Bulldózerrel egy rakás törmeléket dobtunk a sebesült öregre

„(…) Korábban aznap az egyik egységet tankelhárító rakétákkal lőtték. Az egység megtámadta azt a területet ahonnan a rakétákat lőtték, úgyhogy azok akik hátramaradtak automatikusan kevésbé törődtek a civilekkel. Emlékszem, azt mondogattam magamban, hogy most leszarom a gázai lakosságot. Nem érdemelnek semmit – vagy ha mégis, akkor egy komoly sérülést vagy halált. Ilyen dolgok jártak a fejemben akkor.

Egyszer egy palesztin öregember közeledett a házhoz, és mindenkinek eszébe jutott, hogy hallott egy öregről, akinek a testére bombákat csatoltak. (…) Ez az öreg közeledett, és az őrszem – nem tudom mi lehetett a fejében – látta hogy civil, rálőtt, de nem ölte meg. A civil ott feküdt, a fájdalomtól görcsbe rándult a teste. Mindenkinek eszébe jutott ez a (bombás) történet, úgyhogy egyik felcser sem akart közeledni hozzá.

Mindenki számára világos volt, hogy két dolog történhet. Vagy hagyjuk lassan meghalni, vagy könnyítünk a szenvedésén. A másodikat választottuk, egy páncélozott bulldózerrel egy rakás törmeléket dobtunk rá és ez volt a vége. (…) Közben beszéltek a parancsnokkal is, és mivel közben egy támadás zajlott, senkit nem érdekelt. Nekünk is vannak áldozataink, ne zavarjatok, csináljatok amit akartok. (…)”

Vallomás száma: 375047, Rang: őrmester, Egység: gyalogság, Terület: a Gázai Övezet északi része, Időszak: 2014.

Salieri még életében túlhaladottá vált

Mozart és Salieri viszonya rózsásnak soha nem volt nevezhető, éppen ellenkezőleg. Az 1781 és 1791 közötti évtizedben Salieri a bécsi operaélet központi szereplője volt, és ez a kelleténél sokkal nehezebbé tette Mozart operaszerzői érvényesülését.

Mozartnak Salieriék sokszor és sikerrel tettek keresztbe:

Ki mondja, hogy a büszke Salieri

Hitvány irigy lett volna valaha,

Egy eltaposott, tehetetlen kígyó,

Félig halott, ki port-piszkot harap?

Senki! ... De most – magam előtt bevallom –,

Most mégis irigy vagyok. Irigy; nagyon,

és sóvár irigység gyötör. Ó egek!

Hol a méltányosság, ha a tálentum,

A halhatatlan géniusz nem érdem,

Buzgó szeretet, önmegtagadás,

Szorgalom, áhítat és ima zsoldja –

A dicsfény kelekótya fejre szállt le,

Mely méltatlanul kong? Ó Mozart, Mozart!

(Puskin: Mozart és Salieri, B. Sz. ford.)

Wolfgang Amadeus apja, Leopold Mozart kevéssel a Figaro-premier előtt ezt írja a lányának: „Salieri egész sleppjével együtt ismét mindent megtesz azért, hogy minden követ megmozgasson [ellenünk]. Herr és Madame Dussek már elmondták nekem, hogy a testvéred ellen azért áskálódnak annyian, mert különleges tehetsége és ügyessége révén oly nagy megbecsülésnek örvend.” Salieriék egyszer már sikerrel keresztbe tettek Mozartnak.

Az Ivancsics Ilona és színtársai előadása

Évek óta működik egy színtársulat Szentendrén, az Ivancsics Ilona és színtársai, országos, sőt határon túli hatókörrel. Egyre gazdagodó programukra fölöttébb érdemes figyelni. Mert az igazi igeterjesztés – így van ez századok óta – mindig túlmegy a szórakoztatáson. Fölráz, figyelmeztet, a vesébe mar. A színpadra kerülő mű, lett légyen álomvilág vagy valóság, mindig a kor tengerén hullámzik. Mának szóló figyelmeztetéssel: a világ csak addig világ, amíg az ember föl nem falja saját magát. Ha csupán a nincs az érték – van filozófia, amely ennek a „tudományát” magyarázza –, az igazi truppnak evvel szembe kell állítania a vant. Mert Illyéshez igazodván, azzal, hogy a pesszimista kimondta – néven nevezte – a bajt, a belőle való kikecmerkedés, vagyis az építés is be fog következni.

Abszolút többséget szerzett a brit Konzervatív Párt a parlamenti választásokon. A péntek délutáni szavazatszámlálási adatok alapján a konzervatívok frakciójának létszáma elérte a 326 főt a 650 fős alsóházban. David Cameron miniszterelnök péntek délután felkereste II. Erzsébet királynőt a londoni Buckingham-palotában, hogy formálisan átvegye a kormányalakítási megbízást az uralkodótól.

A legújabb népvándorlás korában Európának komolyan kell foglalkoznia a bevándorlás kérdésével, csakúgy, mint Magyarországnak, még ha jelenleg nem is olyan vészes nálunk a helyzet. Ennek megfelelően állandóan közbeszéd tárgyát képezi a probléma, nem régen látott napvilágot az a javaslat, mely alapján kötelező migrációs kvótarendszert vezetnének be az Európai Unióban.

A június végén tárgyalandó tervezet szerint a menekülteket elosztanák a 28 tagállam között az országok GDP-je, népessége, munkanélküliségi aránya és eddigi menekültkérőinek száma alapján. A menekültek helyzete valóban tragikus, afrikaiak ezrei adják minden nap sorsukat az embercsempészek kezébe, hogy Európába juthassanak, de a Balkánról és Ukrajnából is egyre többen indulnak az unióba. Ennek ellenére Brüsszelben megint ostobaságot eszeltek ki, a javaslat kivitelezése képtelenség, az okok elhárításáról továbbra sem esik szó, csupán a következmények kezeléséről.

Tegyük fel, hogy egy afrikait Bulgáriába „helyeznek” a rendszer alapján. Ha eredetileg Németországba akart menni, akkor azt valószínűleg ezután is megteszi. Vagy megszüntetnék az EU-n belüli szabad áramlást? Abból lenne csak a felhördülés! A rendszer máris csődöt mondott.

A rendszerváltás idején hatalmas válságban volt az ország. Emellett végre kellett hajtani azt a washingtoni forgatókönyvet, mely többek között tartalmazta a pénzügyi liberalizációt és a privatizációt, ráadásul az olcsó import beözönlése a hazai vállalatokat tönkretette.

Orbán Viktor felszólalása a Veritas Emlékkonferenciáján az Országgyűlés megalakulásának 25. évfordulója alkalmából: az 1989–90-es időszakot mai szemmel nézve inkább a negatívumokat és a hibákat látjuk; a rendszerváltás idején megszűnt egymillió munkahelyet, a veszni hagyott keleti piacokat vagy éppen a spontán privatizációt. 2010-re a magyarok többsége már a rendszerváltás vesztesének érezte magát, útközben megtört, elfogyott az a lendület, energia és lelkesedés, amely az 1990-es évek elejét még meghatározta. A 2008-as pénzügyi válság után pedig megfogyatkozott az a bizalom, amellyel a magyarok 40 év kommunizmus után a szabályozatlan piacgazdasághoz és a liberális demokráciához viszonyultak – az elmúlt öt évben bebizonyosodott, hogy összefogással „reménytelennek tűnő dolgokra is képesek vagyunk. A piacgazdaság rendszere láthatóvá tette mindazt, amit a szocializmus sokáig elrejtett az emberek szeme elől: a munkanélküliséget és az inflációt, a reális piaci árakat, a nagy iparvállalatok válságos helyzetét. Voltak, akik szerettek volna visszaszenderülni és a Kádár-rendszer iránt érzett nosztalgiára rájátszó ígéretek lényegében kisiklatták a rendszerváltás folyamatát. 1994-ben esélytelenként indult a választáson az, aki csak annyit ígért, amennyi összhangban volt az ország lehetőségeivel. Az egyértelmű töréspont azonban 2006 ősze volt, amikor nyilvánosságra került Gyurcsány Ferenc akkori miniszterelnök őszödi beszéde. A 2008-as gazdasági mellett ez a bizalmi válság volt a másik ok, amiért az első szabadon választott Országgyűlés megalakulásával kezdődő korszaknak 2010-ben le kellett zárulnia. 2010-ben a magyar nép, a választók elegendő erőt adtak ahhoz, hogy megcselekedjük mindazt, amit a haza megkövetelt. 2014-ben a második kétharmados felhatalmazással a magyarok pontot tettek sok, több évtizede tartó vita végére is. A nemzetközi cégek, bankok megadóztatása és az IMF hazaküldése és Európa legkorszerűbb alaptörvényének megalkotása biztosította a legnehezebb, legnagyobb szerkezeti, gazdasági átalakítások véghezvitelét is, mert az 1949-es alkotmány, nem kötelezte a kormányokat a nemzeti érdek szolgálatára. Mi védjük a családokat, munkát adunk segély helyett, kiállunk a magyar érdek mellett Brüsszelben, és visszaszereztük nemzeti szuverenitásunkat is. Harcunkat megharcoltuk, jó mulatság, férfimunka volt. A hölgyeknek köszönjük a segítséget zárta felszólalását Orbán Viktor.

A politikus Hóman Bálint – a Veritas Történelemkutató Intézet vitaestje

Hogyan függ össze, s miként hat egymásra történelem és politika egy rendhagyó személyiség életének tükrében? Melyek a szakmai és politikai rehabilitáció fő szempontjai? Mennyire sikerül a jogok helyreállítása? Mi az utókor felelőssége és kötelessége? Ezekre a kérdésekre kereste a választ május 5-én Dr. Szakály Sándor a Veritas Intézet főigazgatója, Dr. Ujvári Gábor a Veritas Intézet kutatócsoport-vezetője és Dr. Szende László a Magyar Nemzeti Múzeum főosztályvezetője.

„Hóman Bálint a XX. század egyik legjelentősebb magyar historikusa, a magyar középkorkutatás méltán neves és elismert személyisége. Ennek ellenére tevékenységét gyakran még ma is politikai szempontok alapján ítélik meg, amit aztán történetírói munkásságára is kivetítenek” – fogalmaz Ujvári Gábor, aki szerint Hómant általában olyan döntések meghozatalában bélyegzik meg, amelyeket nem miniszterként, hanem országgyűlési képviselőként szavazott meg. A kultusztárca irányítójaként ugyanis előremutató intézkedéseket tett. No, de ne rohanjunk előre. Szakály Sándor az est moderátora azt kérte előadótársaitól, hogy először azt vizsgáljuk meg, miként alakult Hóman Bálint tudományos pályája, s hogyan lett a Magyar Nemzeti Múzeum vezetője.

T-boy (Gaál Tibor) karikatúrái a Pest megyei Kormányhivatal Nyáry Pál termében

A karikatúra kellemetlen, némely esetben – lásd a közelmúlt történéseit – halálos műfaj. Fölnagyít, torzít, nevetségessé tesz. Épp azzal éri el a hatást, hogy sosem a valóságot, hanem annak a fonákját ábrázolja. Velőig hatóan. Úgy akarja az értéket megőrizni, hogy egy másik, szinte égi tartományba helyezi. Úgy akarja a talmit még tovább rombolni, hogy lesüllyeszti arra a szintre, ahol szinte már nincs is ember.

A portré-karikatúra, gondoljunk csak Major Henrik írókról-újságírókról készített száz évvel ezelőtti panorámájára, szintén nem kényeskedik a görbe tükörbe állított híresek fizimiskáit illetően. A nagy orr, a kopasz fej, a vitorlányi fül, a szúrós szem, a bozótnyi szakáll – mind-mind lényeges, a karaktert csak még jobban kiemelő elem. A külső tulajdonságok ilyesféle megragadása – a művésznek még teljességre sem kell törekednie – akarva-akaratlan hozza a sikert. Hogyne nevetnénk az ismert vagy félig ismert csúffá facsart arcokon; főképp akkor, ha minket még nem állítottak ilyen – a lemeztelenítéssel egyenlő – próba elé.

Gaál Tibor (művésznevén T-boy) karikatúrái azonban jócskán elütnek az ismert torz-rajzoktól. Leginkább avval, hogy torzításaikban is szépek, kellemesek. A ceruzavégre kapott egyéniségekben a jellemet akarják megmutatni. Szinte fényképszerűen pontos megmunkálással – az írón olykor ecset lesz – hatalmasra nagyítják az arcot. Akkorára, hogy rajta – beszédes mező – csaknem az egész életmű elférjen. Pontosabban azt visszasugározza. Egy-egy karikatúráját nézvén kedvünk kerekedik a halhatatlan személyiség – író, képzőművész, zeneszerző, építész, politikus, orvos, feltaláló, labdarúgó (Puskás Öcsi) – életművébe, valamely könyvébe, albumába, filmjébe, visszaemlékezésébe stb. belepillantani. Hihetetlenül gazdag a karikatúrista révén kikerekedő névsor. Hogy nagy magyarokról – hírességeinkről – van szó, az már a megkülönböztető kiemeléssel jelent valamit. Valamit? Rendkívül sokat, egy-egy műfaj mustráját adván nekünk is becses – és nyilván a külföld számára ugyancsak figyelemkeltő – értékláncot.

Kezdjük mindjárt a legfrissebb témával: a múlt hétvégi lengyelországi elnökválasztás fejleményeivel! Hétfőn reggel, amikor e sorokat írom, még nem ismert az első kör százalékosan pontos végeredménye, azt kedd délutánra ígérik – mindazonáltal az erőviszonyok elég pontosan kirajzolódtak, és egyértelművé vált, hogy két hét múlva, május 24-én szükség lesz a második fordulóra. Az Ipsos közvélemény-kutató a szokásoknak megfelelően felmérést végzett a szavazófülkéket elhagyók körében, ugyebár ezt nevezik exit poll vizsgálatnak. Az így nyert adatok alapján a jobbközép ellenzéki párt, a Jog és Igazságosság (PiS) jelöltje, Andrzej Duda győzött, ám nem szerezte meg a voksok abszolút többségét: 34 százalék körüli eredményt ért el. Mögötte a hosszú évek óta hivatalban lévő államfő, Bronislaw Komorowski végzett, alig két-három százalékkal lemaradva. A harmadik helyre pedig egy valódi „sötét ló”, a függetlenként indult rockénekes, Pawel Kukiz futott be. Az ő támogatottsága is viszonylag magas: húsz százalék fölötti. A három dobogós versenyző után óriási szakadék következik. A negyedik helyezett Janusz Korwin-Mikke, a lengyel politikai élet sokat tapasztalt szereplője, már csak négy százalékot kapott. A Baloldali Demokratikus Szövetség jelöltje, az oly nagy csinnadrattával felvezetett Magdalena Ogórek csupán ötödik lett, két és fél százalékkal… A parasztpárt jelöltje, Adam Jarubas sem lehet túlzottan büszke a másfél százalékos támogatottságára. A névsor legalján pedig – bevallom, nem kis elégedettségemre – a balliberális és egyházellenes díszpinty, Janusz Palikot szégyenkezik, szintén a szavazatok másfél százalékával. Ennyit az egyházellenes nézetek sikerességéről lengyel földön… Bár attól tartok, tévedtem a „szégyenkezik” ige használatával, sőt a „szerénykedik” sem lenne megfelelő. Hiszen Palikot nem az a szégyenkezős-szerénykedős figura, holmi választási kudarc nem inti őt önvizsgálatra vagy elhallgatásra. Tömören: nem kimondottan gátlásos. Jelzem, e jellemvonásában kísértetiesen hasonlít egyes magyarországi liberális kollégáira.