A Ludasi-tó szélformált medre a Duna-Tisza közötti homokvidék és a Bácskai löszhátság határán helyezkedik el, hossza 4,5 km, felszíne 328 hektár. A széles, alacsony északi partszakasz mocsaras, míg a löszbe ágyazott, keskeny déli szakasz partjai 3-4 méterrel magasodnak a víz szintje fölé. A meder legnagyobb mélysége 2,25 m, habár a tó nagyobb részén nem haladja meg az egy métert sem. Sekély vize három hónapra is befagyhat, nyáron pedig akár 30 0C-ra is felmelegedhet. A vízrendezések előtt a tó egységes szikes jellegű mocsárvidéket képezett a hozzá kapcsolódó vízjárta területekkel: északnyugati irányból a Kővágó és a Csurgó, északkeletről a Körös széles árterülete, a Pörös vezette a homokvidék vizeit a tóba. A légköri csapadék és a talajvizek mellett ma a Böge- és a Palics-Ludas-csatornák, valamint a Kőrös-ér táplálják, ez utóbbi vezeti el vízfeleslegét is. A több mint 800 ha kiterjedésű Ludasi-tó Speciális Természeti Rezervátum magában foglalja a tóhoz tartozó vízjárta területeket is. Kezelését a Szerbiai Természetvédelmi Intézettel és a felelős minisztériummal együttműködve a Palics—Ludas Közvállalat végzi. A védelmi zónák fokozatainak megfelelően számos rendelkezés korlátozza az emberek itteni tevékenységét. A legszigorúbban védett rész a tó keleti, a Kőrössel érintkező szárnya, ahol csak tudományos kutatás céljából tartózkodhatunk. A pihenni, horgászni vágyók számára a második zóna a legmegfelelőbb. A harmadik zónában a természetbarát- és falusi turizmus fejlesztése, valamint a tájhasználat hagyományos formáinak megőrzése a cél. A több mint 800 hektár kiterjedésű Ludasi-tó Speciális Természeti Rezervátum magában foglalja a tóhoz tartozó vízjárta területeket is. Kezelését a Szerbiai Természetvédelmi Intézettel és a felelős minisztériummal együttműködve a Palics—Ludas Közvállalat végzi. A Ramsari egyezmény keretében a Ludasi-tó 1977-ben felkerült a nemzetközi jelentőségű vizes élőhelyek listájára a vízimadarak fontos költő- és pihenőhelyeként. A tó a betyárokról szóló mondák szerint Rózsa Sándornak és a környékbeli betyároknak is búvóhelyül szolgált. Ennek a hagyománynak a nyomait néhány helynév is őrzi többek között a Rózsa Sándorról elnevezett sziget. Ez a Ludasi -és a Palicsi-tó a helyszíne a Madárlesen c. könyvnek. A szerző pedig Hulló István, a szabadkai múzeum igazgatója.

Nyolcvannyolc júniusában barett sapkás társaival a Batthyány-örökmécsesnél tüntető fiatalokat vettek őrizetbe. Mialatt a társai könnygázt fújtak a tüntetők arcába és gumibotozták őket, mindkét karját leengedve állt, tekintetével keresett valakit a fiatalok között.

Mikor megtalálta, akit keresett, odaszaladt a mécseshez és verni kezdte a lépcsőn ülő egyik szakállas egyetemistát, aki hiába próbálta védelmezni magát karjaival. Még akkor is ütötte, amikor az egyetemista, már vérző fejjel a földön feküdt. Ütötte volna még tovább, de két barett sapkás társa lefogta.

A közelmúltban jelent meg Fáy Zoltán, a Magyar Ferences Könyvtár vezetőjének A Gyöngyösi Ferences Könyvtár című, a könyvtár és rendház kalandos történetét bemutató kötete, amely a gyöngyösi ferenceseknél szerezhető be.

A korai gyöngyösi ferences rendház történeti eseményeiről csak szórványos levéltári adatokkal rendelkezünk. Az 1465-ös szerémújlaki káptalani határozatban említik először a gyöngyösi konventet, mint az esztergomi custodia részét. Az első okleveles említés a gyöngyösi rendházról 1475-ös keltezésű. Mind a korai rendházról, mind pedig a XVIII. századi építkezések történetéről a legtöbbet a Historia Domusban olvashatunk, Nagy András egykori gvárdián tollából, aki 1769-ben rögzítette nem csupán a korabeli építkezés eseményeit, de a korábbi rendházat is hitelesen mutatta be e kolostori krónikában.

A kérdés kissé indokolatlannak tűnik. Pedig nem az. Az Európai Unió és egész Európa mély válságban van. A válság nem is annyira gazdasági természetű – mint azt a legtöbbször halljuk –, sokkal inkább valamiféle vezetési deficittől szenved a kontinens. Számtalan példát hozhatnánk a karakteres vezetés hiányára, de talán elegendő a legutóbbi komikus vagy inkább tragikus találkozót megemlíteni. Az Európai Uniót alkotó államok vezetőit összetrombitálják Brüsszelbe. Herman Van Rompuy, a flamand kereszténydemokrata politikus vezetésével elkezdődnek a tárgyalások a világ legerősebb szövetségének 2014–2020 közötti költségvetéséről. A tét tehát óriási. Ennek ellenére a találkozó egészen megdöbbentően kisszerű.

A Klebelsberg Kultúrkúria udvarán állunk az előadás szünetében, cigarettázunk. Táblás ház előtt megy Az idő vasfoga – a Száguldó Orfeum, pontosabban Ivancsics Ilona és Színtársai előadásában –, Csurka István darabja. Ennyi fasisztát együtt már régen láttam – neveti el magát a társaság közepében Wittner Mária, a Fidesz országgyűlési képviselője. A kedves, kifejezetten a Csurka bemutatóra hazalátogató házaspár hitetlenkedik, nem, azért azt nem lehet, ilyet nem mondhatnak. – Dehogynem, nem csak mondják, majd le is írják rólunk, hogy kizárólag fasiszták nézték meg a darabot – fűzi tovább a szót Wittner a forradalmár, aki 13 évet ült Kalocsán. És kicsit karcosan folytatja: Mert itt, mostanában aki magyar, az mindjárt fasiszta is – mondja. A firkászok saját történelmüket sem ismerik. És szakszerűen indokol: fasizmus az olaszoknál volt, a németek nemzeti szocialisták, a spanyolok falangisták voltak meg aztán ott voltak a szovjet bolsevikok. A nácik és a bolsevikok csinálták a lágereket, nem az olaszok és a spanyolok. Mondom, saját történelmüket sem ismerik.

Hörcsög csapos a tőle megszokott melankolikus hangulatban könyökölt a Fel! Támadunk! (korábbi nevén 8888-as) italbolt pultjára. Éppen egy színes bulvárújságot lapozgatott, amikor Bódi Dani költő és Otcsenás Péter hangjára lett figyelmes.

– Hol csinálnak ma már olyan filmeket, mint a Rocco és fivérei? – kérdezte sajnálkozva Bódi Dani. – Látod, éppen ezért lenne szükség egy evangéliumi szellemiségű filmvállalatra.

– Szerinted a Roccóban benne van az evangélium szellemisége? – kérdezett vissza Otcsenás.

– Egyértelmű, hogy Rocco mindvégig a krisztusi szeretetet gyakorolja, óvó-védő szerepe van. Például amikor egy utcai tömegverekedésből a hóna alá kapva menekíti ki legkisebb öccsét, Lucát. Nem ő tehet arról, hogy Simone csúnyán visszaél ezzel. Bátyja méltatlanná válik a segítségére, de Roccót nem érheti azért szemrehányás, mert szeretetből a végsőkig megpróbál támasza lenni Simonénak, akinek sorsa azt példázza, ahhoz, hogy egy bűnös lélek pozitív irányba változzék meg, neki is hozzá kell tennie a maga részét, különben a romlás lehet az útja, még ha ott is van mellette mindvégig a krisztusi segítség. Ahogy a közös szerelmük, Nadja gyilkosává vált Simone mellett is ott volt Jézus, Rocco alakjában.

1956 történetével számtalan kötet foglalkozott már, jelen kiadvány azonban a puszta eseménytörténetet kívül igyekszik a korabeli magyar-jugoszláv viszonyt és a forradalom leverése után Jugoszláviába menekült csaknem húszezer magyar sorsát is bemutatni, az ismert tényeket feldolgozni. A szerző azokra az eddig megjelent tanulmányokra, könyvekre és természetesen azon levéltári dokumentumokra támaszkodott, amelyekhez hozzá tudott férni. Hegedűs Attila elsőként a magyar-jugoszláv kapcsolatok alakulását mutatja be az 1956-os forradalomig, külön kitérve a Sztalin-Tito összetűzésnek az államközi kapcsolatokra gyakorolt hatására, majd röviden beszámol a forradalom legfontosabb eseményeiről, annak leveréséről, valamint Nagy Imréék elrablásáról (a volt miniszterelnök és társai ugyanis pont a jugoszláv nagykövetségen tartózkodtak letartóztatásukig). Hegedűs Attila vajdasági történész több írásában rámutatott már, hogy a mai napig is erősen él a köztudatban az a tévhit, miszerint Tito jugoszláv vezetése „teljes mellszélességgel” támogatta volna a magyar forradalmat.

Olvasom az egyik „kedvenc” internetes híroldalamat.

Szemembe ötlik a cím: Felkészültem a karaktergyilkosságra. Hogy ki mondta ezt? Hát Bajnai Gordon természetesen. Az interjú lényege: Bajnai számára nem a miniszterelnöki szék, hanem az Orbán-kormány leváltása a fontos, és tisztában van vele, hogy szerepvállalása miatt könnyedén „karaktergyilkosság” áldozata lehet. Ha most eltekintünk attól, amit Bajnai a Hajdú-Béttel művelt – bár sietve hozzá kell tenni, hogy soha nem szabad elfelejteni az akkor történteket –, és csak politikai-közéleti ténykedését, kötődéseit nézzük Bajnainak, akkor címszavakban a következőket sorolhatjuk fel.

A Széna téren szálltak le a villamosról. Először az édesapja vette észre a pláza faláról rájuk tekintő arcokat.

Nem a megszokott reklám tekintetek voltak, hanem fiatalok, többségükben derűs arcúak, öltözetük arra engedett következtetni, hogy valamikor az ötvenes években kapták lencsevégre őket.

Otcsenás Péter nagyon csodálkozott, hogy miért nem mennek tovább, még a végén elkésnek a megemlékezésről, ahová az édesapjával együtt meghívták.

Apja úgy állt a megállóban, annyira mozdulatlanul, mint akinek földbe gyökerezett a lába. Nyilvánvalónak tűnt, hogy a fényképről eszébe jutott valami múltbeli emlék.

– Mit nézel, apa? – kérdezte Péter.

– Rajta van az egyik osztálytársam a fotón.

– Hol?

A távolság és a méret nem tette lehetővé, hogy megmutassa pontosan, csak körülbelül tudta leírni, hogy a pláza falán mosolygó arcok közül melyik az osztálytársáé.

Miközben megpróbálta elmagyarázni, hogy hová fókuszálja fia a tekintetét, újabb örömteli felfedezést tett.