos volt a „búzás”, a rendező kifütyülése.

Aki igyekszik figyelemmel kísérni a világban zajló eseményeket, alighanem egyetért azzal, hogy sok esetben nem a világpolitika közvetlen irányítóira, hanem a bizonytalan, meghatározhatatlan kötődésű háttéremberek megnyilvánulásaira érdemes igazán odafigyelni. Aligha kérdés, hogy igaz ez a korábbi kiváló sakkozóra, Garri Kaszparovra is, aki az elmúlt évtizedben, visszavonulván a sakktól, immár másfajta partik részese. Mint az orosz ellenzék egyik vezető személyisége és korábbi elnökjelöltje, folyamatosan bírálja Vlagyimir Putyint, és kihasználván veretes sakkozói múltjából fakadó, világszerte meglévő ismertségét, telekiabálja a nemzetközi sajtót az orosz állapotokról, amelyet diktatúraként jellemez.

A hétvégi Magyar Időkben Fricz Tamás arról értekezik, vajon keresztényként hogyan kell viszonyulnunk a migránsáradathoz. Mit kezdjünk a parancsolattal, amely szerint szeresd felebarátodat, mint önmagadat? A jobboldal közismert politológusa kiemeli, hogy Jézus „Abban a társadalomban élt és tanított, ahol az egyik legnagyobb probléma az Istentől való eltávolodás, az erkölcsi züllés, a főpapok, farizeusok korrupciója, a pénzimádat, a gyűlölködés volt.” Mint írja, kiveszett akkoriban az önzetlenség, ezért volt oly fontos, hogy úgy szeressék az emberek a másikat, mint önmagukat. Fricz szembeállítja cikkében a kétezer évvel ezelőtti Júdeát napjainkkal, úgy véli, hogy a ma emberéből pedig az önszeretet veszett ki, Nyugat-Európában háttérbe szorult az Én, és a Másik, a Másság kerekedett felül. „Ebből következik a Merkel, Juncker és Schulz által vezetett európai elit migránspolitikája, amely az önpusztító és önfeladó befogadásra épül.”

Mindig érdekes megfigyelni, az élet hogyan párosítja a legkülönfélébb eseményeket, hogyan szerkesztődnek egymás mellé a hírek. Például a mögöttünk álló hét egyik történése, hogy a lengyel baloldali pártocskák aktivizálták magukat, és teljes erővel meglovagolták az előkészületben lévő új abortusztörvényt. (Teljes joggal, tényszerűen használom a pártocskák szót, ugyanis a lengyel politikai paletta baloldali tömörüléseit támogatottságuk és társadalmi súlyuk alapján bajosan nevezhetjük pártoknak.) Egészen pontosan arról van szó, hogy lengyel életvédő szervezetek kidolgoztak egy törvényjavaslatot, amely gyakorlatilag teljes mértékben betiltaná az abortuszt, ugyanakkor kiemelt támogatást nyújtana a beteg gyermekeket nevelő családok számára. A javaslat azokban az esetekben engedélyezné az abortuszt, ha a várandós anya élete egészségügyileg veszélyben van – a hivatalos megfogalmazás szerint olyankor az orvosoknak joguk lenne olyan gyógyítási módszerhez folyamodni, amely kockázatos lehet a születendő gyermek egészségére. Minden más esetben viszont büntetés várna az abortuszon átesett nőkre. E törvényjavaslat parlamenti előterjesztéséhez százezer aláírás szükséges, és egy héttel ezelőtt meg is kezdődött a gyűjtés.

A migránsválság legújabb fejleményeit illetően varsói hírekről számolhatok be. Az előző, tavaly ősszel leváltott, a Polgári Platform által vezetett kormány múlt szeptemberben elfogadta az Európai Bizottság kvótáját, amely 120 ezer menekült szétosztását írja elő a tagországok között. Lengyelországnak ennek értelmében két éven belül összesen hat-hétezer migránst kellene befogadnia. Az új, Jog és Igazságosság-féle, Beata Szydlo által irányított kormány eddig azon az állásponton volt, hogy tiszteletben tartja a megállapodást, és vállalja a kötelező kvótával járó kötelezettséget. Hanem most változott a lapjárás, és múlt szerdán Szydlo hivatalosan bejelentette: jelenleg lehetetlen, hogy migránsok érkezzenek Lengyelországba. Ezt a Superstacja nevű lengyel kereskedelmi televíziócsatornának nyilatkozta, a brüsszeli terrortámadások témájában. A kormányfő hangsúlyozta: „Az uniós tagállamok a menekültek elosztása révén kívánták megoldani az Európa szempontjából elsőrangú problémát. Én azonban nagyon határozottan mondom: jelenleg nem látok lehetőséget arra, hogy migránsok érkezzenek Lengyelországba.”

„A rasszizmus fáj. Legjobban akkor fáj, amikor te, vagy a hozzátartozóid az elszenvedői. Megsebzik az embereket a stadionok lelátóin skandált rasszista rigmusok, az interneten közzétett gyűlölettel teli bejegyzések, a populista nyilatkozatok vagy a rossz viccek azokról, akiknek más a bőrszíne, a nemzetisége vagy az állampolgársága. A rasszizmus radikalizál, megoszt, embertelenné tesz" – emelt szót Dacian Ciolos román miniszterelnök abban az üzenetben, amelyet a rasszizmus elleni világnap alkalmából hozott nyilvánosságra közösségi oldalán.

A naptár idén úgy adta, hogy csak most, kilenc nap elteltével tekinthetem át nemzeti ünnepünk magyarországi eseményeit. Március 15. budapesti „lengyeles” történései közül kétségtelenül az volt a leglátványosabb, hogy több ezer felvonuló érkezett Lengyelországból. Nagy lelkesedéssel nyilvánították ki a magyarok és Orbán Viktor iránti rokonszenvüket, kiemelve azt, hogy miniszterelnökünk nagyszerűen kezeli a migránsválságot. Az ünnepnapon a Margit híd budai lábánál álló Bem-szobornál, illetve a Batthyány téren is ünnepséget tartottak, és a Kossuth téren is tiszteletüket tették.