Változás a honvédelmi tárca élén

Hende Csaba honvédelmi miniszter lemondott és a miniszterelnök Simicskó Istvánt kérte fel a minisztérium vezetésére.

Az új miniszternek lesz dolga. Méghozzá tengernyi. A honvédelem katasztrofális helyzetben van. Komplett fegyvernemek hiányoznak a honvédségből, ráadásul a meglévők felszerelése is hagy kívánnivalót maga után. A honvédség ma nem képes megvédeni az országot. A problémák fundamentálisak. Miközben a honvédség költségvetése a nemzeti össztermékhez viszonyítva kirívóan alacsony a térségben, a meglévő források hasznosítása is sajátságos.

A fenti nehézségek nem új keletűek. A rendszerváltozás óta a honvédség ügye mindig is háttérbe szorult, így különböző okokból a meglévő elavult technikai eszközöket is eladták vagy elkótyavetyélték. A honvédség szervezetét ugyan számtalanszor átalakították, de a mostani struktúra sem segíti elő a hatékony működést.

Gyakran lehet hallani hétköznapi emberektől, hogy bárcsak hétvége lenne, nincs semmi kedvem dolgozni. Hétvégén pedig azt, hogy hoppá, itt a hétvége és még annyi mindent el kell végeznem, mert hétköznap elfolyt az idő.

Hány és hány olyan beszélgetést lehet hallani, ami nem áll semmi másból, mint abból, hogy két ember mond egymásnak egy-egy monológot, csak időben összefésülik azokat. Amint az egyik levegőt vesz, rögtön belekezd a másik, és fordítva.

Egyik alkalommal sem vagyunk jelen. Hétköznap a hétvégére vágyódunk, hétvégén a hétköznapra, holott mennyivel egyszerűbb lenne hétköznap dolgozni, és hétvégén pihenni. Ugyanakkor annyi felgyülemlett, ki nem mondott érzés, teher van bennünk, hogy nem vagyunk képesek senki számára sem jelen lenni, hanem önteni akarjuk magunkból mindazt, ami belénk szorult. Érezzük, hogy ez így nem oké, de mintha nem lenne erőnk másként viselkedni.

Léteznek szívmelengető hírek, csak nem túlzottan könnyű felfedezni őket: a médiából zúduló szörnyűség, bűnügyi krónika és egyéb fenyegetés mellett szelíden a háttérbe húzódnak. Például múlt kedden arról értesültem, hogy a jövő nyáron esedékes riói olimpián tovább mélyülhet egy történelmi barátság. Az évtizedek során kialakult rend szerint az olimpiai faluban épületenként két-két nemzet sportolóit helyezik el. Három évvel ezelőtt, a londoni olimpia idejére az angol szervezők – „csodás” diplomáciai érzékkel – a magyar csapat mellé a román különítményt szállásolták be. Hazánk sportvezetőinek utólagos közlése szerint e párosításból adódtak bizonyos gondok, az egy hónapos együttélés nem volt felhőtlen. Jövőre Brazíliában viszont biztosan másként lesz. A Lengyel Olimpiai Bizottság illetékesei a brazil szervezőktől azt kérték, hogy versenyzőik a magyar csapattal lakhassanak közös épületben. A felvetést a Magyar Olimpiai Bizottság határozottan támogatta, és szintén beadta a hivatalos kérelmet. A kedvező döntés megszületett, múlt kedden ténnyé vált: sportolóink Rióban a lengyel csapat lakótársai lesznek, és a két nemzet hagyományos barátságának légkörében pihenhetnek, készülhetnek a megmérettetésekre.

A remény kis embereinek története alapján

Immár 9 esztendeje, hogy foglalkozhatunk a Kárpát-medencében élő árva és mélyszegénységben élő fiatalokkal, a remény kis embereivel. Sokszor hangzik el a szó feléjük: Te szegény! Milyen rossz neked! Igazán sajnállak!

Aki hallott már felé irányuló ilyen és ehhez hasonló szavakat, pontosan tudja, hogy habár a jó szándék szól belőle, mennyire idegesítő, lenéző, lekicsinylő mondatok ezek. Ugyanakkor pedig a gyerekeket egy olyan kategóriába sorolja, melyben benne van: jó, hogy engem sajnálnak, majd csak el is tartanak valahogy, gondoskodnak rólam. A kiszolgáltatottságot, az elesettséget erősítik bennük ezek a szavak.

Ezzel a hozzáállással akartunk gyökeresen szakítani, amikor meghirdettük 2012-ben az első Remény kis emberei fesztivált, ahol azt kértük a Kárpát-medencei gyermekotthonból, illetve mélyszegénységből érkező gyerekektől, hogy mutassák be képességeiket, és azt a sok-sok értéket, amit magukban hordoznak.

Haydn: A patikus – Révkomárom

Joseph Haydn 1768-ban írta vígoperáját Carlo Goldoni szövegére, az eszterházi (fertődi) kastély operaházának megnyitására. A szereplők és a cselekmény a commedia dell’arte jól ismert figuráit és helyzeteit idézik: megismerhetjük az öregedő, gazdag agglegényt, gyámleányát, a fiatal, csinos Grillettát, szerelmesét, a fiatal, szegény patikussegédet, és egy könnyelmű, gazdag fiatalembert, Volpinót (ami úgynevezett nadrágszerep, tehát nő játszik fiatal fiút). Az álruhás bonyodalmak közepette áljegyzők és áltörökök is előkerültek. A szórakoztató szövegkönyvhöz Haydn élénk, változatos zenét írt, egyszerű, de lényeges vonásokkal megrajzolt karakterekkel, virtuóz áriákkal, nagyszerűen megkomponált együttesekkel. Igazi fergeteges kamaraoperáról van szó: mindössze négy szereplővel, melyeket augusztus 30-án korunk remek énekesei szólaltattak meg valóban élvezetesen és szórakoztatóan: Sashalmi Ágnes, Deáky Dalma, Molnár Erik és Pintér László.

Jól bevált szokásom szerint az idei Tokaji Írótábort követően is a helyszínen maradtam, és néhány napot még a városban töltök. Nem szeretem, hogy a tábor zárásakor könyörtelenül szétspriccelnek az írók, határon innen és túlra – hiszen Felvidékről, Kárpátaljáról, Erdélyből és Délvidékről is érkeznek résztvevők. Én konokul hátramaradok, a késő nyár szemtanújának, utolsó mohikánnak. Tokajban nemcsak borkedvelőként, de a lengyel–magyar barátság híveként is otthon érezhetem magam, hiszen az utcán parkoló gépkocsik jelentős része lengyel rendszámú. Ezúttal is körbekérdeztem a panziósokat és a borozók pultosait – egybehangzóan állítják, hogy vendégeik több mint fele lengyel, és ez már legalább egy évtizede így van. Mi több, egyes lengyel családok húsz, huszonöt éve Tokajban nyaralnak! Ennyi idő alatt valamelyest a nyelvünkkel is megismerkedtek, elég sok szót megtanultak. A helyi panziósok azt is mondják, hogy évek óta nem találkoztak németül beszélő turistával. Teljesen elmaradtak. Viszont az utóbbi egy-két esztendőben megszaporodtak a szlovák nyelvű vendégek, és érdekes módon a spanyolok is megjelentek a színen. Mindazonáltal továbbra is érvényes a tétel: a lengyel látogatók nélkül Tokaj már tíz éve csődbe ment volna, a magyar turisták nem tartanák el. Ez a kijelentés bizony meglehetősen szomorú. Ráadásul a borászaton és az idegenforgalmon kívül gyakorlatilag semmi munkalehetőség nincs, a téli hónapokra teljesen megdermed a település.

Erkel Ferenc: Bánk bán – Pétervására

Történt, hogy Miller Lajos és Rohonyi Anikó operaénekesek – hogy stílszerűen fogalmazzak – merészet és nagyot gondoltak: elviszik Erkel Ferenc Bánk bánját a vidéki településekre. Erre a nemes célra sikerült megnyerniük a magyarországi operakultúra legnagyobbjait. Olyan helyszíneket választottak ki, ahol a lakosok többsége nem teheti meg azt, hogy felutazzon a fővárosba, s megtekintse a Magyar Állami Operaház egy-egy előadását. Tehát, mondanom sem kell, hogy ezt a produkciót ingyenesen tekinthették meg az érdeklődők eddig Kisnánán és Pétervásárán. Kisnánán a várudvarban, míg Pétervásárán a katolikus templomban csendültek föl Erkel ismert melódiái. Arról a katolikus templomról beszélek, melyet a palócok péterkei székesegyházának is neveznek. Ez a gyönyörű templom a magyar romantikus építészet legelső gyöngyszeme. A templomot 1812-ben kezdte építtetni gróf Keglevich Károly, a község kegyura, elhunyt leánya emlékére. A munkálatok 1817-ben fejeződtek be. A templom tervezője Povolni Ferenc egri építőmester, aki az egri Kaszinó homlokzatát, Debrecenben a nagyerdei Fürdőházat, (1826) a Vigadót, (1827–33) a Városházát, a Szent Anna templom homlokzatát, a huszárlaktanyát és a hortobágyi Kilenclyukú hidat tervezte. A templom háromhajós, kéttornyos, neogótikus stílusú, kőfallal körülvett épület. A homlokzat kissé előrébb van a két torony között, az első emeleten csúcsíves ikerablak, fölötte vaskereszttel díszített csúcs. A tornyot karcsú sisak teszi még szebbé. A toronyban 3 harang van, egy 5 mázsás, egy 4,5 mázsás és egy 60 kg-os lélekharang. A főhajó 9 boltozata 6 oszlopon nyugszik. A főoltár piszkei vörös márványból készült. Középen a Keglevich és Sághy család címere van. A főoltárkép Hesz János Mihály egri festő alkotása. Patrona Hungariae. Ez a patinás, és sajnos elég kevéssé ismert építészeti műremek méltó helyszíne volt a Bánk-produkciónak. A helyiek szinte ki voltak éhezve a magas kultúrára, mert már az előadás előtt húsz perccel zsúfolásig megtelt a templom. Fehér Róbert plébános köszöntőjében elmondta: „aki szépen énekel, kétszeresen imádkozik. Milyen szép, amikor az ember ünnepi ruhába öltözteti gondolatait, áhítatát, imádságos lelkületét. S ezzel is vigasztalódik, lelkesedik, megszentelődik. Bánk nagyáriája pedig a Himnusz és a Szózat után talán a legszebb imádságunk.”

Korunk-történetek a titkosszolgálatok működéséről

Az emlékezéseket, tanulmányokat és dokumentumokat magában foglaló kötet korunk (és benne a kolozsvári Korunk, valamint a hozzá kötődő szálak) riasztó képe. Az egyik szerző szerint nem mindenkinek volt kötelező besúgónak lennie; tehát a lealjasodásé is? Itt már vigyáznunk kell a jelzővel, noha azé is, természetesen. De még inkább a kiszolgáltatottságé – az ellenségek vagy annak tekintett „kilengők” megfigyelése terén a hatalom nem ismert tréfát –, és azé a hősiességé, amely a ketrec-létben a legnagyobb szorítások közt is megtalálta az erkölcsös emberhez illő magatartásformát.

Mert, hihető vagy hihetetlen, az erkölcs mint az igazmondás parancsszava akkor is, a lehallgató-készülékkel („poloskával”) érdessé tett szobában is működött – jóllehet embere válogatja a műszerhez való viszonyulást –, amikor tanácsosabb lett volna a mondanivaló megregulázása. A Kántor Lajos szerkesztette könyv számomra izgalmasabbnál izgalmasabb tanulmányai közül (szinte mindenikben barátaim, nemzedéktársaim, munkatársaim – pozitív és negatív módon – az érintettek) különösen Tibori Szabó Zoltán Mit keresett a kommunista a grófnál? című, terjedelmében az ügyhöz méltó írása emelkedik ki.

Cseri Kálmán: Tudom, kinek hittem

Cseri Kálmán református lelkipásztor Kecskeméten érettségizett 1957-ben. Tanulmányait a Károli Gáspár Református Teológián folytatta, ahol 1962-ben végzett. Három évig Cecén, majd hat évig Budahegyvidéken szolgált segédlelkészként. Innen hívta meg lelkipásztorának a pasaréti gyülekezet Joó Sándor halála után, 1971-ben. Harminckilenc éven keresztül a Pasaréti Református Egyházközség vezető lelkésze, innen vonult nyugdíjba 2010. június 30-án. Utóda Horváth Géza lett, aki 1988-tól a nagyvarsányi református gyülekezet lelkipásztora volt. Cseri Kálmán így vallott a saját megtéréséről: Nyolcadikosok voltunk, amikor konfirmáltunk. Kaptunk egy rendszeres bibliaismereti oktatást, ami nagy segítség volt az önismeret meg az életismeret terén, de csak tanítás volt, és ami az embernek csak az intellektusát érinti, az nagyon a felszínen van még, innen még le kell szivárogni a szívébe, meg aztán éretté is kell válni. De ezzel kezdődött, és nagyon jó tanítást kaptunk, mert nagyon jó lelkészek voltak Kecskeméten. Akkor nagy gyülekezet volt, több lelkész is foglalkozott velünk, fiatalokkal. Most nemrégen halt meg majdnem százéves korában az a Kovács Bálint nevű lelkész, aki később be volt börtönözve, és meghurcolták, de nagyon hűséges pásztor volt. Máig emlékszem, hogy akárhova küldött édesapám, akárhova mentem a városban, mindig láttam Bálint bácsit, ahogy biciklivel ment a betegekhez, öregekhez. Amikor a kuláküldözés meg a bélistázás, meg a kitelepítés volt, titokban, sötét este látogatta őket, mert az is bűn volt, ha meglátogatott egy-egy ilyen családot. De ott volt nálunk is, amikor össze kellett pakolni és elhagyni a lakást. Előző este eljött, ott imádkozott a szüleimmel. A konfirmáció táján kezdtem foglalkozni a lelkemmel – mert rájöttem, hogy az is van. Kezdett nehezemre esni, hogy olyan rossz természetem van, hogy hatalmaskodom az öcsém fölött. Édesanyám hiába mondta, hogy „most már csak ketten vagytok, szeressétek egymást, te vagy a nagyobb”, a szokásos szöveg jött, hogy „jó, mama”, és elengedtem a fülem mellett. De a szívem mélyén éreztem, hogy igaza van, és visszaélek a fizikai erőmmel meg egyáltalán azzal, hogy idősebb vagyok, mintha ez előnyt vagy többletet jelentene. Sok más hitványságot is kezdtem fölfedezni magamban, és elhatároztam, hogy majd én átnevelem magamat. De nem sikerült, rá kellett jönnöm, hogy ilyen nincs. Akkor még nem ismertem a Bibliának azt a mondatát, ahol Isten mondja egyszer a népnek: megváltoztathatja-e a párduc a foltjait, vagy a néger a bőrszínét? – ha igen, akkor ti is megváltoztathatjátok magatokat. Ez azt jelenti, hogy nem tudjuk megváltoztatni magunkat. Ki lehet fejleszteni bizonyos önuralmat, nagyon fontos az önfegyelem, de az nem vezet jellemváltozáshoz és főleg a gondolkozás megváltozásához nem. Az ember ösztönei, indulatai megmaradnak; be lehet mázolni őket különböző színűre, vagy van sokféle álarc, amit magára vehet az ember, de egy óvatlan mozdulatnál leesik az álarc, és kiderül, hogy ki vagyok valójában. Gimnazista koromban volt egy ifjúsági evangelizáció Kecskeméten – aztán később már egyáltalán semmiféle ifjúsági munkát sem engedtek hosszú ideig –, jött egy fiatal vendég lelkész, és minden este prédikált a fiataloknak. Bárki jöhetett, de elsősorban fiatalok voltak. Akkor én már láttam, hogy milyen nagy különbség van a hívőknek és azoknak az élete között, akik ott ülnek minden vasárnap velünk együtt a templomban, de az életük olyan, mint azoké, akik nem ülnek ott. Sőt néha még rosszabb. Képmutatók. De vannak, akik komolyan veszik a Bibliát, akik tényleg úgy élnek, úgy beszélnek, úgy gondolkoznak – voltak ilyen ismerősei a szüleimnek. És egyre élesebb lett a szememben a különbség, éreztem, hogy itt valami minőségi különbség van. Nemcsak templomba kell járni, hanem amit a templomban hall az ember, meg amit otthon is olvas a Bibliából, azt kéne komolyan venni, és az tényleg megváltoztathatja az ember életét.