Dr. Szakály Sándor könyvbemutatója a Józsefvárosi Galériában

Január 27-én a Józsefvárosi Galériában mutatták be Dr. Szakály Sándor legújabb könyvét, melynek témája a magyar katonai hírszerzés és kémelhárítás története 1918 és 1945 között. Az emberiséget már ősidőktől kezdve foglalkoztatja, hogy az ellenség szándékait, terveit és eszközeit kikutassák, s így már ugyanezen időtől kezdve létezik a kémkedés fogalma is, még ha gyakran ezt másképpen nevezték is. A hírszerzést folytató titkosszolgálatok általában jelentős befolyást gyakoroltak a történelem menetére, de munkájuk rendszerint a háttérben folyt, azt csak ritkán ismerték el nyilvánosan. A hadvezérek, államférfiak, diplomaták – habár sokszor rászorultak a felderítésre és hírszerzésre, a titkosszolgálatok munkájára – emlékirataikban már alig, vagy egyáltalán nem tesznek arról említést. A katonai felderítést, hírszerzést a történelem folyamán szinte mindig valamiféle rejtélyes, misztikus homály fedte el az érdeklődő közvélemény elől, noha a kémfilmek, kémregények óriási áradata bőséges izgalmat okozott és okoz ma is. Érdekes, hogy a korszerű hírszerzés igazi bölcsője mintegy 2500 évvel ezelőtt Kínában ringott. Ebben a korban tevékenykedett ott a kor egyik kiváló katonai teoretikusa, Szun Cu, aki valószínűleg hadvezér is volt. A Háború művészete című munkájában külön fejezetet szentelt a hírszerzésnek, és a benne lévő megállapítások nagyrészt ma is megállják a helyüket. A háború alapvető tényezői közé sorolja az erkölcsi tényezőt, az időjárást, a terepet, a parancsnokságot és a harceljárást. Kínából „térjünk át” hazánkba, s lássuk, mi jellemezte a hazai kémelhárítást.

Sajnos közhellyel kell kezdenem a méltatást: a mű hiánypótló. Mindezt maga a szerző is megerősíti az előszóban. „Sajnálatos, hogy a magyar katonai hírszerzés és kémelhárítás szervezetének – amit a köznyelv leginkább csak 2. vkf. osztályként emleget – története a napjainkig is alig feltárt. Ennek nyilván oka (lehet) a mindenkori hírszerző és kémelhárító szervezeteket teljesen joggal körülölelő »titokzatosság«, de még inkább a szomorú tény, hogy a 2. vkf. esetében nagyon kevés korabeli irat maradt fenn, nyugodtan állítható tehát: a magyar katonai hírszerzés 1919 és 1945 közötti történetének hiteles feltárásához szűkös a forrásbázis.” Szakály Sándor tehát kísérletet tesz a hiány pótlására, illetve rámutat azokra a lehetséges, még fel nem tárt forrásokra, amelyek fellelhetőek lesznek, de ma még nem állnak rendelkezésünkre. Ezért a jövő kutatóinak lesz a feladata, hogy az 1919 őszén létrejött önálló katonai hírszerzés és kémelhárítás történetét és tevékenységét teljes egészében feltárja és közreadja. A jövő kutatói Szakály professzor művét is forrásként használhatják majd, mert a szerző pontosan tárja fel a hírszerzés, a kémelhárítás szervezeti változásait, a működési feltételeket, s a katonai attaséi szolgálat kiépítését. Történelmi hűséggel ábrázolja, hogy a Magyar Hadügyminisztériumban miként szervezték meg a hírszerzést és a kémelhárítást. Napjaink történelemformálóinak is példaértékű lehet az a gyakorlat, amit az akkori vezetők, Stojakovics Demeter – 1935-től Sztójay Döme – őrnagy, az osztály első irányítása alatt megvalósítottak. Megtudhatjuk az osztály működési feltételének alakulását, a katonai hírszerzés és felderítés korabeli körülményeit, eszköztárát, amellyel az idegen államok politikai és katonai vonatkozású bizalmas anyagait próbálták megszerezni – s mint tudjuk sikerrel. Sok érdekes információval szolgál A katonai attaséi szolgálat kiépítése című fejezet, amelyből megtudhatjuk, hogy már abban az időben is lényeges kérdés volt a követ és a katonai attasé kapcsolata. A katonai attasék a legfelkészültebb vezérkari tisztekből kerültek ki, és nagy mozgásteret kaptak a vezérkari főnöktől, ezért egyenrangú viszonyt építhettek ki a külképviseletek vezetőivel. Sajnos nem mindegyik attasé élvezhette a boldog nyugdíjas éveket. A nagy tudású katonákat 1948 után meghurcolták, kivégezték, „ jobb esetben” egyszerűen nem tartottak igényt szolgálatukra – mondta Fodor Lajos, a Magyar Honvédség hajdani vezérkari főnöke a Magyar Napló által kiadott A 2. vkf. osztály című kötet ismertetőjében.

Miklós János kiállítása a székesfehérvári Öreghegyi Közösségi Házban

Három-négy évvel ezelőtt már elcsodálkoztam Miklós János különös kerámiakorongjain – egyszerre tükrözték az ősiséget és – lírai absztrakt formában – a modernséget. Színérzékenységük, távlatosságuk magával ragadott. Hiszen a festett (utána természetesen égetett), kissé domború felület olyan nyílt tér volt, a végtelennek is tetsző rezonanciával, hogy nemzedékek szépségeszménye ráfért. A magyar mitologikum Bibliával erősített rajzos (alakrajzos, ábrázoló) példatára, és egy olyan, csupán az érzelmi tartományra ható nonfiguratív mező – gyönyörűen villódzó, némelykor franciásan elegáns piktúrával –, amely épp rejtélyességével, megfejthetetlenségével hatott.

A Szombat című zsidó politikai és kulturális folyóirat januári számában Trianonról olvashatunk. Pontosabban az újság körkérdést tett fel tizenegy embernek, hogy mi a véleményük Trianon emlékezetéről.

A megkérdezettek kiválasztásának szempontjait nem ismerjük. Nem tudni, hogy igazoltan zsidók emlékezhettek-e, vagy esetleg valami más szempont alapján válogattak. A szerzők többségéről köztudomású, hogy zsidó identitású, de Szerbhorváth Györgyről, Wekerle Szabolcsról vagy Szőnyi Szilárdról nem tudom, hogy zsidók-e, és ha nem, akkor miért kérettek fel.

Győri Béla könyvbemutatója a Magyar Rádió Márványtermében

Nekem más pályám nem adatott az Istentől, minthogy Csurka István mellett dolgozzak.  Most is így döntenék, ha újrakezdhetném, mert a tisztesség ezt diktálta.

Szép és méltó könyvbemutatót rendezett a Magyar Rádió  Győri Béla tiszteletére. Jónás István, a vezérigazgató laudálta a Vasárnapi Újság  első,1987 november 1-én felhangzó adásának  felelős  szerkesztőjét.  A műsor legnagyobb értékét emelte ki, mikor azt mondta „akik megszólaltak benne, hitelesen beszéltek”. Rá lehetett ismerni szavaikból, hogy szemtanúi voltak annak a kornak. Volt még egy varázsa a Győri Béla által elindított műsorfolyamnak: az ott elhangzó történetek sehol máshol nem kerültek a közönség elé.

Amióta a tragikus párizsi eseményeket követően elhangoztak Orbán Viktor mondatai a bevándorlásról, szűnni nem akaró vezércikk-, vélemény- és nyilatkozatáradat lepi el a sajtót. A megnyilvánulások nagy része nem a tartalommal foglalkozik, hanem azzal, hogy az kinek a szájából hangzott el, vagyis Orbánt próbálja rossz színben feltüntetni azért, mert ki merte mondani: Magyarország nem pártolja a bevándorlást, és nem ért egyet azzal a migrációs politikával sem, amely Európa egyes államaira manapság jellemző. Azt talán mondani sem kell, hogy hatalmas ellenkezés fogadta a magyar miniszterelnök kijelentéseit, és korántsem meglepő módon nem csupán külföldön, de a hazai ellenzék részéről is. Pedig ha van ország, amelynek joga van ilyen álláspontra helyezkedni, akkor az épp a mi országunk, és esetünkben ez messze nem Charlie Hebdo-kérdés, azaz nem azért tehetjük meg, hogy elutasítóak legyünk, mert a sajnálatos párizsi tragédia igazol esetleg bennünket, hanem a saját történelmünk nyújt számunkra teljesen legális magyarázatot a bevándorlókkal kapcsolatos ellenérzéseinkre. Különösen igaz ez azokra a bevándorlókra, akiket valamilyen egyezmény vagy szervezethez fűződő tagsági viszony miatt mások akarnak kötelezően befogadtatni velünk.

Balassa Sándor 1935. január 20-án Budapesten született. A muzsika, az irodalom és a művészettörténet is foglalkoztatta, s amikor megnézte Verdi A trubadúr című operájának filmváltozatát, érdeklődése az opera felé fordult, és elhatározta, hogy zeneszerző lesz. A Bartók Béla Konzervatóriumban tanult karvezetést, majd a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán Szervánszky Endre növendékeként zeneszerzést. Komponált dalokat, kamaraműveket és kórusműveket, s az oratóriumon át jutott el az opera műfajához.

Az elmúlt időszakban szinte minden héten érkezett valami újabb hír arról, hogy a zsidó hitközség berkein belül komoly viharok dúlnak. Őszintén megvallva, az érintettség legteljesebb hiánya miatt jómagam csupán felszínesen olvastam el az ezzel kapcsolatos híreket, így nem tudnám megmondani, hogy egész pontosan min folyik a vita, arra pedig végképp nem mernék vállalkozni, hogy eldöntsem, a perlekedők melyik táborának van igaza.

Benedek Elek meseíró unokája, Benedek István az első világháború közepén látta meg a napvilágot a magyar fővárosban. A kitűnő írói vénával megáldott kutató az utolsó polihisztorok egyike volt. Már gyermekkorában megjelentek írásai erdélyi gyermekújságokban, 25 évesen pedig már orvosdoktori cím birtokosának mondhatta magát.

A második világháború éveiben Csepelen kórházi orvosként tevékenykedett, a háború után pedig pszichológiát tanított a Kolozsvári Egyetemen, majd az Országos Ideg- és Elmegyógyintézet főorvosa lett. Az 1956-os forradalom után internálták, majd Budapestre visszakerülve pszichoterápiás szakrendelést vezetett.

Buzánszky Jenő (1925–2015) emlékére

Életének 90. évében, január 11-én este az esztergomi kórházban elhunyt az Aranycsapat olimpiai bajnok labdarúgója, Buzánszky Jenő. A Nemzet Sportolója címet is viselő egykori kiváló jobbhátvédet rövid, súlyos betegséget követően érte a halál. Buzánszky Jenőt az Emberi Erőforrások Minisztériuma, a Magyar Olimpiai Bizottság és a Magyar Labdarúgó Szövetség is saját halottjának tekinti, temetéséről később intézkednek.

Buzánszky Jenő 1925. május 4-én született Dombóváron és a tolna megyei kisvárosban töltötte élete első éveit. Csakhamar futballozni kezdett. Előbb csak a barátokkal vívták a csatákat, majd 12 éves korában jelentkezett az egyik helyi csapat, a Dombóvári Vasutas SE által meghirdetett toborzóra. Megfelelt a kiválasztáson, így hivatalosan is igazolt játékos lett. Sokan talán nem is hinnék, hogy a később jobbhátvédként világhírűvé vált kitűnő játékos csatárként kezdte pályafutását.