Csodálatos volt az a március, 1848 márciusa. Kossuth felirati javaslata nagy tetszést aratott a magyar fiatalság körében. Nem csoda, hogy lázas szervezésbe kezdtek, amellyel a hőn áhított változások kivívását szerették volna elősegíteni. A Belvárosban, ami akkor Pest egyértelmű központja volt, találkoztak a márciusi ifjak. Törzshelyük egy hangulatos kávéház, a Pilvax volt. A jelenlévők – Petőfi Sándor, Vasvári Pál, Irinyi József, Jókai Mór vagy éppen Bulyovszky Gyula – nem csupán a reformkor, de az egyetemes magyar történelem legnagyobb alakjai között is méltán említhetők. A forradalom költője itt szavalta el először a Nemzeti dalt, és itt öntötték végleges formába a 12 pontot, amely nemzetünk minden lényeges elképzelését magában foglalta. Jelentőségét mutatja, hogy alig egy hónappal később, az áprilisi törvényekként elhíresült törvénycsomagban a 12 pont legtöbb kívánalma jogszabályilag is megvalósult. Ezek a jogszabályok sarkaiból forgatták ki hazánkat, hiszen túlzás nélkül mondható, hogy általuk a középkorból átléptünk az újkorba, társadalmunk jelentős előrelépést könyvelhetett el. Egy pesti kávéház, a Pilvax így vált történelmünk részévé és követel helyet magának történelemkönyveink legszebb lapjain mindaddig, míg magyar ember lesz a Földön.

Széles jó dolgukban már nem tudnak magukkal mit kezdeni a finnek, bizonyára ezért készítették el az új törvénytervezetet, mely szerint a névnek nem kell majd a nemet tükröznie. A javaslat alapján ezután a kisfiúk kaphatnak lány nevet, a kislányok pedig fiú nevet. Pár év, és Finnországban Henrik nevű kislányok és Anna nevű kisfiúk szaladgálhatnak a játszótereken.

A mögöttünk hagyott hét legfontosabb napja kétségtelenül március 15. volt, becses nemzeti ünnepünk. A fővárosi megemlékezéseket heves indulatok és bicskanyitogató politikai megnyilvánulások kísérték. E rovat témájából adódóan most csak a lengyel vonatkozású mozzanatokkal foglalkozom. Ezek sorából kiemelkedik a forradalom és szabadságharc lengyel hőseinek tiszteletére szervezett budai ünnepség, melyet a Margit híd közelében, a Bem téren tartottak, a legendás tábornok szobránál. Ezt a megemlékezést a Civil Összefogás Fórum (CÖF) szervezte, kifejezetten a magyar–lengyel barátság ápolása céljából. Hiszen érzelmeinket nem befolyásolhatja, hogy az ukrán háború kapcsán a politikai pártok bizonyos kérdéseket eltérően ítélnek meg. Idén sokkal kevesebb lengyel érkezett Budapestre, mint tavaly vagy három évvel ezelőtt – mivel a lengyeleknek nem tetszik, hogy a magyar kormány az elmúlt hónapokban gazdaságpolitikai megállapodásokat kötött az oroszokkal. Ám néhány százan ezúttal is ellátogattak hozzánk (gépkocsikkal, illetve bérelt autóbuszokkal), vállalva a hosszú utazást, mert szilárd meggyőződésük: egy dolog a politika, és egy másik, messze fontosabb dolog az ezer esztendeje fennálló barátság. Az elmúlt három évhez hasonlóan most is leírom, mert muszáj hangsúlyozni: e lengyel civilek szigorúan a saját költségükön teszik meg a sok száz vagy akár több ezer kilométeres utat. (A Krakkó–Budapest távolság oda-vissza nyolcszáz kilométer, de ha valaki Varsóból indul, retúr viszonylatban ezernégyszáz kilométert autózik vagy vonatozik! És Varsó még messze nem Lengyelország legészakibb pontja… Tavaly több lengyellel találkoztam, akik a Budapesttől ezer kilométerre fekvő Gdanskból jöttek el hozzánk.) Ez azért sarkalatos tény, mert a magyar balliberális média évről évre azt híreszteli, hogy ezek az emberek „az Orbán-kormány felbérelt tüntetői, akiket a magyar adófizetők pénzén utaztatnak Budapestre”. Természetesen ez egy aljas hazugság.

A Nemzeti Múzeumnál és a Kossuth téren tartott ünnepségeken több száz lengyel volt jelen. A Bem téri gyűlésre is jutott belőlük néhány tucat – kisebb részük évtizedek óta nálunk él, többségük viszont kimondottan a nemzeti ünnepre érkezett. Ők délután vissza is indultak hazájukba. Krakkóból egy autóbusznyi társaság jött: a megemlékezés egész ideje alatt hűségesen tartottak egy széles transzparenst, melyen kifogástalan helyesírással az állt: „Üdvözöljük a győztes Orbán Viktor miniszterelnököt, sok sikert kívánunk a testvéri magyaroknak.” Figyelemre méltó, hogy minden lengyel vendégünk házilag varrt, nagyon szép magyar kokárdát viselt. Az eredeti forgatókönyv szerint az ünnepi beszédet Tarlós István főpolgármester mondta volna; távolmaradása miatt helyettese, Bagdy Gábor szólt az egybegyűltekhez.

–  Erdély –

Március 15. alkalmából kiadott üzenetében Victor Ponta (képen) román kormányfő felhívta arra a figyelmet, hogy a románokat és a magyarokat összeköti 1848, hiszen mindkét nép a szabadságért és az önrendelkezésért folytatott küzdelmet. A közös értékválasztást az is mutatja, hogy a 12 pontból 11-nek a szellemisége az erdélyi románok ’48-as balázsfalvi nagygyűlésének a követelései között is megtalálható. A miniszterelnök kiemelte a kölcsönös tisztelet fontosságát, mint mondta, néha konfliktusba ütközünk egymással, de a párbeszéd útján mindig sikerült ezeken túllépni.

Milyen kedves ez az üzenet; míg az aradi ünnepségen a csendőrök felszólították az egyik ünneplőt, hogy tegye el a székely zászlót, addig a Janus-arcú miniszterelnök Nyugat felé fordulva báránybőrbe bújt. Ahhoz már eddig is hozzászoktunk, hogy szomszédaink egészen máshogy látják a történelmet, de ebben a nyilatkozatban egyszerűen egy elfogadható mondat sincsen.

Jean-Claude Juncker az Európai Bizottság elnöke egy vasárnapi nyilatkozatában elárulta, hogy véleménye szerint az uniónak közös hadsereget kéne felállítania ahhoz, hogy jelentős tényezővé váljon. Mint mondta, közös hadügy esetén Európa valóban fel tudna lépni a rá leselkedő veszélyek ellen, jelen esetben Oroszországgal szemben. Juncker felvetette azt is, hogy az eurózóna országainak közös költségvetés-tervezetet kellene készítenie és ehhez közös pénzügyminisztert kineveznie. Ahogy az Európa Bizottság elnöke is elismerte, a fentiekhez a tagállamoknak ismét le kéne mondaniuk szuverenitásuk egy részéről.

Juncker ötletének megvalósulása csaknem egyet jelentene az Európai Egyesült Államok megalakulásával. De vajon ki fogja irányítani ennek az államszövetségnek a közös had- és pénzügyét? Ahogy az unióban sem igen jutunk vezető pozícióhoz, úgy garantálható, hogy itt sem történne másként. Ha pedig a németek, franciák kezében lesz az irányítás, akkor csak annyira számíthatunk mások védelmére, mint az elmúlt évszázadokban.

Hetek óta téma a hazai közéletben a szegedi Ságvári Endre Gyakorló Gimnázium átnevezésének kérdése. A rengeteg állásfoglalás között természetesen nem hiányozhat a hazai balliberális politikai és értelmiségi elit véleménye sem. A baloldal Ságvári-ügyben tett megnyilvánulásai talán minden korábbinál mélyebb identitászavarról tesznek tanúbizonyságot, különösen akkor, ha figyelembe vesszük azt is, hogy ugyanezek az erők miként nyilvánultak meg Vlagyimir Putyin orosz államfő Kerepesi temetőben lezajlott koszorúzásával, valamint az ott lévő szovjet hősi emlékmű feliratával kapcsolatban.

Ami a Kerepesi temetőben lévő emlékművet illeti, annak felirata és a rajta lévő vörös csillag valóban sértő egy magyar ember számára. Csak éppen ott van a bökkenő, hogy a szóban forgó emlékmű éppen olyan, mint a külföldön lévő magyar hadisírok és emlékhelyek: kétoldalú kormánymegállapodás rendelkezik sorsukról. Ily módon nem lehet megtenni, hogy csak úgy önkényesen új emlékművet állítunk fel a régi helyett, vagy saját szakállunkra átvésetjük a rajta lévő, tartalmilag kifogásolt feliratot. Bármennyire sérti is a felirat szövege a magyar érzelmű embereket, megváltoztatni csak akkor lehet annak szövegét, ha a másik fél – jelen esetben Oroszország – ehhez hozzájárul.

Időről időre beigazolódik, hogy nem eszik olyan forrón a kását. Egy héttel ezelőtt elmaradt utazásokról írtam, főként annak kapcsán, hogy a Gazeta Polska hetilap bejelentette: idén mégsem indítanak különvonatot Varsóból Budapestre március 15. alkalmából. Ez lett volna sorrendben a negyedik év, amikor több száz lengyel hazafi szervezetten, de saját költségen érkezik fővárosunkba a nemzeti ünnepre, A Nagy Utazás elnevezésű akció keretében. Ez a program tehát meghiúsult – mégsem maradunk lengyel „küldöttség” nélkül. Egyrészt állami szervezésben hazánkba utaznak a lengyel parlament, a Szejm díszőrségének tagjai, akik vasárnap magyar kollégáikkal közösen teljesítenek szolgálatot a Kossuth téren: egyenruhásan jelen lesznek a színes forgatagban. Egy nappal korábban, szombaton pedig a magyar őrökkel együtt kísérik teremről teremre az Országház látogatóit. Hiszen a lakosságnak ezúttal is lehetősége lesz bejutni: március 14-én nyílt napot tartanak az Országházban, az érdeklődők 10 és 16 óra között tekinthetik meg a Szent Koronát és a pazar épület belsejét. Bizonyára jó érzés lesz egymás mellett látni a magyar és a lengyel díszőröket. Másrészt azért sem maradunk lengyelek nélkül, mert a Gazeta Polska klubhálózatának hűséges tagjai mégis ellátogatnak hozzánk. Nem az immár szokásos különvonattal, nem A Nagy Utazás címszóval, hanem saját szervezésben, kisebb-nagyobb csoportokban jönnek. Ismerve az elmúlt években nálunk járt lengyelek lelkesedését, nehéz is lett volna elhinni, hogy egyszerűen csak otthon maradnak… Tehát itt lesznek velünk: részt vesznek az ünnepi eseményeken, bizonyára lengyel zászlókkal és magyarbarát jelszavakkal, úgyhogy rájuk ismerhetünk a tömegben. Annyi már most biztosan tudható, hogy vasárnap egy órakor ünnepélyes koszorúzást tartanak Budán, a Duna-part mellett álló Bem-szobornál – aki teheti, jöjjön el, hiszen jó lenne, ha magyar részről is minél többen lennénk. Érdemes már fél órával korábban odamenni, hogy ne maradjunk le semmiről.

A VERITAS Történetkutató Intézet vitaestje a népbíróságok működéséről

Mi a háborús, és mi a népellenes bűncselekmény közti különbség? – tette föl a kérdést Dr. Zinner Tibor jogtörténész a VERITAS március 3-ai, Népbíróságok górcső alatt című vitaestjén. Míg Nyugaton csak háborús bűnösöket ítélnek el, addig Magyarországon bevezették a népellenes bűncselekmény fogalmát is. Semmi másról nincs szó, mint a Szovjetunióban ismert fogalom „magyarosításáról”. Zinner Tibor elmondta, hogy ő volt a vezetője annak a történészbizottságnak, amely 1989 februárjában feladatul kapta azon törvénysértő perek feltárását, amelyekben a korábbi hatalom 1945 és 1963 között ártatlanul ítélt el embereket. 1991-ben feloszlatták a bizottságot. 1990 márciusában elfogadták a XXVI. törvényt az 1945 és 1963 közötti törvénysértő ítéletek semmissé nyilvánításáról. Az Alkotmánybíróság 1994-ben megsemmisítette a korábbi népbírósági jogszabályok nagy részét, azonban a háborús és a népellenes bűnök nem évültek el. Zinner Tibor szerint történelmi távlatban értékelve a dolgokat, teljes mértékig egyet lehet érteni az Alkotmánybíróság vonatkozó határozatával, amely sok jogszabályt megsemmisített a népbírósági novellákból, és egyet lehet érteni azzal is, hogy nem nyilvánította semmissé a jogosan kiszabott, különböző jellegű ítéleteket. Ugyanakkor arról sem lehet megfeledkezni, és valójában a katonai rehabilitáció története is ezt mutatja, hogy nagyon sok olyan embert állítottak bíróság elé, akik nem követték el azokat a cselekményeket, amikkel vádolták őket; vagy pedig azok a cselekmények korábban nem voltak köztörvényes cselekmények. Tehát az Alkotmánybíróság a jogszabályokat megsemmisítette, de a mai napig nem történt meg az elítéltek személyre szóló rehabilitációja. Ezt a súlyos mulasztást a jelenlegi törvényhozásnak orvosolnia kell.

Crin Antonescu és Theodor Athanasiu kezdeményezésére a bukaresti képviselőház elfogadta azt a törvénytervezetet, mely alapján nemzeti hősnek nyilvánítják Avram Iancut, „aki elkötelezve magát a román nép mellett, életét annak előrehaladása érdekében feláldozta”. A tervezetet 320 képviselő támogatta voksával, négy ellenszavazatot és tíz tartózkodást is jegyeztek.

A kezdeményezők szerint Avram Iancu „az erdélyi románság legnagyobb hőse, akinek rendkívüli érdeme a nemzeti identitás és jogok érvényre juttatása az ősi területen”.

Na de lássuk, kire olyan büszkék a szomszédban? Ki az, akiről már eddig is utcákat, tereket, falvakat, egyetemet neveztek el, és akinek több erdélyi településen is szobra van? Avram Iancu (Janku Ábrahám) jómódú erdélyi román családba született 1824-ben, egy adókezelő fiaként Abrudbányán és Kolozsvárott tanult, majd Marosvásárhelyen tett ügyvédi vizsgát. 1848 márciusában eleinte üdvözölte a magyarországi törvényes forradalmat, nem sokkal később mégis a balázsfalvi román népgyűlések főszereplője lett. Az összegyűlt románok lassúnak találták a reformok (jobbágyfelszabadítás, közteherviselés stb.) erdélyi életbelépését, nem gondolva Erdély addigi különállására, ugyanakkor ellenezték az uniót is. Továbbá a magyar országgyűléstől elvárták, hogy önálló politikai nemzetként ismerjék el a románt.

Iancu és társai nem sokat foglalkoztak a diplomáciával, fegyvert ragadtak és a magyarokra támadtak az udvar támogatásával. Bécs Erdély újbóli különállását, a románok politikai nemzetként való elismerését és egyéb jogokat ajánlott fel a szövetségért cserébe. A jogokból később semmi sem lett, a Habsburg-ház viszont sikeresen használta fel a románokat a magyarok ellen.