Mi ez? Az Újságíróklubért ki sem mennek tüntetni? Ők már sz@rt se érnek? Mi van itt elvtársak?

Az ellenforradalmár, nyilas, fasiszta Orbán-kormány ezért is felelős, elfelejtették volna, ütni kell, felelősségre vonni, mi ez a lazaság? Épp csak kiugrottam Horvátországba, és mire hazajövök, mi fogad? Felszámolja az ATV tulajdonosa az Újságíróklubot! Nem megy a fejembe ez a gyengeség, ha a német tulajdonos által menesztett Origo főszerkesztőjét Lázár János nyakába akarják varrni, akkor drága Bolgár úrékkal miért tesznek kivételt? Se aláírás gyűjtés, se petíció? Scheppele asszonyságnak most nem hiányoznak se a fékek, se az ellensúlyok? És a demokrácia, valamint a sajtószabadság többi lánglelkű harcosa miért kussol? Mi ez a kettős mérce? Bolgár, Németh Péter, no pláne Mészáros elvtárs nem érnének annyit? Az, hogy Szelestey nem ér meg egy tüntetést, azon nem csodálkozom. Mert tőle, mint Pelikán elvtárstól, kértek valamit, hát ráúszott a süllyedő ladikra. De ő nem oszt, nem szoroz. Emlékszem, még a Néhány gondolat megjelenése idején működött Zuglóban egy kis kábeltévé, ahova Csurka Istvánt meghívták egy beszélgetésre. Szelestey volt a támadásra felkészített kérdező, ám őt a beszélgetés során, hogy úgy mondjam, rabul ejtette a kristálytiszta beszéd, amiben semmi támadható nem volt, tátott szájjal hallgatott, mire az adás végén a főszerkesztő leszedte mind a tíz körméről, mondván: Meg vagy őrülve? Nem azért ültél ott, hogy bólogass Csurkának, hanem azért, hogy szembeszállj vele! De nem lehetett belekötni, mert hibátlan dolgokat mondott! – jött a válasz.

avagy Bajnai Gordon és a Bilderbergek

A Bilderberg-csoportot a hivatalos álláspont szerint egy holland herceg alapította valamikor a múlt század közepén. Nevét nem alapítójáról kapta, hanem arról a szállodáról – a hollandiai Oosterbeekben található Bilderberg Hotelről –, amelyben először összegyűltek a tanácskozásra meghívott kiváltságosok. A csoport azóta minden évben összejön, és néhány napot eltöltenek együtt – mindig más-más helyszínen. Az évi aktuális összejövetelt mindig a G8-csúcs, azaz a világ vezető gazdasági hatalmainak szokásos megbeszélése előtt tartják meg.

Legutóbbi témánk, Wojciech Jaruzelski tábornok halálának lezárása múlt pénteken történt Varsóban: az 1981-es hadiállapot kommunista bevezetőjét végső földi útjára kísérték. A szertartást a Powazki nemzeti sírkert katonai temetőjében tartották, teljes katonai tiszteletadással – ez természetesen számos lengyel hazafit felháborított. Néhány száz tüntető táblákkal és hangos füttyszóval tüntetett a temető bejáratánál, majd később, a temető sétányán is. Így tiltakoztak az ellen, hogy a szerintük közönséges hazaáruló kommunista vezetőt a leghíresebb lengyel temetőben, állami pompával helyezték nyugvóhelyére. A kiabáló, felháborodott sokaságot rendőrkordonnal választották el a gyászmenettől; a két csoport körülbelül egyenlő létszámú volt, mintegy ezren vettek részt az eseményen. A hivatalos jelentés szerint a temetés ennek ellenére rendben lezajlott. A május 25-én kilencvenegy évesen meghalt Jaruzelski államfőként a Lengyel Népköztársaság utolsó vezetője volt, mindamellett rövidebb-hosszabb ideig miniszterelnök, pártfőtitkár, nemzetvédelmi miniszter is. Végakaratának megfelelően nem koporsós, hanem urnás temetésben részesítették. Sírjánál Aleksander Kwasniewski, a balliberális odaállású korábbi köztársasági elnök mondott gyászbeszédet. Úgy fogalmazott, hogy Jaruzelski személyében egy olyan vezetőt búcsúztat, aki „A legviszontagságosabb időkben is képes volt felelősséget vállalni egy válságban lévő országért, és őszinte meggyőződéssel a kisebbik rosszat választotta, megvédve honfitársait a külső beavatkozástól vagy egy belső, testvérgyilkos összecsapástól.” E mondattal ugyebár arra utalt: Jaruzelski állítólag csak azért hajtott végre katonai puccsot, s vezette be a hadiállapotot, hogy megakadályozza a szovjetek küszöbön álló bevonulását – az 1956-os magyarországi és az 1968-as csehszlovákiai forgatókönyv megismétlődését.

Trianon után bizonyíthatóan kettévált a nemzet, mégpedig úgy, ahogyan az megterveztetett: maradék magyarokra és elcsatoltakra. Úgy, mint a hóviharban, a menedékházban melegedőkre és a kint szorultakra.

Forrnak bennünk az indulatok Trianon miatt, de a Kárpátok gerincén végigfutó egykori magyar államhatárt már csak néhányan siratják. Az ipartörténetben járatosak még tudják, hogy a mai resicai vasúti javítóüzem valamikor „magyar vasúti mozdonyokat” gyártott, és Fiume valamikor magyar kikötő volt. Aki ott járt, láthatta a Budapesten öntött vasbakokat. Egyre kevesebb magyarnak fáj azonban, hogy a vasbányáinkat is elvették, hiszen évek óta nem termelnek belőlük vasércet. A közel száz évvel ezelőtti ipari területeken, ahol akkor még a magyar államrend és -érdek uralkodott, és tisztességes megélhetése volt az embereknek, az államfordulat óta mindmáig a szegénység az úr. Az ott élő magyarokkal ki törődik? Az új államhatalmat még állampolgári okon sem érdekli sorsuk – legyen gondjuk önmagukra, vagy takarodjanak onnan. Legújabban egy varázsszót ismételgetnek nekik: pályázzatok. Ők küszködve ezt megteszik, de a csodafegyver nem működik – csak mások nyernek, akiknek van összeköttetésük.

A nemzet többségét nem bántja, mi történik a nemzet kisebbik részével, és az sem izgatja, hogy immár csaknem kilencven éve nincs egyazon állampolgársága nemzetünk tagjainak. A többség láthatóan annyira azonosult a szétszakítottsággal – jórészt a több mint negyvenévnyi kommunista uralom hatására –, hogy ma már elutasítja ezt az igényt. Így viselkedik a maradék Magyarország éppen regnáló – jogilag legitim – posztkommunista kormánya is, noha az alkotmány kötelezi őt az elszakítottak iránti felelősségvállalásra.

A XX. századi magyar történelem legtragikusabb eseményének, az ezer éves Magyarország megszűntének egy szóban történő összefoglalása ez: Trianon. Az 1920. június 4-én a franciaországi Versailles-ban, a Nagy Trianon (Grand Trianon) palotának nevezett épületben írták alá az I. (akkor még nem annak nevezett) háborúban győztes hatalmak (a Szövetséges és Társult Hatalmak) képviselői – az Amerikai Egyesült Államok távolmaradt az aláírástól és részben az azt megelőző „tárgyalásoktól” is – az önállóvá vált Magyarország (Magyar Királyság) képviselőivel a „békeszerződést”. Azt a „békeszerződést”, amelyre sokkal jobban illik a „diktátum”, mint a „szerződés” kifejezés. A szerződés kifejezésben benne rejlik valamilyen formában és szinten a felek közötti egyenlőség. Az adott esetben erről szó sem volt.

Trianon óta szomorúan tapasztaljuk, hogy a magyarság lélekszáma folyamatosan csökken, a határokon túl még nagyobb mértékben, mint az anyaországban. A számtalan elkeserítő statisztika mellett azonban találkozhatunk olyan vidékekkel az elcsatolt területeken, ahol a keresztény és magyar értékek virágoznak, és amelyek új reményt adnak a magyarság megmaradásának. Ennek egyik ékes példája Kárpátalján a Ráti Szent Mihály Gyermekotthon, amelynek lakóit sokadmagammal rendszeresen táboroztatjuk idehaza és egy alkalommal már járhattunk is náluk.

Könnyen találni tehetséges vagy tehetségtelen, ügyeskedő, számító vagy pedig kevésbé ügyes és balkezes politikusokat a közélet porondján. De csak ritkán – nagyon ritkán – a Kovács Bélához hasonló jellemeket. Félreértés ne essék a fenti idézet nem arról a Kovács Béláról szól, akit a Jobbik a vasárnapi választások után ismét Brüsszelbe küld „hazánk képviseletére”. Ezek a sorok Mindszenty József hercegprímás emlékirataiból valók, aki így írt arról a Kovács Béláról, akit a kommunisták koholt vádak alapján kevertek gyanúba, majd vitettek Szibériába 1947-ben.

Bizonyára az olvasók közül is sokaknak eszébe jutott a 40-es évek kisgazda politikusa, mikor kitört az egyben nemzeti radikális és orosz kém Kovács Béla körüli botrány. Bár mindkettejük története szorosan fűződik Oroszországhoz, a kisgazda politikus egészen más személy volt, mint a jobbikos politikus.

A Magyar Nemzet május 13-i számában Az értelmiség alkonya címmel jelent meg Techet Péter írása. Bayer Zsolt, műsorában, az Echo tévében fel is olvasta Techet mérföldkőnek minősített cikkét. Annál az okfejtésnél, hogy a Zolai értelemben vett értelmiség szerepét a hatvanas évektől a szakértelmiség váltotta fel, melyről Michel Foucault írt. Majd: A szakértelmiséget már nem pusztán az „ügye” és moralitása, hanem sokkal inkább szaktudása legitimálja. Bayer Zsolt közbeszúrta, hogy Csurka már a 90-es években megmondta: a szakértelem ócska bolsevista trükk. És milyen igaza volt ebben is – tette hozzá a műsorvezető.

Szívemet melengeti Bayer, amikor Csurkára hivatkozik és elismeri igazát, most mégis tisztáznunk kell bizonyos, talán félreértett vagy félrecsúszott gondolatokat.

Techet írásának lényege, mellyel a stúdióban helyet foglaló urak mélyen egyetértettek a következő: Csak egy tekintélytisztelő társadalomban beszélhetünk értelmiségről, (...) illeve (...)  a posztmodern és posztideológiai korban, a hierarchiák és a tekintélyek elmúlásával bárki „ÉRTELMISÉGIVÉ” VÁLHAT, AMENNYIBEN VAN EGY „ÜGYE” . Fóruma ugyanis ma már mindenképpen lesz és lehet hozzá.

Egyre több plakát hirdeti a fővárosban, hogy év végén Beatünnep címmel az Illés zenekar fennállásának 50. évfordulója alkalmából rendeznek jubileumi koncertet a Budapest Arénában. Kétségtelen, hogy az ország legnépszerűbb beategyütteséről van szó, olyan dalokat írtak (Az utcán, Miért hagytuk, hogy így legyen, Ha én rózsa volnék stb.), amelyeket a mai tizenévesek is ismernek, dalaiknak mondanivalójuk van, továbbá a népzene és a rock ötvözésével is új folyamatokat indítottak el a könnyűzenében. Népszerűségük töretlen a mai napig, nem is kérdéses, hogy megélhetést biztosítanak-e a teltházas búcsúkoncertek. Hiszen az Illés zenekarnak már több legutolsó koncertje is volt, az idei 50. jubileumi az első búcsúkoncert 25. jubileumi koncertje is.