Bangha Béla: Az oltár fényében

Ebben a könyvben az Oltáriszentség Szentírásos alapon történő csodálatos okfejtése, kibontása tárul az olvasó elé. Mindez Bangha Béla gördülékeny, tiszta, szép megfogalmazásában, kérdések feltevésével és azokra adott válaszokkal megsegítve az olvasót a világosabb megértésben. A könyv 1938-ban jelent meg, ezért egyes részei az akkori kor aktualitásaival foglalkoznak. Érdekes ezeket a részeket is elolvasni, hiszen például a protestáns teológia 1938-ig átlátható okfejtéseit átgondolva (melyek ma már túlhaladottak), óhatatlanul felmerül a gondolat, hogy talán ez, illetve az ezekhez hasonló tanulmányok megjelentetése lehetett az egyik oka, illetve alapja a mai igen nagy mérvű hitehagyásnak Nyugat-Európában – és talán hazánkban is. Ugyanígy a templom építészeti, liturgikus kérdéseivel foglalkozó fejezetben a kornak megfelelő elemzéssel találkozunk, de úgy tűnik, hogy az író által lefektetett gondolatok, ha nem aktuálisak is a maguk külsőséget érintő, formai vonatkozásában, de mindenképpen átgondolásra és megfontolásra érdemesek a mai templom és szentmise dolgainak alakításában. Az Egyház üldözését ma is tapasztaljuk, ha nem is a könyvben említett példák szintjén, de a maguk igen kifinomult és durvább módján ma is megjelenik ez a kérdés nem csak a muszlim világ határán – ahol egyes szélsőséges csoportok az átlagosnál gyakrabban támadnak keresztényekre –, hanem a maga módján itt, Európában is. Az üldözőkkel szemben a mai világban a tanúságtétel mellett a bölcs óvatosságra is nagy szükségünk van.

– Kárpátalja –

 „Már egy éve folytatunk egy olyan háborút, amit nem tudunk megnyerni. Ez a háború megöli honfitársainkat, megöli a gazdaságot, s elveszi az emberektől az utolsó reményüket is. Nyugati partnereink csepegtetőként adnak nekünk támogatásokat, hogy ne essünk el teljesen, de nem titkolják, hogy számukra egy újabb Afganisztán vagyunk! – írta közösségi oldalán Viktor Baloga kijevi képviselő, Munkács egykori polgármestere.

„De ez még nem minden. Hiszen már egyenesen megmondták nekünk, hogy az EU, amiért mi a vérünket ontjuk, nem fogad be minket. A NATO még ennyire sem. S a vízummentességet sem kapjuk meg valószínűleg. Más szavakkal, azok az értékek, amelyek miatt mi kivonultunk a Majdanra, s amiért harcolni kezdtünk Kelet-Ukrajnában, már nem elérhetőek számunkra? – folytatta a képviselő.

A hét első napján, kora reggel, amikor még sötét volt, Mária Magdolna kiment a sírhoz. Észrevette, hogy a követ elmozdították a sírtól. Erre elfutott Simon Péterhez és a másik tanítványhoz, akit kedvelt Jézus, és hírül adta nekik: „Elvitték az Urat a sírból, s nem tudni, hova tették.” Péter és a másik tanítvány elindult és a sírhoz sietett. Mind a ketten futottak. De a másik tanítvány gyorsabban futott, mint Péter, és hamarabb ért a sírhoz. Benézett, s látta a gyolcsot, de nem ment be. Nem sokkal később Péter is odaért, bement a sírba és ő is látta az otthagyott gyolcsot meg a kendőt, amellyel a fejét befödték. Ez nem a gyolcs közt volt, hanem külön összehajtva más helyen. Most már a másik tanítvány is bement, aki először ért oda a sírhoz. Látta és hitt. Eddig ugyanis nem értették az Írást, amely szerint föl kellett támadnia a halálból. (Jn 20,1–9)

A leírás szerint Mária Magdolna megelőzi az apostolokat. Nagyobb az ő hite. Az apostolok letargiában vannak. Elöl szalad János, utána Péter. Az apostolok tanúságtételén nyugszik a feltámadásba vetett keresztény hit. Mit láttak?

Eddig az apostolokat sokkolta a nagypéntek. Szétszaladtak. Meg is volt rá az okuk. Rátették mindenüket, egész életüket egy ügyre, erre a Jézusra, akit Krisztusnak mondanak. Látták közelről az életét, szokásait, emberi megnyilatkozásait, mindennapjait, tanítását hallgatták. Aki távol van, arról könnyű a jót elhinni, hiszen messziről nem tapasztalhatók életének, személyiségének zavarai. Ebben az esetben ilyesmiről szó sincs. Nyitott könyv volt előttük Jézus élete. Látták, hogy nagy hatású próféta. Ezzel szemben ott a kereszthalál. Ott a megcsúfoltatás, az elítélés, a keresztút, és a szomorú vég. Ott vannak a megaláztatások: Másokat megmentett, de magát nem tudja megmenteni. Ha Izrael királya, szálljon le most a keresztről, akkor hiszünk neki. Az Istenben bízott, szabadítsa meg most, ha akarja ő. Hisz azt mondta, hogy Isten fia vagyok.” (Mt 27,42,43) – Te, aki lerontod az Isten templomát és három nap alatt felépíted azt, szabadítsd meg magadat. Ha Isten Fia vagy, szállj le a keresztről. (Mt 27,40) Az evangélisták fenékig ürítik a keserűség poharát, amikor beszámolnak Jézus haláláról és annak körülményeiről. Nem is lenne mivel előjönniük, az emberek elé állniuk, ha csak annyit tudnak, amennyit a tapasztalat nyújt nekik. Nincs mivel dicsekedniük. Egy bitófán végzett ember hitvány halála nem lehet téma, nem támaszt alá semmit, nem igazol semmit. Éles a kontraszt, sötét a háttér. Semmi sem érthető a továbbiakban a Jézus-jelenségből, a keresztény mozgalomból, a krisztusi tanítás elterjedéséből a feltámadás ténye nélkül.

A természet különleges színben ragyog; hirtelen délelőtti verőfény száll a tájra. Az erdők és mezők virágai harsány színekben ontják a táj ezernyi illatát. Az elbűvölt Parsifal csodálkozó kérdésére Gurnemanz így felel: „ez a nagypénteki varázs”. Parsifal döbbent kétkedéssel reagál: ez hogy lehet? Hiszen nagypéntek a fájdalom és a gyász napja, ahol minden, ami él, az ember, és a növényzet sötétbe borul. – Nem fiam – így Gurnemanz – nagypéntek a megvilágosodás napja, hiszen akkor kap az emberiség örök megváltást, világosságot, fényt.

Wagner operája, a Parsifal, ugyanúgy, mint A varázsfuvola, csodálatos etikai és magasztosságot árasztó síkon mozog. Amfortas sebe, Kundry (Bűnbánó Magdolna megmintázása) bűnössége, Parsifal esendősége Krisztus kínszenvedése által nyer bűnbocsánatot. Itt a nagypéntek jelenti a megváltást.

Idén is megrendezték a Táncháztalálkozót. A táncházmozgalom seregszemléjét nézve mindig megcsap a felismerés, hogy micsoda erő a száz feletti táncegyüttes, mely a mozgalom gerincét adja. Ugyanis az egyedülálló magyar néptáncélet ezekben az együttesekben található, ők dolgoznak hétről hétre a ma már tömegesen áradó fiatalokkal, ők jelentik azt a közösséget, melyből aztán különböző programok, versenyek és végül a Táncháztalálkozó létre jöhet.

Elképesztő, egyesek milyen szerencsés csillagzat alatt születnek… Az észak-lengyelországi Torun gyönyörű történelmi város, központja 1997 óta szerepel az UNESCO Világörökség Listáján. Érdemes felkeresni, mert valóban szép. Leghíresebb szülötte latinosan Kopernikusz, lengyelül Mikolaj Kopernik, a korszakalkotó csillagász. Szülőháza tökéletes állapotban fennmaradt, jelenleg múzeum, a helyi székesegyházban pedig megtekinthető a keresztelőkút, amelynél 1473-ban csecsemőként a katolikus egyház tagja lett. Ám ezúttal nem róla lesz szó – bár kétségtelen, hogy ha valaki, hát Kopernikusz barátunk szerencsés csillagzat alatt látta meg a napvilágot. (E mondatban a „csillagzat” és a „napvilág” különösen stílszerű.) Ezúttal egy másik jeles férfiúra figyelünk, aki valódi példakép a mai idősebb nemzedék számára.

Az elmúlt héten Torunban rendezték meg a veterán atléták Európa-bajnokságát, melyen magától értetődően a nyugdíjas korosztály indulhatott. A különleges verseny legidősebb résztvevője a 105 éves Stanislaw Kowalski – igen, jól olvasták az életkorát, nem sajtóhiba. A matuzsálemi korú bajnok 1910. április 14-én született egy falucskában, és nyugdíjazásáig vasutasként dolgozott. Hosszú évtizedeken át semmit sem sportolt, leszámítva azt a komoly tényt, hogy minden munkanapján kerékpárral ment az otthonától tíz kilométerre fekvő szolgálati helyére. Tizenhárom esztendővel ezelőtt, 92 évesen elhatározta, hogy sportolni fog, mert úgy érezte, hogy „egészsége már nem a régi”. Az atlétikát választotta. Módszeresen edzeni kezdett, és sorra elindult a különféle veterán versenyeken. Tavaly májusban, 104 évesen vállalkozott a százméteres síkfutásra, és 32 másodperces eredménnyel új Európa-csúcsot futott a száz év fölöttiek kategóriájában. Ezzel ő lett földrészünk legidősebb embere, aki egyhuzamban lefutott száz métert. A mostani toruni Európa-bajnokságon először a hatvanméteres síkfutásban állt rajthoz – s mivel a száz év fölöttiek között ezúttal nem akadt vetélytársa, versenyen kívül a 95 éves korosztály bajnoka, az angol Charles Eugster futott mellette. Kowalski 20 másodperces idővel lett a szám Európa-bajnoka. A díjátadás után nagyot nevetve azt nyilatkozta: „Tizenhárom éve szilárdan elhatároztam, hogy sportolással menekülök a halál elől, és tessék, a halál még nem kapott el.” Ám ez még nem minden. A síkfutást követő napon Kowalski két nehézatlétikai versenyszámot is vállalt: előbb 3,65 méterrel megnyerte a súlylökést, majd 7,14 méterrel a diszkoszvetést. Mindkét számban voltak „éles” ellenfelei is. Külön érdekesség, hogy lengyel barátunk a súlylökésben mindössze egy(!) centiméterrel maradt el a világcsúcstól, melyet tíz éve egy amerikai atléta ért el. S ezzel még mindig nincs vége, hiszen Kowalski azt tervezi, hogy nemsokára kétszáz méteres síkfutásban is rajthoz fog állni – ezt a távolságot száz év fölött még soha senki nem teljesítette a sporttörténelemben. Jelzem, a Veterán Világatlétikai Szövetség (WMA) szabályzatában mindeddig nem létezett 105 éven felüli kategória, egyszerűen azért, mert soha nem volt rá szükség. A szervezet illetékesei bejelentették: ha Kowalski április derekán betölti 105. életévét, az új kategória magától értetődően létrejön.

Nagyszőlősön történt, hogy egy ukrán katona holttestét hazavitték, eltemették, majd két héttel később a fiatalember megjelent otthon. Szellemekről szó sincs, egész egyszerűen így foglalkoznak az elhunytakkal az ukrán hadseregnél. A holttesteket meg rendőrök kísérik haza és a szülőknek sem engedik meg, hogy belenézzenek a koporsóba. Nem szívmelengető történet, de Kárpátalján ehhez hasonlóak szövik át a mindennapokat.

A háborúnak még egyáltalán nem látszik a vége, sőt egyre inkább úgy tűnik, Washington fegyvereket fog szállítani Ukrajnába. A helyzetből adódóan a belső vándorlás és a kivándorlás egyre csak nő, Kárpátaljára egyre több kelet-ukrajnai menekült érkezik. Csehek és lengyelek állami segítséggel települnek „haza”, a katonaköteles magyar fiatalok túlnyomó többsége pedig az anyaországban tartózkodik. A húsvéti ünnepekre még magyar útlevéllel sem mernek hazamenni családjukhoz, a határon egyre jobban figyelik, hogy kinek van behívója.

Ukrajna gazdasága is romokban hever, egyre több a munkanélküli, mára a havi átlagkereset 10 000 forint környékére csökkent, az árak pedig a magyarországihoz hasonlóra nőttek. Adódik a kérdés: miből élnek az emberek? A kárpátaljai magyaroknak kicsit jobb az anyaországi adományoknak köszönhetően. Falun még valahogy el lehet gazdálkodni, akinek van egy kis földje, az még csak tud magának termelni, de vajon mi lehet azokkal, akik a Kárpátokon túl élnek, de különösen azokkal, akik a városokban?

Ha már a Visztula és a Duna, vagyis a lengyel és a magyar föld oltalma alatt jelenik meg ez az írás, akkor kiemelt jelentőségű, hogy a két nép testvériségének szép kifejeződése a lengyel–magyar barátság napja, melyet minden évben március 23-án tartunk. Ez az újabb keletű ünnep sajnos még nem ágyazódott be a tudatunkba, a nagyobb népszerűséghez el kell telnie néhány évnek. Éppenséggel nem könnyű széles körben ismertté tenni, hiszen manapság már mindennek van külön napja az évben, és az emberek belefásultak a sok kampányba. A fogmosás napja, az anyanyelv napja, a bűncselekmények áldozatainak napja, az epilepszia napja… Voltaképpen mind fontos és nemes ügy (bár az akciónapok kilométeres listáján akad néhány nevetséges butaság is), de annyi van belőlük, hogy egész egyszerűen képtelenség fejben tartani a dátumokat. Például a lengyel–magyar barátság napja szomszédságában, március 22-én az ivóvíz napja szerepel a kalendáriumban – márpedig ennél életbevágóbb ügy bizony kevés akad. Most döbbenek rá, hogy az ivóvíz napja remekül illeszkedik a lengyel–magyar barátsághoz, amennyiben a Visztula és a Duna: lám csak, sikerült csinos keretbe foglalni ezt a bekezdést…

Csoóri Sándorról Esztergomban

Nagy ünnep a mai: az 1848-as ifjak szellője – mit szellője, szabadság-vihara! – még ma is érződik. Ettől a fénytől és tiszta beszédtől vagyunk gazdagabbak. A magyar irodalom, középpontban a bajvívó írókkal – Balassi Bálinttól Nagy Gáspárig hosszú a sor – mindig is tudta, hogy a nemzet nem eladó. A haza nem árucikk.

Országhatárait meg lehet nyirbálni – Trianon kése még ma is fájón belénk hasít –, de nem lehet szétszabdalni a nemzetet. Baljós történelmünk arra int, hogy vigyázzunk magukra. Vigyázzunk a szóra, hiszen evvel visszapörölhető a múltnak az a szilánkja is, amely korunkban is éget. Hiszen a hős csak fizikai voltában halhat meg, példája örökérvényű – éget.

A nyolcvanötöt éppen most töltött barátunk, Csoóri Sándor, aki Illyés Gyulától, a nemzetféltő mestertől vette át a botot, tudván tudja, hogy a Don melletti hósivatagban csak katonáink jelöletlen sírja nyugszik. Fölrázó emlékük itt menetel velünk. Csoóri olyan író, aki több műfajban – vers, szociográfia, regény, esszé, széppróza, film – azért feszült tiltott és betiltott hőseivel-műveivel a keresztre, hogy világosabban lássunk. 1848-at is, Trianont is, az 1956-os magyar forradalmat is.