A már említett, és Kolb József titkár által készített SZOT-dokumentumban is van két szegedi vonatkozású részlet. Az egyik szerint „Both Béla17 elvtárs (...) elmondta: Másfél évig dolgoztam együtt Vaszy Viktorral. Engem a minisztérium azért küldött Szegedre, hogy rendet teremtsek. A szegedi színházban súlyos kifogások voltak Vaszy működése ellen. (...) A színház igazgatói a prózai színész Lehotay Árpád18, majd Abonyi Géza19 voltak. Vaszy akkor főzeneigazgató volt. (...) Vaszynak zenei nagyhatalmi ábrándjai voltak. (...) Vaszyt tehetséges, képzett dirigensnek tartom, energikus, szuggesztív ember. Politikailag viszont tartózkodó, nem szembehelyezkedő, de lényegében a tervszerű fejlődést gáncsoló magatartást tanúsított. (...) Vaszy nagyhatalom volt a színházban, a kolozsvári színházból átmentett nyilasokat, reakciósokat istápolta.” Ezzel egy időben Várady László20 „elvtárs, a Fővárosi Operettszínház karnagya (...) elmondta, hogy négy évig dolgozott együtt Vaszyval a háború után. Erőszakos, cezaromániás ember. (...) Szegeden az internáló táborból emelte ki a zenekarba a nyilasokat, volksbundista tagokat, akik az ő engedelmes kiszolgálói voltak. (...) Pártmunkát soha nem végzett, taggyűlésekre nem járt. (...) A szegedi operatársulatnál maga köré tömörítette a volt kolozsvári nyilasokat, reakciósokat.”

Tízezrek életének legszomorúbb pillanataiban a fenti angol szöveg villódzott. A játéknak vége, dobjon be még pénzt. A nyerőgépek szimbólumai lehetnének a felemás átmenetnek, a gulyásszocializmus rombolta kiszolgáltatott társadalom lerablásának, egyben a rendszerbe ágyazott kettősségek sorának.

A bácsi úgy nézett ki, mintha Móricz Zsigmond valamelyik parasztregényéből lépett volna ki. Fekete színű csizma, nadrág és mellény, hosszú ujjú fehér inggel. Arcára mély barázdákat szántottak a sors verte évtizedek.

Otcsenás Péter Almádiban szállt fel a fővárosba tartó tapolcai vonatra, s az egyik fülkében találkozott a magányos öreggel. – Van magánál szabad hely? – kérdezte a hírlapíró mosolyogva, de csak tréfából, hiszen a bácsi egyedül utazott. – Igen – válaszolta nevetve.

Otcsenás Péter még jóformán kényelembe sem tudta helyezni magát, a szerelvény máris elindult. A bácsi egy ideig derűsen nézegette, hogyan bajlódik, tesz-vesz csomagjaival a fiatalember, aztán amikor észrevette, hogy egy könyv került a keze ügyébe, dőlni kezdett belőle a szó.

Az ÁVH (Államvédelmi Hatóság) „belső reakció elhárítással” foglalkozó I/2-e alosztálya 1950. augusztus 10-én személyi dossziét nyitott „Viktor” fedőnéven Vaszy Viktorra, és ennek keretén belül konspiratív eszközök és módszerek alkalmazásával – elsősorban hálózati felderítéssel – szoros operatív ellenőrzés-feldolgozás alá vonták. Az ügyszerű feldolgozásra vonatkozó javaslatban leírtak szerint a már említetteken kívül az államvédelmi megfigyelést az is indokolta, hogy „a felszabadulás előtt Kolozsvárott fasiszta magatartást tanúsított, több üldözöttet adott át a Gestapo-nak. (...) Szegedi tartózkodása alatt, mint operaigazgató, akadályozta a »haladó művészet« elterjedését, maga köré tömörítette a jobboldali művészeket”.

Ma nagyságrendileg 740 ezer ember kapja a fizetését közvetlenül a költségvetésből. Ezen felül a különböző állami, önkormányzati tulajdonú vállalatok (pl. MÁV, Posta, BKK, Volánok), és a részben állami tulajdonú cégek, illetve ezek beszállítói, alvállalkozói is állami pénzből élnek. Összességében tehát a 2 millió 600 ezer alkalmazásban álló emberből feltehetőleg több mint 1 millió négyszázezer közvetlenül avagy áttételesen az államtól kapja a fizetését. Erre vonatkozóan statisztikai adat nem létezik – legalábbis a KSH nem tud róla –, de felteszem, hogy becslésünkkel inkább alálőttünk a valós adatnak. És ez bizony megdöbbentő. Ugyanis a hatalmas szám nem jelent mást, mint hogy említésre méltó magyar gazdaság, ún. versenyszféra – amibe ne a költségvetés öntené a pénzt – nincs. Ma a magyar gazdaság legfontosabb, mindent meghatározó szereplője az állam, még akkor is, ha az állam legműködőképesebb, legnagyobb értéket termelő egységeit egész egyszerűen ellopták az elmúlt húsz évben.

Nyugodtan leszögezhetjük: az 1989-től 2010-ig hatályos választási rendszerünk rossz volt. Az ellenzéki kerekasztal 1989-ben különösebb gyakorlattal, valódi demokratikus gyakorlattal rendelkező alkotmányjogászok híján biztonsági játékot folytatott. Lényegében Tölgyessy Péter intencióinak megfelelően olyan választási rendszert alakítottak ki, melyre ugyan rá lehetett fogni, hogy német mintára készült és ezért demokratikus, valójában egy kisszerű alku eredménye. A rendszer igyekezett bebetonozni az átmenet szereplőit. A választási rendszer lényegében a politikai váltógazdaságot szolgálta, mely a múlt rendszer erőinek biztosította a túlélés terét, míg az MDF antalli vonala, illetve az SZDSZ urbánus liberális – közérthetőbben zsidólényegű – erői közötti tartós hatalommegosztást garantálta.

Szögezzük le az elején: az.

Történt, hogy Hajdu János dandártábornok, a TEK főigazgatója, aki ellen most éppen hajtóvadászat folyik a sajtóban egy félmondatában kitért a szélsőjobboldali veszélyre. Kőszegen a Szíriából kiszabadított volt rendőrök kapcsán kérdezett rá egy újságíró a terrorfenyegetésre. Hajdu szavait pontosan idézzük, mert fontos a szövegkörnyezet: megemlítette, hogy megerősödött a szélsőjobboldal, a Jobbik bejutott a parlamentbe. És ez mellett több más szélsőséges szervezet alakul – az ő elmondásuk szerint nemzeti alapon, ami nagyon helyes –, de ezt nem úgy kell csinálni, hogy erőszakkal, fegyverre, kapára, kaszára és megölni mindenkit, akinek más a bőrszíne – mondta. Azt is hozzátette, hogy ez megoldható és megoldandó feladat. A kijelentés után, Hajdunak nekiment a Jobbik.

A Népszavában rendszeresen publikáló hajlott korú Szász István ezen a héten Józsi doktorból Jobbik lett címmel jelentetett meg írást. A Népszavában régóta porosodó publicista, saját tapasztalatként megírt, cikkében megfestett életkép nyilvánvalóan hamis. Mondhatnók: ordít a tehetségtelenség.

Szász gyengécske története szerint Dr. Józsi a szomszédban lakó 1936-ban jogi diplomát szerzett aggastyán zaklatja az írót, hogy az zavaros eszméit hallgassa meg. Ezek a zavaros eszmék természetesen nem csak Dr. Józsira jellemzők, hanem az egész keresztény középosztályra.

A Hatodik Koporsót, ha elolvassa az ember, egyszerre megváltoznak az arányok. Rádöbbenünk, hogy itt meghatározó remekmű született, olyan része a magyar drámairodalomnak, mint a Bánk bán, Az ember tragédiája. Eltörpülnek mellette a napi jelenségek, egy-két évtized múlva azt sem fogjuk tudni, ki volt ellene, ki mellette, de a mű ragyogni fog.