Mert ha egyetemet lehet foglalni, akkor bankot miért nem. 100-120 devizahiteles bemegy a fiókba, háromszáztól kilencszázig lehív minden hívószámot és elfoglalja a bankot. Sőt talán célszerűbb egyből a központi épülettel kezdeni. Vajon lejönne-e az igazgató, hogy egyeztessen a követelésekről? Kiscímletben fejenként 200 ezret kérünk. Ja, és szüntessék meg a törlesztésem és vegyék le a lakásról a jelzálogot. Ezek a tárgyalás kiindulópontjai.

A petíció átnyújtásától számított hat-nyolc percen belül fekete ruhás emberek ordítoznának, hogy lássam a kezét. És miközben a taktikai bakancs csúszásgátolt talpa egyre mélyebben nyomódik a fejbőrbe, előbb-utóbb a bankfoglaló is rájön, hogy rossz ötlet volt. Egyetemet, földet, akármit lehet, bankot nem. Ugyanis a bankban szakramentum van.

Ahhoz kétség sem férhet, hogy a szóban forgó délutánon, február 25-én, a Kommunizmus Áldozatainak Emléknapján, Albert Camus könyvei méltóbb helyen lettek volna egy könyvtár polcán, mint a Fel! Támadunk! (korábbi nevén 8888-as) italbolt pultján. Ám a könyvtárban aligha jutott volna eszébe bárkinek az említett napon leemelni ezt a két művet a polcról és a francia író szellemének megidézésével egzisztenciális, filozófiai, és metafizikai értelemben össztüzet zúdítani a politikai életben sajnos még mindig életben tartott baloldaliságra.

Holott nem beszéltek össze.

Edward Hugh, az angol közgazdász (képen), aki jó másfél évtizede Spanyolországban él, mostanában sokat foglalkozik Japánnal. Japán gazdasága elsősorban azért foglalkoztatja az Európára szakosodott közgazdászt, mert a szigetország gazdasága minden adottsággal rendelkezik, hogy jól teljesítsen,  mégsem képes a tartós növekedés pályájára állni. Miért? Mert a japán munkaerő elöregszik és fogyatkozik. És Hugh szerint létezik egy másik állam, mely ugyanúgy pozitív fizetési mérleggel és ugyanolyan problémákkal rendelkezik,  azért nem képes tartós növekedésre. Ez az állam nem más mint Magyarország. Hugh megállapításai nem jelentenek mást, mint hogy az állandó és már-már tényként kezelt vád, miszerint a Matolcsy-fémjelezte gazdaságpolitika rossz, egész egyszerűen nem igaz. Ugyanis annak ellenére, hogy írása elején az angol közgazdász kritizálja Matolcsyt, a cikkből kiderül, hogy Magyarországon nem a gazdaságpolitikával van baj.

Kilóg a lóláb, mondják a Kiskopárban, és némely közügyek hallatán és még nyomatékul hozzáteszik: sőt még a ló egyéb szerve is kilóg a takaró alól. A Kiskopár nem arról híres, hogy benne egy egy mondás eredetét tiszteletben tartanák, sokkal inkább arról, hogy a gyanús eseteket sajátos módon értelmezi az intézmény közélettel foglalkozó közönsége.

Például a legutóbb lefogott romantikus nevű R. Kamillóról nem is hallottam, de a Kiskopár teljesen felháborodott közélettel foglalkozó közönsége képben volt. És ezt így már mégis hogy: a Gyurcsánynál kisebb gazemberek bebörtönözve, Fletó meg konferenciázgat, évet értékel. Sőt azt írja a Blikk, hogy ő egy partiarc. Hát akkor micsoda a Ribary Kamilló (képen), ne izéljünk már. Ribary Kamilló az egy valódi partiarc, Kamilló egy fazon volt a pesti éjszakában, vicces figura, óriási vakerral. Idézik barátait az internetről. Nagy „mesemondó” hírében állt és profin csinálta az üzleteit. Nem nagyon lehetett rá haragudni, mert Ő még klasszikus csibész volt. Kevésbé agresszív, még saját maga építgette klubjait.

A belga képviselőház tagja meglepő és egyben leleplező beszédet tartott. Laurent Louis-ról nem tudjuk, hogy ki. Nem tudjuk, hogy mit csinált, és lényegében azt sem tudjuk, hogy milyen érdekeket képvisel. Azt azonban tudjuk vagy inkább tudom, hogy ez a parlamenti megnyilvánulás az összes sallangjával együtt tartalmaz bizonyos igazságmagvakat. Kivonatoltan, de meg kell jelentessem.

Kilóg a lóláb mondják a Kiskopárban, némely ügyek hallatán, és még nyomatékul hozzáteszik: sőt a ló egyéb szerve is kilóg a takaró alól. A Kiskopár nem arról híres, hogy benne egy egy mondás eredetét tiszteletben tartanák, sokkal inkább arról, hogy a gyanús eseteket sajátos módon értelmezi az intézmény közélettel foglalkozó közönsége.

Például a Hallgatói hálózat nagy csinnadrattával bejelentett tüntetését csak úgy emlegetik, hogy ha-ha-ha, jót nevettünk februárban, az elkényeztetett kis pöcsök rugózásán a röghözkötésről.

A Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetségének kiállítása a Nemzeti Táncszínházban

A kortárs magyar grafika kiemelkedő egyéniségei, Szalay Lajos és Kondor Béla világhírű alkotók voltak, mint ahogyan az volt – hajtsunk főt az alapozók előtt – Zichy Mihály is. A vonal, a lélegző eleven vonal tehát egy kissé magyar sajátosság. Fölveszi a versenyt a legjobbakkal. Fölveszi, ne féljünk kimondani, még Picasso ilyen jellegű műveivel is.

A kiállítás címében szereplő alakzatai révén? Nyilván avval is, de még inkább a vonalhálóban rejlő, szavakkal nehezen kifejezhető erővel. A szerkezet, a figurák, a helyzetek, az áttűnések, sejtelmek – egyszóval az én- és világlátás – poétikumával. Mert, a technikai sokoldalúságot is ideértve (ceruza- és tusrajz, rézkarc, linómetszet, litográfia, vegyes technika), valójában a sűrű és vastag, folyamatos és megszakadó, jelent „éneklő” és múltat idéző vonal költészetéről van szó. Arról a minden más képzőművészeti műfajtól jól megkülönböztethető tartományról, amelynek bizonyos kötöttségei vannak – ez sem annyira biztos, hiszen vászonra is lehet rajzolni –, de a megjelenítő képessége és módozata határtalan.

Jókora perpatvar kerekedett amiatt, hogy Székelyföldön néhány település vezetője – a kötelezően kitűzendő román és EU-s zászlók mellé – kihelyezte a székelyek hagyományos, ősi lobogóját is. Az indulatok fokozódását jelzi az is, hogy Bukarestben hivatalosan bekérették Füzes Oszkárt, hazánk romániai nagykövetét, a román miniszterelnök Victor Ponta pedig nem átallott személyesen véleményt formálni az ügyben. Természetesen olyan véleményt, amely elmarasztalta mind a székely zászlókat kitűző településvezetőket, mind pedig a nagykövetet. Sőt, külügyminisztere utóbbinak még a Romániából történő esetleges kiutasítását is meglebegtette.

A baj az, hogy én baromira rühellem Alföldi Róbertet. Pusztán rátekintéses alapon. A műfogait, a hatalmasra nyitott, papucsszerű száját, a hangját, az affektálását, meg azt, hogy semmi, de semmi férfias nincs benne, egy köztes állapotú nagy pofájú senki. Szerintem. Szerintem, az ő nagy rendezői színháza is ilyen. Én nem látom benne azt az orbitális nagy tehetséget, amivel most hirtelen felruházták. Se hal, se hús. Tudom, szebb lenne, ha próbálnék objektív maradni, de olyan undorító számomra az egész pali, és ezt most csak azért írom le róla, mert unom a vele kapcsolatos mayerkodást.