Múlt vasárnap Varsóban és mintegy száz további lengyel városban felvonulásokat tartottak a hagyományos, vagyis egy nőből és egy férfiból álló családmodell védelmében. A megmozdulásokon összességében több tízezren vettek részt. Szókimondóbban fogalmazva: a lengyelek a homoszexuális házasságok engedélyezése ellen tüntettek. No, nem kell megijedni, szerencsére nem arról van szó, hogy Lengyelországban engedélyezték volna az egyneműeknek a házasságkötést és gyermekek hivatalos örökbefogadását. (Egyelőre a lengyel társadalom még nem jutott idáig, remélhetőleg sokáig nem is fog.)

Antiszemita árnyék az elnökök felett

Éppen két éve, hogy a Roosevelt tér Széchenyi István tér lett, ami ellen normális embernek kifogása nem lehet, hiszen ott található az Akadémia, a Lánchíd, mely köztudomásúlag Széchenyihez kötődik. Korábban Ferenc József nevét viselte a tér és Amerika 32-dik elnökéről való elnevezése az 1945 utáni ún. koalíciós időkből való, amelyet az 1952-es Rákosi -féle átnevezési hullám sem sodort el. Ennek az lehetett az oka, hogy Franklin Delano Roosevelt, Sztalin megítélésében – a leigázott országok szempontjából – megbocsájthatatlanul lojális volt. Hiába állította Churchill, hogy Sztalin egy aljas rendszer élén álló ördögi tirannus, az amerikai elnök nehezen magyarázható okból ragaszkodott ahhoz a rögeszméjéhez, hogy Sztalin „nem fog elfoglalni semmit, sőt együtt fog működni egy békés, demokratikus rendszer kiépítésében”(!) Persze nem lett igaza Rooseveltnek, a történelem, legalábbis ebben a kérdésben Churchillt igazolta.

Francis Fukuyama 1989-ben robbant be a politikai gondolkodásba. Fukuyama a japán–orosz háborúból az Egyesült Államokba menekült, majd később japán származása miatt a második világháborúban internált – nem tévedés, az Egyesült Államokban internált – teológus és szociológus, Yoshio Fukuyama fiaként született 1952-ben. Francis Fukuyama nagyszerű tudományos karriert futott be és 1989-ben megjelentetett egy nem túl nagy terjedelmű írást A Történelem vége címmel.

Marival is a pártüdülőben ismerkedtem meg. A gondnok unokahúgaként gyakran nyaralt Aligán.

Szikrázott a Balaton. Vitorlásokon karcsú lányok csodáltatták magukat a fürdőzőkkel.

Mari bőrét már tavasz végén megfogta a nap. Csinos, kétrészes fürdőruhája volt, gumimatracot tolt, lubickolt, cseh és lengyel elvtársak gyerekeivel fröcskölték egymást, labdázott a vízben, ténfergett a parton, az utcán, a szállodák előtt.

Tizenkilenc évesen vértanú

Varsóból tudósítom Önöket a legidőszerűbb lengyel történésekről. Az ottani közvéleményt ezekben a napokban rendkívül élénken foglalkoztatja egy kerek évforduló: harminc esztendővel ezelőtt, 1983. május 14-én hunyt el a fővárosban a kommunista diktatúra egyik áldozata, Grzegorz Przemyk. Ez a tizenévesen meggyilkolt diák a lengyel ellenzékiség jelképes alakjává nemesült, és változatlanul nagy tisztelet övezi. Pontosan ki is volt ő? Sokra hivatott költő, helyesebben költőpalánta, aki már negyedikes gimnazistaként is több folyóiratban publikált; tehetségére jó nevű szerkesztők is felfigyeltek.

(Erdélyi Hajnal: Emlékkönyv az Operaház óvóhelyéről)

A második világháború budapesti borzalmai egy gyermek, egy aprócska kis hölgy szemével. Talán így jellemezhető a legmarkánsabban e kötet, melyet az olvasó a kezében tart. Az Emlékkönyv egy személyes visszaemlékezés, naplóhoz hasonló mű Erdélyi Hajnalka tollából, melynek a középpontjában élete kulcsszereplője, a Magyar Állami Operaház áll. Kronologikusan felépített történet bontakozik ki benne, a boldog gyermekkortól, korai színházi élményektől, kedves anekdotáktól kezdve. A nyugodt és gondtalan időkkel egy síkban azonban érezhető a borzalmak kezdete, a háborús idők szele, amint a történelem lassan átformálja mind az Operaház, mind a történetben szereplő család életét.

Kis János, majd Halmai Gábor elméleti megalapozásával és kapcsolataival, valamint az egykori SZDSZ kemény magjával, melynek túlnyomó része ma már fogatlan oroszlán, a második Orbán-kormány indulásától mocskolják az országot. Ara-Kovács Attila, Demszky Gábor, Haraszti Miklós, Hodosán Róza, Iványi Gábor, Kenedi János, Konrád György, Magyar Bálint, Mécs Imre, Radnóti Sándor, Rajk László és Szilágyi Sándor félévente jegyeznek valamiféle nyilatkozatot vagy kiáltványt, hogy az EBESZ, az EU vagy valaki ítélje már el Magyarországot. Ennek megfelelően Halmai Gábor is küld félévente egy-egy cikket, vagy feljelentést, hogy aztán Magyarországon páros lábbal tapossák a fékeket, meg az ellensúlyokat.

Két éve tart egy véres polgárháborúnak nevezett valami, amiben embereket kínoznak, városokat lőnek rommá és egy újabb, egykoron működő államot tesznek tönkre. Akik bármiféle értelmes fejtegetést, bármiféle rendszerfelismerő és leleplező gondolatot blokkolni akarnak, azok általában összeesküvés-elméletnek minősítenek minden olyan teóriát, amelyben a rendszer befolyásolása vagy kialakítása mögött álló erőket nem nevezik meg egyértelműen. Ilyenkor az elmélet megfogalmazója, ahogy én az első mondatban, általános alanyt használ. Attól természetesen felismerhető, megnevezhető egy folyamat, hogy a folyamat mögött álló erőket nem tudjuk név szerint megnevezni. De most, Szíria és úgy általában az arab-tavasznak nevezett forradalom- vagy lázadássor mögött álló szervezőkről, ha voltak egyáltalán ilyenek, szinte semmit sem tudunk. Kik azok az ők, akik Szíria feldúlását megszervezték?

Az elmúlt harminc év legnagyobb politikai botránya sokakat leplez le. A magyar Watergate-ügy neve Laborc–Portik-ügy. Szilvásy György titkosszolgálatokért felelős miniszter utasítására és tudtával Laborc Sándor, a Nemzetbiztonsági Hivatal főigazgatója felveszi a kapcsolatot Portik Tamással, az ismert alvilági figurával, és megbízza, hogy szerezzen kompromittáló felvételeket fideszes politikusokról.