– Mennyi egy meg egy? – kérdezi a tanítónéni Mórickát.

– Az attól függ – feleli a túlfejlett hipofízisű nebuló.

– Na ne tréfálj, mitől? – szalad fel a tanerő szemöldöke a homlokáig.

– Hát attól hogy veszek vagy eladok!

Nos, ez egy régi vicc, mégis engedjék meg, hogy a kissé eufemisztikus hasonlattal éljek, melynek során a Móricka filozófiát rokonítom a liberális véleményalkotók táborának hitvallásával. Mi több egy kalap alá veszem. Tudniillik azt látom, hogy a liberális véleményalkotók képtelenek kilépni ebből az önös érdek vezérelte állapotukból, a Móricka filozófiából. Náluk is mindig, minden attól függ. Mitől? Hogy ők jól járnak-e. Ha igen, akkor minden OK. Negyedszázad nagy idő, a Móricka filozófiát alkalmazók számára végzetesen nagy, úgy tűnik a népnek lélektanilag meg pont ennyi kellett ahhoz a Kádár-korszak után, hogy kiismerje őket s ennek alapján tudatosan döntsön.

A legtöbb közvélemény-kutató az átlagos részvételt és ezt a választási eredményt előre jelezte. Nem hirtelen felindulásból lett a tett elkövetve, hiszen a papírforma, szinte száz százalékosan bejött. A kormányváltó ugrócsoport triplaszaltót ígért, dobbantott és helyből fejre esett.

Száguld át a nappaliból Pintyő – a Napapa szerint életveszélyes – kismotorján a konyhába, ahol a vacsorát készítem. Ilyenkor fontos felfedezéseket oszt meg velem, tehát úgy van bevezetve, hogy hagyok csapot-papot és megyek utána, megnézni a nagy dolgot.

A tévében kidagadt nyaki erekkel Gyurcsány ágál, éppen a szobor tervezett építési területén. Kérdem a gyereket, mi kezdődik babám? – A cirkusz, nem nézed? Ekkor szólal meg a telefon, T.L. kérdezi: Látja ezt az állatot? Ezek a bűnre vezető alkalmak, melyeket el kellene kerülni. A füles fotelből a Napapa korhol (nicht vor dem Kind). A gyerek kuncog, tudja, hogy nem szabad így beszélni, a fotel felé pillantgat. Megfogadom, nem bosszankodom, nem érnek ezek annyit, egyik fülemen be, a másikon ki! Sajnos sokszor nem tudok olyan szépen, minden oldaltól egyenlő távolságot tartóan elemezgetni, mint egy-egy sorsdöntő választás előtt teszik némelyek. Megállapíthatnám például, hogy ezek a boldogtalan bohócok csupán egy szűk liberális csoport avítt politikai tévképzetét játsszák el a nyilvánosság előtt, amiről úgyis kiderül annak tarthatatlansága. Van egy közönségük, mely elvárja tőlük a közönségességet.

A minap olvastam a Mérlegen az Alaptörvény című interjúkötetet. Ha nem kell alkotmányjogból éppen évfolyamdolgozatot írnia a közeljövőben, akkor nem ajánlom a vasárnapi ebéd után a meggyespiskótához. Esetleg megfekszi a gyomrát. A kötetből ugyanis lényegében alkotmányjogászok véleményét ismerhetjük meg az Alaptörvényről.

Az egész könyvet egy halvány sértettség lengi körül, hogy az új, 2012-ben elfogadott alkotmányt, az Alaptörvényt nem az összes magyar alkotmányjogi tekintély lektorálása után terjesztették az Országgyűlés elé. Különösen érezhető ez a miért nem engem kérdeztek, hát persze, hogy rossz hangulat azoknál, akik teljesen kimaradtak a törvényszöveg megfogalmazásából.

Bár rendkívül fontos, hogy az új alkotmány milyen szerepet tölt be az elkövetkező években, hogy valóban hosszútávon is stabil alapzata lesz-e a ráépülő, pontosabban rárenovált jogi felépítménynek vagy az ellenzék elsődleges politikai célja marad az azonnali felrobbantása. Fontos, de mégsem az a könnyed téma, amiről a kocsmában vagy a fodrásznál hosszas diskurzust folytat a magyar polgár.

A kötet talán legközérthetőbb része a Tölgyessy Péterrel folytatott beszélgetés. Tölgyessy ugyanis volt képviselő, részt vett a politikában, a rendszerváltozás utáni Magyarország közjogi struktúrájának kialakításában oroszlánrésze volt, így inkább valamiféle rendszerkritikát fogalmazott meg. Tölgyessy Péter okos és sokat tapasztalt ember, így képes volt úgy megfogalmazni mondanivalóját, hogy az sok igazságot tartalmazzon, összességében mégis hamis legyen. Ezt a technikát a kommunikáció tudományában csúsztatásnak nevezik. Terjedelmi okokból a teljes Tölgyessy-szöveg elemzését nem végezhetem el és nem is érzem magamban az indulatot, hogy a finom és néha ordenáré csúsztatásokkal untassamaz olvasót.

Egy rész felett azonban nem mehetünk el elemzés nélkül.

Azt mondják a különféle szakértők, társadalomkutatók, hogy a választókorú emberek egy eléggé tekintélyes hányadának nincs ilyen vagy olyan elköteleződésük, és csak a legutolsó pillanatban döntenek arról, hogy melyik pártra adják a szavazatukat. A közélet iránt érdeklődő, viszonylag szilárd világképpel rendelkezők számára talán nem könnyű elhinni, hogy ez igaz, ám miután vélhetően mégis ez a helyzet, ezért érdemes elmerengeni, hogy milyen lehetőségek közül lehet választani április 6-án.

Az idei parlamenti választás minden értelemben eltér majd a korábbiaktól. Mindenek előtt nyomban le kell dönteni azt a balliberálisok által hangoztatott „ál-tabut”, amely szerint csökkent a választások demokratikus értéke. Ennek éppen ellenkezője az igaz: eltörölvén az ajánlószelvény-gyűjtés rendszerét, minden korábbinál több párt és egyéni jelölt számára lett elérhető a választáson való indulás lehetősége. Ez persze nem jelenti okvetlenül a színvonal emelkedését, sőt, de a pluralizmus kétségtelenül nagyobb, mint korábban bármikor is volt. Rendkívüli előrelépésnek kell továbbá tekinteni azt is, hogy – Trianon óta először – a világ összes magyarjának megvolt a lehetősége arra, hogy hatást gyakoroljon a magyar parlament összetételére.

Késhet-e itt a katasztrófa? – kérdeztük a múlt héten Németh Lászlóval.

A kérdésre a magyarság egyik legnagyobb gondolkodója maga is megengedő választ adott. Ha Ortega y Gasset nagyságú szellemi emberek jelennek meg, akkor talán késhet. 1939-ben nem késett. Mi most, a XXI. század elején ugyanezen dilemma előtt állunk. Késhet-e az öszszeomlás a szellem ilyen mértékű válságában. Amikor nem csak a bürokrácia, az óriásira nőtt szervezetek, az egyes tudományágak részterületeinek egyetlen kérdésébe beleszűkült tudósok, a tananyagot leadó és nem tanító tanárok, nem csak az irodalom, nem csak a politikai közbeszéd, de egy új hatalmi ág, a tömegtájékoztatás, helyesebben tömegszórakoztatás, a média soha nem látott mélységekbe húzza a szellemet.

Ha késhet, annak okai csak a fenti hatalmas terhek ellen ható erők lehetnek. Mik lehetnek ezek? Megjelent egy egészen új, alapvetően a szórakoztatást szolgáló eszköz, az internet, mely meglepő módon a teljes elhülyülés ellenében is hat. Sőt az óriási adattömeg, mely másodpercek alatt – igaz teljesen rendezetlenül – érhető el, olyan új tudásdimenziókat nyithat, mely a végletes szakosodás, részparcellákba szorulás helyett megadja a polihisztorrá válás vagy legalább a szélesebb látómező kialakulásának igényét.

Ígéretemhez híven folytatom a legutóbb megkezdett témát: március 19-én, szerdán a budapesti Uránia Nemzeti Filmszínházban ünnepélyesen levetítették Andrzej Wajda új filmjét, Walesa. A remény embere címmel. Ez volt a magyarországi premier, azóta napi három előadást tartanak az Urániában, és idővel bizonyára más, vidéki mozikba is eljut ez az alkotás. Feltétlenül érdemes megnézni – hiszen mégiscsak egy Oscar-díjas rendező, az egyik legfontosabb európai filmes új művéről van szó, ráadásul a téma, a lengyel hadiállapot és a Lech Walesa vezette Szolidaritás Mozgalom is nagyon fontos. Úgy is fogalmazhatunk, hogy a film témája életbevágó, lévén, hogy az 1970-es és 1980-as évek lengyelországi eseményei, társadalmi folyamatai az egész szocialista tábor életére hatottak. Éppenséggel az akkori lengyelországi történések felgyorsították a Szovjetunió hatalmának gyöngülését és a kommunista blokk széthullását. Vagyis illő tudomásul vennünk, hogy Lech Walesa tetteihez minden magyar embernek köze van – akár tudunk erről, akár nem.

(L. Simon László: Polgári kultúrpolitika című kötetének bemutatója)

L. Simon László: Polgári kultúrpolitika – Eredmények és dilemmák című, a Ráció Kiadó gondozásában megjelent, új kötetét március 21-én mutatták be hatalmas érdeklődés mellett az Írószövetség székházában. Maga a helyszín is meghatározó, hiszen a szerző 2004 és 2010 között a Magyar Írószövetség főtitkára volt. Majd, az elmúlt négy évben az Országgyűlés Kulturális és Sajtóbizottságának elnökeként, kultúráért felelős államtitkárként, a Nemzeti Kulturális Alap elnökeként, majd alelnökeként, sőt a budai Várbazár, a Várnegyed és a fertődi Esterházy-kastély megújításáért felelős kormánybiztosként is dolgozott. Korábban két kultúrpolitikai írásokat tartalmazó kötete jelent meg, a Versenyhátrány (2007) és A római szekér (2010). Legutóbbi, Szubjektív ikonosztáz című, képzőművészeti írásait összefoglaló könyve 2012-ben látott napvilágot a Ráció Kiadó gondozásában.

Szakértők szerint egy nemzetbiztonsági kockázatot jelentő személy pozícióba emelése a kinevező felelőssége. Ezen a tavaszon lesz 4 éve, hogy a a Gyurcsány–Bajnai-kormány regnálásának utolsó hónapjában egy különös kegyetlenséggel megfojtott embert találtak egy másik kormánytisztviselő lakásában. Ugyanennek az MSZP–SZDSZ-kormánynak az államtitkára az akkor hivatalban lévő miniszterelnökkel való édes könnyes összeborulásban coming outolt. Vagyis feltárta homoszexuális irányultságát. Az államtitkár eltűnt a nyilvánosság elől, a kormányszóvivőt azonban zsarolták, melegbárokban készített felvételekkel, melyeken férfiakkal volt félreérthetetlen szituációban.

Az előrejutást ma a gazdaságot, a tudományt, az innovációt, a forrásokat, a vállalkozás lehetőségét gátló kerítések akadályozzák. Ezek a kerítések – Németh László képével élve – parcellákat kerítenek el, ahol a hosszú terméketlen, vagy valamikor régen termett földet birtokló tekintélyek, tulajdonosok, szakemberek ülnek. A nagy parcellákon belül, kisebb leválasztott részek találhatóak, ahol újabb, kisebb hatalmú, kisebb tekintélyű, kevésbé szakember miniparcella-birtokosok vizslatják a kerítésen keletkezett esetleges lyukakat.

Ilyen miniparcellák a tanszékek, osztályok és főosztályok, bankfiókok, vállalkozásfejlesztési alapítványok, hivatalok és nagyvállalatok egyes részlegei. Ezekből állnak öszsze a nagyobb parcellaegyüttesek, ahol már az igazi szaktekintélyek, igazgatók, esetleg tulajdonosok uralkodnak. A parcellázás olyan buzgón folyt az elmúlt 150 évben, hogy az utakat is kimérték.