A bukott liberalizmus legádázabb meséje a gyenge államról és az államról mint rossz tulajdonosról szóló mese. Ez voltaképpen az államot kisajátító kaszt, az öt százaléknyi nagyjövedelem-tulajdonos meséje volt és a mindenkori nemzeti közösség államának egy világméretű internacionalizmusban és a tőke szabad áramlásának egyoldalúságában való feloldását szolgálta.

Este kilenc óra tíz perc. Minden villany ég, a tv ordít. Az örökpanorámás budai lakás konyhapultján megszólal egy öreg Nokia. Cseng vagy ötször.

– Nem hallasz? – rikácsol egy rekedtes női hang a tv elől.

– A WC-n vagyok – jön a válasz.

Amióta a legkisebbik helyiségben is van plazmatévé, Gábor rájött, hogy ott legalább egyedül lehet. Megint cseng.

– De fontos lehet, dörmög magában és megnyomja a gombot a tartályon. Az üres borospoharat majdnem lelöki a hirtelen mozdulattal.

Húszas szám? Ki a franc lehet? Megint cseng.

– Ííígen! – veszi fel a telefont azzal a „ki vagy te hogy ilyenkor telefonálsz” hangsúllyal.

– Ja, te vagy az Totya? Megint új számod van?.... Mi, hogy holnap kilencre?.... Olyankor kurva nagy a forgalom… Jó-jó, de az Attilát is pont ma engedtem el Gyulára velnesszelni. Mehetek én. …Alkotás mennyi? …Persze ott leszek, nem ittam.

– Voltak a másodikon. Megvan a pénz – veti oda az asszonynak a telefon akkurátus kinyomása után.

– Akkor holnap bemegyünk a kocsiért? Tudod a rózsaszín tetős, limitált, a sminktükörrel…

– Hagyjál, jó? Megyek, lefekszem.

Nemrégiben érdekes levelet kaptam lapunk egyik hűséges olvasójától. Figyelmembe ajánlotta a tényt, hogy a Jobbik január utolsó napjaiban együttműködési megállapodást kötött a lengyel Ruch Narodowy mozgalommal, és arra buzdított, egyik cikkemben foglalkozzam a politikai frigy hátterével és kilátásaival. Kérését az alábbiakban teljesítem, hiszen az ügy csakugyan érdekes, feltétlenül megérdemel néhány bekezdést. Egyébként sem árt tisztázni a híradásokban szereplő közéleti szervezetek irányultságát.

Valahogy engem nem hagy nyugodni, ami 2002-ben megesett. Még élénken emlékszem az egész országot beborító emeszpés plakátokra, melyekről a „több pénzt” kezdetű szöveg ordított nagy betűvel, s alatta már mellékesnek tűnt, hogy ki mindenkinek ígértek: az embereknek, vagy az önkormányzatoknak.

Ez a nihilista politikai termelőszövetkezet, mindegy mit ígér, itt többet nem nyerhet, állították többen, még 2002 elején is. A jósnak a fejére fósnak, mondják Színérváralján, talán nem alaptalanul, mert ezután következett a piszkos nyolc év. Az MSZP–SZDSZ-es ellenzék, ez a valóban nihilista politikai termelőszövetkezet azonban tudta mitől döglik a légy. Úgy kalkulált, hogy az 1994 és 98 közötti, országrontó ciklusának kártételeit részben elfelejtették az egyszerűbb gondolkodásúak, a Tocsikolás bírósági szakban van, a gazdasági rémtettekhez pedig mint a piacgazdaság velejárójához, hozzászoktak az emberek. Azt kommunikálta, hogy Csurka István és mindenki, aki átlát a szitán, nos ők a valódi veszély.

Tamás Gáspár Miklós mint védőszent

Miután lassan két évtizeden át tanúi lehettünk és lehetünk mindmáig annak az aljas kampánynak, melynek során Orbán Viktor és családtagjainak származására, külsejére vonatkozó elfogadhatatlan gyalázkodások adták a legfőbb kielégülést a nemzetellenes sajtó számos firkászának, TGM felszólal.

Hagyjátok békén Ráhelt – írja.

Fontosnak tartanám, hogy a baloldal (...) módszertanában, stratégiájában, modorában tartson ki az egyenlő méltóság elve mellett, amelyen mind az emberi jogok liberális, mind a társadalmi igazságosság és egyenlőség szociáldemokrata gondolata nyugszik. S ha erre a jelenlegi magyarországi balközép politikusai nem nagyon képesek, akkor az a minimum, hogy a szociálliberális irányzatú lapok szerkesztőségeiben dolgozó haladó értelmiségiek tartsák tiszteletben a történelmi baloldal – mármint a demokratikus baloldal – hagyományos, azonosságalakító alapelveit, lényegi beállítottságát. Evvel nem fér össze, hogy a legrégebbi, folyamatosan megjelenő magyar újság, a nagy hagyományú Népszava – akár csak pár sorban a „kis színeseket” közlő leghátsó oldalán – arról tájékoztassa olvasóit, hogy a miniszterelnök lányát, Orbán Ráhelt látták, amint (fülhallgató, azaz a „headset” használata nélkül) mobiltelefonált gépkocsijának volánja mögül, vezetés közben, ami (ha jól értem) szabálytalanság. A Népszava azt is kiemeli, hogy Orbán Ráhel a miniszterelnök úgynevezett évértékelő beszédét készült meghallgatni, a helyszínre sietett.

Álnok ének ez kedves TGM. Amellett nem tudok eltekinteni a tettenérhető történelemhamisítási szándéktól sem, hogy valamiféle létező, vagy létezett demokratikus baloldalról meg a nevezett sajtótermékről úgy beszél, mintha valaha is kitartott volna az emberi jogok, a társadalmi igazságosság, és az egyenlő méltóság elve mellett.

A közélet valami mérhetetlen unalomba fullad. Egyrészt többségében ugyanazokat az embereket látjuk húsz éve, de ha véletlenül feltűnnek új arcok, azok még lejjebb, még esetlenebbül, még kevesebb gondolattal és még kiüresedettebb, ostobább kifejezéskészlettel jelennek meg. Nézzünk csak körül az ellenzék újdonsült szereplői között.

Pedig nem indultunk magasról.

A 90-es évek közepére a magyar közbeszéd, valami vélt modernség, valami nyugatepigon hajlam, valami tetszetős bóvli igényével lépett fel. Kialakult egy képzet, egy a valósággal nem feltétlenül szinkronban mozgó folyamat, ami kizárólag azt tartotta sikeresnek, eladhatónak, ami silány.

Lendvai Ildikó szerint az MSZP azt tette, amit tennie kellett: megvált attól, aki szégyent hozott rá, és világossá tette, hogy normaszegés történt. Lefordítva: ítéljék csak el Simont nyugodtan.

Kádár János 1949. június 7-én a Svábhegyen, az Eötvös úti titkos ÁVO-villában Farkas Mihály társaságában vallatta Rajkot. Formailag ugyan csak beszélgettek, de a hangfelvétel leirata alapján kiderül, hogy Kádár – bár pontosan tudta, hogy a hasonszőrű Rajk az ő szempontjukból ártatlan – mégis kemény, megalkuvást nem tűrő hangon presszionálta elvtársát. A félreértések tisztázása érdekében ki kell jelenteni, hogy Rajk semmivel sem volt különb Kádárnál, csak éppen ekkor áldozott le a csillaga.

Most, Lendvai nyilatkozatát hallgatva Kádár, azaz a bolsevik lelkialkat szűrődött át az éteren. Nem tudjuk pontosan, hogy mi lehet Simon bűne, mert a külföldön tartott százmilliók szocialista szempontból biztosan nem minősülnek bűnnek. Ha az ő szempontjukból bűn lenne kisíbolt pénzek külföldi parkoltatása, akkor a szocialista párt funkcionáriusainak száma a nulla felé tendálna.

A technikatanári diplomáját is hamis körülmények között szerző KISZ-funkcionáriusból lett heves vérmérsékletűnek mutatkozó bűnöző nem köntörfalaz. Elismeri, hogy tolvaj, és azt üzeni kapják el, ha tudják. Az apja szerényebb volt, mikor lebukott. „Gyurcsány Ferenc vádlott teljes egészében beismerte a terhére rótt cselekmények elkövetését, és azokat ittasságával magyarázta” – olvasható az egyik ellene hozott ítéletben, és emiatt a szabadságvesztés ideje alatt el is rendelték a Gyurcsány család fejének kényszergyógyítását.

Ha most, saját beismerését felhasználva sikerül elkapni a kirafinált utód grabancát is, kérni kell egy szakvéleményt a per során arról, hogy nem szenved-e olyan betegségben mely a büntethetőségét kizárja. Nehogy egy ilyen felmentést utólag úgy lobogtasson, mint ártatlanságának bizonyítékát.

„Nem bántam meg, amit tettem. Talán csak azt, hogy lebuktam.” Ez a bolsevik körökben erkölcsi alapállásként elfogadott maffia elv jellemzi a 80-as évek vége óta tulajdonképpen 2010-ig szabadon garázdálkodó kriminális tőkeszerzés gáncsnélküli lovagjait. Ma már egyre világosabb, hogy az általuk és sajtójuk által felépített gyűlöletstruktúrának nem is rejtett funkciója, tudatosan homályban tartani a kifosztás törvényesnek mondott és törvényen kívüli műveleteit. E negyedszázados, a többségi társadalom, a keresztény magyarok elleni, irányított gyűlölködés alatt az ország kis hányada mértéktelenül meggazdagodott. Ám soha nem erről szólt a nyilvános diskurzus, sokkal inkább arról, hogy a bűnös nemzet tagjai vállalják-e hetedíziglen előre és visszamenőleg mindazt, amit a tőkeszerzők róluk utólag kigondolnak.