Orbán Viktor a napokban figyelemre méltó kijelentést tett. Az általunk ismételten kétharmados többséggel megválasztott miniszterelnök kijelentette, hogy a kárpátaljai magyar kisebbség számára jár az autonómia. „Sem stabil, sem demokratikus nem lehet Ukrajna, ha nem adja meg az ott élő kisebbségeknek a kettős állampolgárságot, a közösségi jogokat és az autonómiát!” – szó szerint idézve így hangzott Orbán Viktor ezzel kapcsolatos álláspontja, amelyet az M1 Este című műsorában mondott.

Ezen a héten különösen érdekes témák kerültek elő Lengyelországgal kapcsolatban. Az első hír arról tudósít, hogy a lengyel államvezetés meghúzta Putyin bajszát – persze csak képletesen, hiszen az orosz államfő tudvalévőleg nem visel arcszőrzetet. Az történt, hogy a varsói kormány Szolidaritás-díjat adományozott a krími tatárok vezetőjének, Musztafa Dzsemilevnek, aki nyíltan ellenezte a Krím orosz megszállását. Dzsemilev idős ember, a szovjet időkben tizenhét évig raboskodott az elvtársak börtöneiben, a hivatalos megfogalmazás szerint „rendszerellenes politikai tevékenységért”. A Szolidaritás-díj egy frissen létrehozott lengyel állami kitüntetés, most először adták át. „Dzsemilev Ukrajna egységének védelmezője. Olyan ember, aki megmutatja, hogy a demokrácia igenis lehetséges” – nyilatkozta a díjátadást követően Radoslaw Sikorski lengyel külügyminiszter.

Az 1921 és 1933 közötti időszak – véleményem szerint – jelentős hasonlóságokat mutat a 2010 utáni időszakkal. Na nem a bal- és liberális oldalról érkező vádakban, az antiszemitizmusban, a diktatúra felé rohanásban és egyéb ostobaságokban látom a hasonlóságot – már csak azért sem, mert a bethleni korszak egyáltalán nem volt sem antiszemita, sem diktatórikus, sőt – hanem éppen a felemelkedésben, az önálló sikeres álammá válás lehetőségében vélem felfedezni a párhuzamot. Ráadásul mindkét korszaknak van egy meghatározó politikusa, aki nélkül a korszakot el sem lehet képzelni.

Gróf Bethlen István 1921. április 14-én került kormányra. Az úgynevezett Horthy-korszak, tehát az első világháború befejezése, a trianoni tragédia és az 1944. március 19-e közötti időszak legmeghatározóbb alakja valójában nem a névadó Horthy, hanem sokkal inkább Bethlen István és még néhány, többnyire arisztokrata, de legalább közéleti előzményekkel büszkélkedhető, nemesi családból származó politikus. Teleki Pál, Károlyi Gyula, Klebelsberg Kunó, Kállay Miklós és a többiek.

Biztosan önök is jól ismerik azt az érzést, amikor próbálnak nyitni valaki vagy valami felé, ám az rendre csalódást okoz. Ilyenkor az ember egy ideig még próbálkozik, aztán általában történik valami olyan, ami végképp beteszi a kaput, és lezárja a próbálkozások sorát. Hasonlóan voltam, illetve vagyok én az Eurovíziós Dalfesztivállal. Okozott már korábban is jókora csalódásokat a dalverseny, de a mostani események után biztosra vehető, hogy magam soha többet nem fogom figyelemmel kísérni azt.

Évről évre nagy csinnadrattával harangozzák be idehaza is az eseményt, úgy, mintha az ott elért helyezés – legyen az akár rossz, akár jó – bármilyen változást is eredményezhetne az életünkben. Mindez engem is magával ragadott olykor-olykor, leginkább persze azokban az években, amikor a hazánkat képviselő fellépőt valamiért kedveltem és/vagy a magyar versenyző vállalta, hogy szembemenve az évek óta egyre nyilvánvalóbb elvárással, igenis magyarul énekel odakint is. Ily módon például 2005-ben a NOX-ot, tavaly pedig ByeAlex-et egyaránt érdemesnek tartottam arra, hogy drukkoljak nekik.

Szombat este rendezték az Eurovíziós Dalfesztivál döntőjét, ahol igen előkelő, 5. helyen végzett a hazánkat képviselő Kállay–Saunders András (ennél jobb helyet ez idáig csak Friderika ért el, aki még 1994-ben csupán egy fokkal maradt le a dobogóról). Ennek ellenére a napilapok és az internetes oldalak nem azzal foglalkoznak, hogy Kállay–Saunders hogyan öregbítette Magyarország és a saját hírnevét, vagy miről is szól Running c. dala. Sokkal inkább egy szakállas nőről, vagyis az osztrák győztesről, Conchita Wurstról és a köréje fonódó őrületről áradoznak.

„A kormányváltó erők nem értették meg pontosan, mit akar az ország, nem tudtak elszámolni a múltjukkal, így nem tudtak hitelesen beszélni a jövőről sem. Ezért tartalmi, szervezeti és személyi változásokra, új politikára és új csapatra, valamint a demokratikus ellenzéki oldal újratervezésére van szükség.”

Nem valamelyik kormányközeli politikai elemző, hanem maga Bajnai Gordon, az Együtt–PM társelnöke fogalmazott így a minap pártja kampányrendezvényén. Eléggé nagy válságot érzékelhetnek a saját házuk táján maguk a balliberálisok is, ha nagy nyilvánosság előtt ennyire kemény mondatok hagyják el az önmagát nemrég még a miniszterelnöki cím várományosának tartó Bajnai száját.

230 éve született Kőrösi Csoma Sándor

A XIX. század egyik legkiemelkedőbb magyarja, Csoma Sándor a Kárpátok kanyarulatánál, a háromszéki Kőrösön született 1784-ben. Tanulmányait a helyi iskolában kezdte, ám édesapjának köszönhetően élete nagyívű fordulatot vett, ugyanis 1799-ben a méltán híres nagyenyedi Bethlen Kollégium tanulója lett. Ingyenes oktatásban részesült, igaz, ennek komoly ára volt, ugyanis cserébe kemény, kétkezi munkával tartozott a kollégiumnak. Csoma Sándor a kötelező munka mellett egyéb tanítói munkákat is elvállalt. Mindezek ellenére kiválóan tanult, a kollégium megbecsült diákja lett. Különösen nyelvérzéke volt kiemelkedő, anyanyelve mellett latinul, görögül, románul, németül és héberül is megtanult. Később ezt alaposan továbbfejlesztette, hiszen húsz nyelven írt, olvasott vagy beszélt.

A nagyenyedi kollégium más miatt is fontos állomás volt Csoma életében: itt ismerkedett meg a magyarság őstörténetére vonatkozó elméletekkel, melyek közül a hun-avar-magyar származáselméletet találta a leghitelesebbnek. Sokak szerint már ekkor elhatározta, hogy élete fő célja a „hátramaradt magyarok” felkutatása lesz majd. 1815-től Göttingenben tanult, majd visszatért Nagyenyedre, immár egyértelműen azzal a céllal, hogy keletre induljon. Elhatároztam, hogy elhagyom hazámat, s Keletre jövök, s ahogy csak lehet, biztosítván mindennapi kenyeremet, egész életemet oly tudományoknak szentelem, melyek a jövőben hasznára lehetnek az európai tudós világnak általában, és különös világot vethetnek bizonyos, még homályban lévő adatokra nemzetem történetében.

Ferenc pápa 2014. április 27-én, az Isteni Irgalmasság vasárnapján bejelentette: szentté nyilvánítja Boldog XXIII. János és Boldog II. János Pál pápákat, és elrendeli, hogy az egész egyházban odaadóan tiszteljék őket a szentek sorában.

XXIII. Jánosban és II. János Pálban megvolt a bátorság ahhoz, hogy Krisztus sebeire nézzenek, megérintsék átszegezett kezeit és átszúrt oldalát. Nem szégyenkeztek Krisztus teste miatt, nem botránkoztak meg őbenne, a keresztjében; nem éreztek szégyent a testvér teste miatt (vö. Iz 58,7), mivel minden szenvedő emberben Jézust látták. Mindketten bátor emberek voltak, telve a Szentlélek parrésziájával, nyílt, világos beszédével, s tanúságot tettek az Egyház és a világ előtt Isten jóságáról, irgalmasságáról.

Az ARTE nevezetű tévécsatornát 1992-ben indították el. A német–francia csatorna kezdeményezői Helmut Kohl, Francois Mitterand és Lothar Späth lényegében az alapvetően eltérő gondolkodású német és francia értelmiséget akarta közelebb hozni egymáshoz és ezzel valamiféle közös európai kulturális teret létrehozni.

Hogy a 350 millió eurós költségvetésű csatorna ezt a funkcióját betölti-e, annak megítélésére nem vállalkozom, bár gyanítom, hogy nem. Az ARTE hatása az európai kultúrában nem tűnik jelentősnek, és egy amolyan kevéssé nézett liberális értelmiségi közegnek tűnik.

A magyar közéletben ez a csatorna semmilyen jelentőséggel sem bír. Most csak azért foglalkozom vele, mert a magyar nyelvű internetes hírportálok szinte mindegyike hozta a hírt, hogy egy német televízió dokumentumfilmeket készítő stábját a salgótarjáni polgármester asszony be akarta csapni. A műsor készítői közmunkásokat akartak mutatni, és ezzel keresték meg a polgármestert, aki viszont közmunkások helyett egy utat építő vállalkozás munkásait mutatta meg nekik.