Stier Gábor keddi vezércikkében igen éles kritikát fogalmazott meg a magyar külpolitikával szemben, lefitymálta Orbán Viktor nagykövetek előtt tartott értékelőjét, megjegyezve, hogy Magyarország jelenleg csak a Saul fiának Oscar-díjával tudott magának megbecsültséget szerezni a világban. Szégyenérzetet kelt a hazai olvasókban a Magyar Nemzet külpolitikai rovatvezetője, amiért Angela Merkel elutasította a kötelező betelepítési kvóta elleni magyar népszavazást. Majd továbbmegy, elmarasztalja a Külgazdasági és Külügyminisztériumot olyannyira, hogy a végén megjegyzi „a külügy ne csak egy napra legyen a kormány megbecsült minisztériuma. Sőt, továbbmegyek, legyen újra végre magyar külpolitika!” Stier Gábor gyakorlatilag beállva a mag-Európázók közé azt állítja, hogy Orbán Viktor „egy egyre inkább marginalizálódó ország, sőt térség vezetője.”

Gyakran meg lehet tapasztalni azt az érzést, hogy már nem bírom tovább, nekem ez már nagyon sok, teljesen szét vagyok forgácsolódva… Nem azért van ez bennünk, mert nem vagyunk jó emberek, túlságosan önzőek vagyunk, hanem azért, mert rossz helyen húztuk meg a határainkat, és nem tudjuk azokat felelősen tartani magunk vagy mások felé. Hol van az én határom? Honnan tudom, hogy már túlmentem rajta, illetve hol érezhetem, hogy még terhelhető vagyok.

Egy szent tanító a Gangesz partján készült a rituális fürdőjére, amikor a közelben egy család tagjait hallotta dühösen kiabálni egymással. Mosolyogva a tanítványaihoz fordult és megkérdezte:

– Miért kiabálnak az emberek, amikor dühösek?

A tanítványok elgondolkodtak, s az egyikük így szólt:

– Amikor elvesztjük az önuralmunkat, kiabálunk.

–De miért kell kiabálni, amikor az, akihez beszélsz ott áll melletted? Halkan is elmondhatnád neki azt, amit akarsz – mondta a tanító.

Néhány nappal ezelőtt olyan hírek érkeztek Lengyelországból, amelyek hatására – nem túlzás – megdermedtem. A szenzációhajhász kereskedelmi média nyakra-főre használja a „megdöbbentő”, „döbbenetes”, „elképesztő” jelzőket, mindenféle csip-csup hírecskékre, jelentéktelen félmondatokra, kretén sztárocskákra aggatva e hangzatos szavakat, hogy eladhatóbb legyen a semmi. Hanem most valóban döbbenetes hír kapott szárnyra: Lech Walesa volt köztársasági elnök, a legendás Szolidaritás-mozgalom hajdani vezére, a lengyel ellenzék hőse beszervezett ügynök volt – és jó pénzért rendszeresen jelentett. A hivatalos megfogalmazás szerint újabb dokumentumok kerültek nyilvánosságra arról, hogy a Nobel-békedíjas lengyel politikus a kommunista rezsim besúgója volt. E vád már korábban, a kilencvenes évek második felében is felmerült ellene, ám akkor Walesa határozottan tiltakozott. Tizenhat évvel ezelőtt, 2000-ben pedig a lengyel átvilágítási bíróság bizonyítékok hiányában úgy ítélt, hogy a volt államfő nem volt ügynök.

Misák Marianna: „Minden oskolába járó leány gyermektül…” – Református nőnevelés a 16–19. századi Felső-Magyarországon

Misák Marianna református lelkész, könyvtáros, a Sárospataki Református Teológiai Akadémia tanársegédje régóta foglalkozik a nőnevelés témájával. Nem országos szinten, hanem csupán országunk egy szegletével, a felső-magyarországi régióval teszi ezt behatóbban, s főként a reformáció után kialakult gyülekezetek szintjén. A szerző a bevezetőjében leírja, hogy Felső-Magyarország egészen a XIX. század közepéig használatos, változó értelmű történeti-földrajzi fogalom.

A mögöttünk álló hét legjelentősebb magyar külpolitikai eseménye kétségkívül a hétfőn lezajlott kormányfői találkozó volt Beata Szydlo és Orbán Viktor között. A hivatalos megbeszélést követő kétoldalú sajtótájékoztatón miniszterelnökünk arról beszélt: Lengyelország biztosan számíthat hazánk támogatására az uniós támadásokkal, a brüsszeli kettős mérce alkalmazásával szemben. A magyar képviselők egyetlen, a lengyel államot diszkrimináló uniós intézkedést sem fognak megszavazni. „Minden méltánytalansággal szemben, amely Lengyelország irányában tapasztalható, a miniszterelnök asszony és a lengyel nép számíthat Magyarország szolidaritására” – jelentette ki Orbán. A kormányfői sajtónyilatkozatokból nekem az a rész tetszett legjobban, amikor a két nemzet történelmi barátságáról azt mondták: egy kipróbált, több száz éves múltra visszatekintő kapcsolatrendszerről van szó, amely nem a politikusokon múlik; ha úgy hozná az élet, gond nélkül tovább létezne a politikusok nélkül is. Hát igen, ebben mélyen egyetértünk. E rovatban több alkalommal leírtam már, hogy a lengyel–magyar barátság évszázadok óta alulról építkezik, az úgynevezett kisemberek találkozásaiból, gesztusaiból – és nem az uniós szónoklatokból, a bársonyszőnyeges-vakufényes pózolgatásból és a svédasztalos politikai fogadásokból.

„Életünk ugyanis ebben a zarándoklásban nem lehet meg próbatétel nélkül; mert előrehaladásunk csak próbatételen keresztül valósul meg, és senki sem ismerheti meg önmagát sem, hacsak előbb nem volt próbára téve, és senki sem koronázható meg, ha nem győzött, és senki sem győzhet, ha nem küzdött, és senki sem küzdhet, ha nincs ellensége és próbatétele.” Szt. Ágoston

Félünk a próbatételektől, de nap, mint nap tapasztaljuk, hogy ezek nélkül elgyengülünk. Szükségünk van kihívásokra, melyek viszik előre az életünket. Az esküvőkön van egy elgondolkodtató mozzanat, amikor az ifjú pár a keresztre leteszi az esküt, ami mégiscsak egy véres valóságot tükröz. Miért jelenik meg ez az esküvőn? Pontosan azért, hogy a pár élete nehogy egy rettegésben teljen, hogy ha nehézségek lesznek velük, akkor végük van, hanem egy nagy felszólítás, hogy nemcsak az örömben, hanem a próbatételek közt is lehet összecsiszolódni, eggyé forrni.

Simon Endre kiállítása a Duna Palotában

Egy valódi életmű akkor is az igazi arcát mutatja, ha a válogatás során nem minden műfajból van jelen megfelelő számú alkotás. Simon Endre tárlatán, a sokoldalú mester évtizedekig a különféle műformákban és a „kiegészítő tevékenységekben” (előadás, írás, rendezés) brillírozott, például csupán egy pár portré (Manyi – 1986; Imola; In memoriam Zsögödi Nagy Imre – 1994; Molter Károly és városa – 1994) jelzi a művész ebbéli remekeit. Azt, hogy az arc jellemfestő tulajdonsággal miként lesz, átlépvén minden határt, csaknem a kozmosz része.

Különösen a két, a nyolcvankilenc és kilencvenes évek drámáját akarva-akaratlan visszatükröző arcképnek (olaj) az idővel szembenéző fizimiskája rejti – villódzó egyértelműséggel –, hogy aki ki akar lépni a többségi politika nyomorából, és az építést tekinti – akárcsak a szent Kós Károly – az életmű foglalatának, annak világló szeme túllát mindenen. Akár – ki festette valójában (román korommal) feketére a várost? – Marosvásárhely borzalmain is.

A Sárospataki Református Kollégium története

„Szellemi szülőföldem Sárospatak. Szellemi apáim a pataki tanárok. Tejtestvéreim az osztálytársak, nyolc éven át, az élet legszebb reményeket nevelő nyolc esztendejében” – írta Fekete Gyula (1922–2010) író, szociográfus a Bodrog-parti szerelmeink könyvében. A kötet ezt a szellemi szülőföldet, a magyar reformátusság ékkövét mutatja be. A nagyalakú, kétszáz oldal terjedelmű, fényképekkel illusztrált kiadvány jelentősége vitathatatlan: a pataki iskola történetéről utoljára több mint harminc éve jelent meg összefoglaló mű.