Szent István személye kikerülhetetlen tényező, amikor erről az országról, édes hazánkról, Magyarországról beszélünk. Aki egyáltalán ki meri nyitni a száját, és az országról akar szólni, amelyben élünk, kell, hogy figyelembe vegye a szent király személyét. Megdöbbentő és szédületes élmény belegondolni abba, hogy az ő országa a mi ezer éves országunk, Magyarország.

Senkiben sem szeretnék rossz érzéseket, például irigységet ébreszteni, de töredelmesen bevallom, hogy az elmúlt öt hét során úgy éltem, mint Marci Hevesen. Ugyanis Lengyelországban csavarogtam, valószerűtlenül szabadon, ráérősen. A hazánkénál négyszer nagyobb területű ország szinte minden tájegységében megfordultam, a gépkocsi számlálójának tanúsága szerint több mint 3800 kilométert tettem meg. Egy ilyen hosszú és tartalmas utazás persze sok tanulsággal szolgál – egy francia szellemesség szerint a kis utazások nagy eszméket szülnek. Az egyik tanulság, melyet sajnos nem először vontam le lengyel földön, meglehetősen szomorkás. Arról van szó, hogy publicista-oknyomozó énem végig velem volt, az ember soha nem bújhat ki teljesen a bőréből. A körutazás során húsz szállodában fordultam meg, az egészen szerény kategóriától a négycsillagos kényelemig. Valamennyi szállásomon végignéztem a parkolóban álló kocsikat, és elsősorban arra voltam kíváncsi, mely országokból érkeztek. Magánjellegű szociológiai felmérésem eredménye, hogy Lengyelországban elsősorban a belföldi turizmus dívik. A parkoló gépkocsik több mint fele lengyel rendszámú. Amikor pedig német felségjelzésű autót láttam, ötből kétszer lengyelek szálltak ki belőle, németországi vendégmunkások…

Hóman Bálint: Ősemberek – ősmagyarok

Mielőtt a könyv ismertetésére rátérnék, így augusztus 20. közeledtével, engedje meg az olvasó, hogy szóljak Hóman Bálint Szent István című munkájáról is. Miért fontos Hóman Bálint munkásságában az 1938 végén megjelent Szent István? Elsősorban azért, mert Hóman Bálint első tudományos munkájától – melyet 23 évesen írt, és amely kötet formájában a Magyar városok az Árpádok korában címet viselte – foglalkozott a korral, foglalkozott Szent István alakjával, és végig ez maradt kutatásainak középpontjában. A Szent Istvánnal, illetve az Árpádok korával foglalkozó munkáinak a betetőzése, ami nem csak Magyarországon, hanem Ausztriában, Németországban is ismert volt, a nevezetes Magyar történet című munkája. Ez az első olyan kötet Magyarországon önálló monográfiaként dolgozza fel Szent Istvánnak az alakját. Ennek előtte a XVIII. század közepén egy németalföldi jezsuita volt egyedül, aki Szent István életének egy latin nyelven írt önálló kötetet szentelt. Tehát ez az első szakmonográfia Szent István az életéről, amely tudományos igénnyel közelít ehhez a problémához. Mik voltak ennek az előzményei? Az 1908-tól kezdődő kutatásoknak a sorozata, illetve természetesen az 1928-tól kezdetben nyolc, majd öt kötetben megjelenő Magyar történet-i munka, amelynek a fejezeteit Mátyás király uralkodásáig Hóman Bálint írja. Kiérleltebb munka az 1938-as Szent István, inkább tudományos, ésszerűsítő műnek számít, mint amilyen a Magyar történet volt, amely szintén élvezetes stílusban íródott Hóman Bálint részéről is és különösen a Mátyás uralkodásától a magyar történelmet végigkövető Szekfű Gyula részéről. 13 fejezete van a kötetnek, ami az őstörténettől kezdve egészen Szent István utódjainak, illetve a Szent Korona tannak a történetéig követi végig a magyar történetet, tehát itt nem csak Szent István koráról, hanem a messzi évszázadokba visszamenő előzményekről és az Árpád-kor végéig tartó következményekről is szó van a kötetben. Hogyan határozza meg az állam jellegét? Itt nagyon érdekes szóhasználattal találkozunk, amit tulajdonképp nem Hóman Bálint honosít meg, hanem tanítványai, Váczi Péter és Deér József, és átveszi a tanítványaitól ezt a szóhasználatot, miszerint az állam egy patrimoniális királyságot jelent, és vallja azt, hogy a keresztény magyar monarchia elméleti alapjait Szent István fektette le.

Legutóbb azt ígértem, közkinccsé teszek néhány mondatot a budapesti lengyel nagykövet, Roman Kowalski egyik friss beszédéből. Abból az alkalomból lépett a mikrofon elé, hogy a lengyel–magyar barátság Magyar Örökség Díjas lett, egyidejűleg bekerült a Magyarok Szellemi Múzeumába. Ezt a Magyar Tudományos Akadémián nyilvánították ki, egy családias hangulatú ünnepség keretében. Lengyelország képviseletében nagykövet úr többek között e szavakkal reagált: „Kedves Barátok, nagyon köszönjük a magyaroknak a barátság ajándékát. Mindig őszintén meghat ez minket, és a sors által kitüntetve érezzük magunkat általa. Azon sors által, amely igazából nem volt különösképpen kegyes, se hozzátok, se hozzánk. Már sokszor elmondtam ezt, de kérem, engedjék meg, hogy e különleges alkalommal még egyszer felhívjam rá a figyelmet: olyan időkben, amikor még két ember őszinte barátsága is egyre ritkább jelenségnek kezd számítani, a nemzeteink egymás iránt érzett kölcsönös empátiája és barátsága egy egyedülálló jelenség. Legyünk büszkék erre, és kezeljük ezt a barátságot olyan nagy és közös elköteleződésként, amely a jövőben is szolgálni fogja az elkövetkező lengyel és magyar nemzedékeket. Még egyszer teljes szívből köszönöm minden magyarnak a barátság eme ajándékát, nemcsak az itt jelen lévő lengyelek, hanem az összes lengyel nevében. Ápoljuk ezt az ajándékot, és közös kihívásként tekintsünk rá. És végül kívánom, hogy legyen úgy, ahogyan szomorú, de ugyanakkor mégoly gyönyörű himnuszukban fohászkodnak magyar testvéreink: Isten, áldd meg a magyart!” Felemelően szép szavak, igaz?

A minap Zubornyák a színész odanyilatkozott, hogy politikai okok miatt él ötödik éve Londonban, mert itthon „őrültekháza” van, amelyben nem bírt tovább megmaradni. A 2010-es kormányváltás óta megjelenő társadalmi szintű kontraszelekcióról, az alap- és szabadságjogok megkurtításáról, kultúrkampfról beszél, amelynek a liberális értékrendet vallók az áldozatai. Ötven évesen felégetett mindent maga mögött, és fejest ugrott az ismeretlenbe, a londoni életbe.

Megsajnáltam, csak nem megütötte a fejét? Zubornyák ugyanis volt már minden: nemzetiek színház művészeti vezetője, igazgatója, hét éven át irányította a Ferencvárosi Művelődési Házat, és mindezekkel párhuzamosan főiskolai tanárként is dolgozott. Vagyis kiderül, hogy egészen komoly karriert épített itthon, egyik kegyeltje volt a balliberálisok kultúrpolitikájának. Támadja az Orbán-éra kinevezési metódusát, és pártpolitikai elkötelezetteknek nevezi a most pozícióhoz jutókat. Abban semmi kivetni valót nem talált, amikor ő konferálta az Operaház színpadán az MSZP–SZDSZ által rendezett állami ünnepséget. Én nem voltam biodíszlet – szögezi le határozottan saját magáról.

Készülj Istened elé – Joó Sándor igehirdetései

Dr. Joó Sándor lelkipásztor, teológiai magántanár (1910–1970) Kecskeméten született. Szüleinek negyedik gyermeke volt, de mivel az első – a Gyula nevű fiú – korán meghalt, így csak hárman nevelkedtek fel. Nénjei, azaz nővérei a Mária, Sára névre hallgattak. De kik voltak a szülők? Édesapjuk Joó Gyula, édesanyjuk Révész Mária. Joó Gyula a Református Jogakadémia tanára volt. A gyülekezet presbitereként, majd főgondnokaként is szolgálta az Urat. Joó Sándor Kecskeméten érettségizett a református reálgimnáziumban. Szülei azt szerették volna, ha fiuk jogi pályára megy, ő azonban egyre tisztábban hallotta Isten elhívását a lelkipásztori szolgálatra. Édesapjával történt megegyezés után beiratkozik a budapesti Református Teológiai Akadémiára, és ezzel egy időben a kecskeméti jogakadémiára is, úgynevezett „mezei jogásznak”. Jogtudományi tanulmányai azonban csak egy évig tartanak. Édesapja, látva fia erős elhatározását, a második évre már nem íratja be a jogakadémiára. A Teológiai Akadémián sokat tanult az ottani kegyességi és teológiai irányzatoktól, de egyedül Jézus Krisztusnak kötelezte el magát a magyar református egyház szolgálatában.

Az ígéret szép szó, ezért elsőként lássuk a menekültek ügyét, melybe egy héttel ezelőtt belekezdtem. A legfrissebb uniós tárgyalások eredményeként Lengyelország vállalta, hogy még ebben az esztendőben befogad kétezer menekültet, akiknek döntő többsége Szíriából érkezett Európába – nem mellékesen Magyarországon keresztül. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy ők is eldobáltak néhány mázsa szemetet a magyar–szerb határvonalon, azután Szegeden, azután Debrecenben, majd Budapesten is, mielőtt a java részük titokban továbbutazott Bécsbe. (Ne legyenek illúzióink: a felsorolt helyeken vizeletüket és ürüléküket is a közterületeken hagyták. Ez személyes tapasztalatom is, a budapesti Városligetből.) Tehát Lengyelországba túlnyomórészt szírek fognak érkezni, és ezzel tovább növekszik a már most is jelentős számú muzulmán közösség létszáma. Lengyel földön ez idő tájt hat mecset működik, közülük kettő Varsóban. A 98 százalékban katolikus vallású országban a mecsetek környékén élők nem kimondottan örülnek a muzulmánok jelenlétének, rendszeresek a lakossági tiltakozások legkülönfélébb formái.

Ki hitte volna, hogy a tavaly nyári, egy-két szóbani előtervezgetésnek ilyen jól véleményezett megvalósulása lesz az idén? Festőművészek tábora – előbb csak fogalomnak tűnt és lám most, hogy utána vagyunk a rendezvénynek, áradozunk a pozitív élményektől. Első ízben szervezett ilyet a Nagysármási Református Egyházközség a Maros Megyei Képzőművészek Egyesületével karöltve, és ez magán hordozta az első jó benyomás keltésének bélyegét. A szervezők is, a táborozók is kitettek magukért, és így a végén mindkét fél elégedettségét fejezte ki. Jó a visszhang azoktól, akik cselekvően vettek részt a táborban, és azoktól is, akik a tíz nap alatt elkészült alkotások kiállítására látogatóba jöttek el.

Összesen tizenhét profi és amatőr művész jött el a táborba július 10. és 19. között: Budapestről, Kisinyovból, Marosvásárhelyről, Kolozsvárról, Tordáról, Szászrégenből, Medgyesről, Szebenből és Libánfalváról.

Nagysármás az erdélyi Mezőség közepén fekszik, dimbes-dombos, árkos-bokros, néhol erdős, de inkább kies, szegényes, parasztos és éppen ezért olyan idillikus környezetének világa. Ezt fedezte fel a művészi alkotó lélek és ebből ragadta ki vászonra ecsetelendő témáját. Szemünk előtt vált felismerhetővé, a csodálatos művészi tehetség által, környezetünk festett valósága – a művészi rálátás fény- és színszűrőjén keresztül.

Duncsák Attila kiállítása a Forrás Galériában

Duncsák Attila, a kassai festőművész hazaérkezett. Igaz, Budapesten az elmúlt években volt már tárlata a Magyar Írószövetségben és a Klebelsberg Kultúrkúriában is, ám a mostani – a Kárpát-haza Galéria rendezvénye – az igazi. Legalábbis abból a szempontból, hogy a magyarság most fogadta körébe azt az ungvári festőművészt, akinek a Magyarországra való települési kérelmét három és fél évtizeddel ezelőtt a hivatal elutasította. Még ma is ott a pír az arcomon, ha erről beszélek. De szerencsére a politika (értsd, a politika fő sodra) azóta nagyot változott. Nem kell letagadni testvéreinket. A Kárpát-haza Galéria, nyílt színvallás, attól erős, hogy magába tömöríti mindazon értékeket, amelyek eddig (többé-kevésbé kallódóban?) nem mutathatták meg valódi erejüket.