– Kárpátalja –

A Pentagonban tárgyalt elképzelés szerint az Egyesült Államok nehézfegyverzetet állomásoztatna a Baltikumban és más kelet-közép-európai országokban az ukrajnai orosz beavatkozás miatt aggódó NATO-szövetségesek megnyugtatására, egyben esetleges további agressziók megelőzésére – írta vasárnap a The New York Times.

A tekintélyes napilap amerikai és NATO-illetékesekre hivatkozva azt írta, a javaslat tankok, tüzérségi harci járművek és összesen akár ötezer katona felfegyverzésére elegendő más nehézfegyverzet Lettországba, Litvániába, Észtországba, valamint Lengyelországba, Romániába, Bulgáriába és esetleg Magyarországra való ideiglenes áthelyezésére vonatkozik. (Az ideiglenesség fogalmáról már van tapasztalatunk…)

Néhány napja a szebb napokat is megélt Magyar Nemzet hasábjain olvastam egy publicisztikát. Az egészségügyről szólt, kiemelte Zombor Gábor államtitkár úr szokatlan őszinteségét az ágazat finanszírozási nehézségeit illetően, majd egy váratlan csavarral a stadionépítések területére tévedt a cikk, kissé erőltetetten keresvén az ok-okozati összefüggést a stadionok építése és az egészségügy rossz anyagi helyzete között. Ez már csak azért is hatalmas öngól (hogy stílszerűek legyünk), mert ha van olyan ágazat, amely hosszú távon csak nyerhet az eddig megvalósult, illetve eztán megépíteni szándékozott sportberuházásokon, akkor az éppen az egészségügy lesz majd, hiszen a sport népszerűbbé válása jelentősen javíthat a magyarok általános egészségügyi állapotán is.

A szobrok jelentőségét, erejét éppen az bizonyítja, hogy minden korszaknak és rendszernek baja van velük. Az emberiség évezredes tapasztalatokkal rendelkezik a szobrok ledöntéséről, szétveréséről, szakszerű feldarabolásáról. Legtöbbször az előző rendszerek idején állított köztéri szobrokat tüntetik el, cserélik le egy „időszerűbbre”, a hatalom szemében rokonszenvesebbre. Különösen őrült pillanatokban megesik, hogy a múzeumokban található műalkotások is nemkívánatosakká válnak, több ezer évre visszamenőleg – mostanság éppen ez folyik az Iszlám Állam által felügyelt városokban. Olykor pedig egy jobb sorsra érdemes szobornak nem is kell „kivárnia” a következő korszakot, mert már a saját évtizede kitermel kekec, ellenséges alakokat, törekvéseket.

Techet Péter hol a Magyar Nemzetben, hol a HVG-ben publikál, legutóbb a vállaltan liberális újság internetes oldalán jelent meg igen érdekes írása Trianonról és a bevándorlásról. Röviden összefoglalva, a szerző szerint, aki elutasítja Trianont, az a nemzetiségekre és a Habsburgokra is igent mond Nagy-Magyarország mellett. Továbbá aki ma elutasítja a bevándorlókat, az elutasította volna a soknemzetiségű Magyar Királyság dualizmus kori fejlődését is. Techet gondolatai hajmeresztőek, nem kis dolog ennyi ostobaságot összehordani történelmi csúsztatásokkal teletűzdelve. A gond csak az, hogy vannak, akik osztják véleményét.

Szerzőnk, mint oly sokan, multikulturálisnak nevezi a Szent István-i Magyarországot, ezzel odaszúrva a nemzeti hagyományokat ápoló és bevándorlás-ellenes politikát folytató kormányzatnak. Csakhogy a mai, mondjuk Berlinben tapasztalható multikulturalizmusnak köze sincs például az erdélyi magyarok, szászok és románok együttéléséhez.

Utóbbi egészen máshogy alakult ki, először II. Géza hívott be szászokat erdőirtás és határvédelem céljából a még messze nem minden szegletében lakott Erdélybe, majd II. András király telepítette le a Barcaságban a Szentföldről Európába visszatérő Német Lovagrendet. A románok bevándorlására pedig a tatár és a török pusztítás után kerülhetett sor, évszázadok folyamán alakult ki közép-európai népekből egy-egy soknemzetiségű országrész. Ez nem állítható párhuzamba az elmúlt évtizedekben teljesen különböző kultúrájú és vallású népcsoportok Európába költözésével.

A Veritas Történetkutató Intézet vitaestje a Gazdasági Főiskolán

Június 2-án tartották az idei tanév utolsó Veritas-estjét. S ha nem is márciusban, de októberben újra kezdik, amire meg is van az igény. A történelmi forrásokhoz és a múlthoz való viszonyt szeretné megváltoztatni a Veritas, amelynek alapkövetelménye a tárgyilagosság. A történész sem tévedhetetlen, de ha létrehoznak egy intézetet, nem szabad rögtön arra gondolni, hogy a történelem eltorzítására jött létre. A mostani est célja a legfrissebb kutatási eredmények bemutatása, újszerűségét pedig az jelenti, hogy először szemléli történeti egységben Magyarország szovjet megszállásának kérdését.

Dr. Zinner Tibor bevezetőjében elmondta, hogy a történész a tényeket vizsgálja, és így próbálja a történelmi múltat feltárni. „Mi azt mutatjuk be, hogy mi történt az egyes korszakokban, s utána arra a kérdésre kell választ adni, »hogyan tovább?«. Erre a kérdésre nyilvánvalóan nem nekünk, történészeknek kell megadni a választ, hanem a kormányzatnak.

Puha Ferenc és Somogyi György kiállítása a Tököli Művelődési Központban

Szigetszentmiklós talán testvérvárosa Tökölnek? Ami a szellem átsugárzását illeti, minden bizonnyal. Ezért is nem véletlen, hogy az a két szigetszentmiklósi festőművész, Puha Ferenc és Somogyi György állít ki itt, akik pedagógiai munkásságukkal – a szép önmagában is lehet szép, de meglátására nevelni kell – nagyon is rajta hagyták kezüket Tökölön. Most a rokonváros előtt műveikkel tisztelegnek.

Két festőművész, két önálló, a kortárs magyar képzőművészetben is karakternek számító arc. Gondolnánk, könnyű az absztrakt művésznek, hiszen a figuralitás elkerülése valójában szabaddá teszi a kezet és az elmét. Ha így van is – a dolog azért ennél sokkal bonyolultabb –, eme szabadság mögött bravúros rajztudás rejlik.

Jubileumi koncert a Pesti Vigadóban

A zene a nép morálja. A zene az embert kiegyenesíti, mondják a kínaiak, a zenében megtanulja az ember, miképpen kell együtt élni. Vagyis a zenében tudja meg az ember, mi a közös élet harmóniája. És a cigányzenét nem szabad összetéveszteni a giccsel. A giccs az, amikor a szerző rosszhiszeműsége találkozik a hallgató alacsonyrendűségével. Ezért a giccs városi jelenség, csak a civilizáltság bizonyos fokán lehetséges. Sokan divatból lenézik a magyar cigányzenét, azt a muzsikát, amiről így írt Pietro Mascagni (1863–1945), a Parasztbecsület komponistája: „…a magyar szinte megáll az étkezésben, leteszi a kést, villát és észrevétlenül átengedi magát a zene hatásának. Az első hegedű különös, átható hangsúllyal énekel, a másodhegedű, a viola, a brácsa és a bőgő szeszélyesen, fantasztikusan kísérik, a klarinét sivító kedves ellentéttel trillázik, a cimbalom átfutja a különböző hangnemek skáláit, szédületes gyorsasággal halad föl és le, természetes merész összhangba egyesítvén ezt a jellegzetes polifóniát… Most a banda egy szomorú hallgató nótába kezd… A közönség nem eszik többé. Mintha félig lehunyt szemmel szundikálnának…” Claude Debussy (1862–1918) francia zeneszerző gondolatai: „Mintha egy szép pillangót látnék üveg alatt! Szárnyai még csillognak, de már nem libegnek, gazdag színpompája elfakult. Úgy látom, önök magyarok, ezt a zenét nem tudják a maga értéke szerint méltányolni. Önöknek ez már az életük egy része! Annyira ismerős, hogy nem tulajdonítják neki azt a mélységes művészi jelentőséget, ami teljes mértékben megilleti! Nézetem szerint ehhez a zenéhez nem szabad hozzányúlni. Ez a zene igazán van olyan szép, mint az önök régi hímzései és csipkéi… Miért nem becsülik meg, miért nem szeretik ugyanúgy?” Ilyen sorok után nehéz saját szavakat írni. Sajnos, muszáj. Az új műfajok megjelenésével háttérbe szorult a cigányzene, lassan elveszíti széleskörű hallgatói táborát. Itt maradtak a muzsikusok és sajnos nincs szükség a tudásukra.

Olykor már az igazat is leírják szomszédaink...

95 év után talán végre átalakulóban a Trianon-szemlélet

Az első világháborút lezáró ún. Párizs-környéki békeszerződések részeként Magyarország 1920. június 4-én írta alá a rá vonatkozó békediktátumot. Fontos, hogy hazánk esetében békediktátumról és ne békeszerződésről beszéljünk, hiszen nekünk, magyaroknak nem volt beleszólásunk a szerződés pontjaiba, kényszerpályán mozogtunk. Gróf Apponyi Albert négy nyelven elmondott álláspontját végighallgatták ugyan a békekonferencia résztvevői, ám az előzetesen eldöntött ország-csonkításon nem voltak hajlandóak enyhíteni, így az országot képviselő Bernárd Ágostnak és Drasche-Lázár Alfrédnek alá kellett írnia, amit a Versailles melletti Nagy-Trianon kastélyban eléjük tettek.

Az eredmény közismert: Magyarország – bár nem volt sem okozója, sem kezdeményezője az első világégésnek – az összes résztvevő állam közül a legtöbbet veszítette el. Ha szimplán csak a területveszteséget nézzük, akkor ugyan leszorulunk a képzeletbeli dobogó harmadik helyére, mert az Oszmán-Török Birodalom romjain létrejövő Törökország egymillió négyzetkilométert veszített, az Osztrák-Magyar Monarchiából születő önálló Ausztria pedig arányaiban valamivel szintén többet vesztett, mint az önálló Magyarország, ám mind a törökök, mind pedig az osztrákok csupán megszállt területeikről kényszerültek lemondani, olyan területekről, amelyeket katonai erővel megszereztek ugyan, ám ősidők óta más nemzetiségek laktak. Egyedül mi, magyarok veszítettük el ezer éves államunk és magyarlakta területeink több mint 70%-át, és véreink 40%-át. Ennek eredményeként Trianon után mi magyarok alkottuk egész Európa egyik legnagyobb kisebbségét, hárommillió kívül rekedt testvérünkkel. Korábbi – Horvátországgal együtt – 325000 km2 területű országunk pedig mindössze 93000 km2-re zsugorodott.

Ezekben a hetekben – cseppet sem megalapozatlanul – rengeteg szó esik a hazánkba érkező illegális bevándorlókról. Kétségtelen, hogy döntő többségük délről, Szerbia felől lépi át az éj leple alatt hazánk határát. Ám akad egy-egy kivétel. Ezúttal egy olyan „határsértőről” lesz szó, aki északról lépett magyar földre, feltűnően szőrös, és bár bizonyos helyzetekben veszélyessé válik, azért a lelkünk mélyén örülünk a jelenlétének. Természetesen arról a tányértalpúról van szó, amely a legteljesebb titokban járt nálunk, és egy hét elteltével önként visszatért eredeti lakhelyére – ez csak fokozza különlegességét. Ötéves hím barna medve, fajának latin megnevezése Ursus arctos, testsúlya ez idő tájt ötszáz kiló körül lehet. A tudományos keresztségben az Iwo nevet kapta, bár nem valószínű, hogy hallgat rá. A Lengyel Tudományos Akadémia kutatói tavaly jeladót erősítettek rá, ennek köszönhetően folyamatosan figyelik a mozgását. A teljesen lezüllött magyar bulvársajtó azzal a hatásvadász szalagcímmel tálalta a hírt, hogy „lengyel tudósok lihegtek a medve nyomában”. Ez persze nem igaz, hiszen a medve követéséhez nem kellett hegyet-völgyet mászni, elég volt a lengyel központban fogadni és feldolgozni a beérkező adatokat.