A Fidesz–KDNP-frakció javaslatára a kormány is támogatja a deviza-jelzáloghitelesek megsegítését célzó jogszabályjavaslatot. A javaslat lényege, hogy a devizához kötött jelzáloghiteleket a mainál kedvezőbb fix árfolyamon, egy összegben törleszthetik az adósok a bankok felé. A javaslat még nincs teljes részletességgel kidolgozva, de a miniszterelnök szavaiból arra következtethetünk, hogy elsősorban azokra vonatkozik, akik 140-180 forintos árfolyamon vettek fel svájci frank alapú hiteleket, jellemzően 2003 és 2006 között. (2000-ben a lakossági eladósodottság még csak a GDP 4,4 százaléka volt, 2003-ban már 12,4, 2007-ben pedig elérte a 20 százalékot.)

Orbán Viktor bejelentését hatalmas hisztériahullám követte. Először a különböző „pénzügyi szakértők”nyilatkoztak, hogy a kedvező árfolyamú végtörlesztés megrázhatja a bankrendszert, a külföldi nagybankok elhagyhatják Magyarországot, a forint bezuhan és a többi. A nyomtatott és elektronikus sajtó címlapon számolt be a tervezet veszélyeiről és jogszerűtlenségéről.

Idén fordult elő először, hogy meghívtak a Magyarkanizsán augusztus 31. és szeptember 3. között megrendezett írótáborba, így arra gondoltam, nagy örömet fogok szerezni a házigazdáknak, ha hetilapunk és folyóiratunk mellett Csurka István néhány művéből, illetve a saját regényeimből is nagyobb mennyiséget viszek gépkocsim csomagtartójában. Sajnos Röszkén, a szerb határon fennakadtam szerkesztőségünk „szellemi adományával”. Mialatt útlevelem egy íróasztalon hevert (a túlvezérelt vámos azonnal elvette, amint meglátta a Havi Magyar Fórum augusztusi számát, melyben archív fényképekkel illusztrált tanulmány olvasható a Szent Korona 1944-45 közötti sorsáról), a „senki földjén” telefonálgatva kellett volna megoldanom, hogy kapjak a szervezőktől egy hivatalos papírt, miszerint valóban nekik kívánom ajándékozni a nagy mennyiségű folyóiratot és napilapot, nem pedig saját zsebre akarom értékesíteni „a szállítmányt”, mondjuk a határ szerb oldalán, balkáni viszonyok között hemzsegő megcsonkított koldusok között.

Nouriel Roubini a Wall Street Journalnak nagyinterjút adott. Az Isztambulban született iráni zsidó származású, de Tel-Aviv és Olaszország után most New Yorkban élő közgazdász  előre jelezte a legutóbbi gazdasági válságot. Természetesen nem csak ő, de a többi vátesznek nem volt ilyen példaszerű nacionáléja.

Roubini az interjúban meglehetősen borúlátóan nyilatkozott. Szerinte nincs mit tenni, a rendszer képtelen fenntartani magát, túlzottan eladósodott minden szereplő és eljuthatunk a Marx által megjósolt pontra. Karl Marxnak igaza volt – mondta –, a kapitalizmus egy ponton lerombolja önmagát, mert a hatékonyság, a jövedelmezőség, a költségcsökkentés javításának örökös hajszolásával folyamatosan átszivattyúzza a jövedelmeket a munkától a tőkehez, ám ez elkerülhetetlenül kapacitásfeleslegekhez és az aggregált piaci kereslet hiányához vezet. Pontosan ez történik: azt hittük, hogy a piacok szabályozzák a folyamatokat, de nem így van.

Roubini szerint a vállalatok egyéni költségcsökkentő törekvései érthetőek, csakhogy ami a vállalatnak költség, az a másik oldalon munkabérként jelenik meg. A dogozók munkabérének csökkenése pedig a keresletet csökkenti, melynek az eredménye, hogy a vállalatok bevétele csökken. Ez egyfajta 22-es csapdája.

Maga a történet igazából a polgárháború tetőfokán kezdődött (bár korábban sem volt túl jó a helyzet), amikor is a lázadó milíciák elrabolt gyermekeket hurcoltak az uralmuk alatt lévő gyémántbányákba, ahol aztán napi 14-16 órát dolgoztatták őket azért, hogy valahol messze, egy gazdag nő gyönyörködhessen egy apró kavicsban. A háború azonban véget ért, de a több ezer gyermek nagy része még mindig a bányákban dolgozik. Most nem a lázadóknak, hanem cégeknek, kereskedőknek, bűnözői csoportoknak. Ahogy a Sierra Leone-i bányászati tevékenységet vizsgáló egyik nonprofit szervezet, a Szövetség az Igazságért és Fejlődésért (NMJD) vezetője elmondta, a bányákban sínylődő gyermekek sorsa súlyos társadalmi konfliktusok melegágya lehet, amellyel eddig a kormány képtelen volt megbirkózni.

Ahogy más szervezetek is rámutattak, a sok száz kisebb-nagyobb bányában a fiatalok brutális munkát végeznek napkeltétől napnyugtáig, veszélyes körülmények között, omladozó gödrökben és mélyedésekben. Az esetenként 9-10 éves gyerekek többsége egész nap 30-60 kiló közötti zsákokat cipel, esetenként étel és hosszabb pihenőidő nélkül. A problémának a kormány is tudatában van, állítólag mindent megtesznek azért, hogy a helyzetnek véget vessenek, jó pár hónapja elfogadtak egy törvényt, amelynek egy része kifejezetten a gyermekmunka tilalmáról szól, de sajnos komoly előrelépés nem történt. Ennek okai főként gazdasági, szociális jellegűek, az ország gazdasági helyzetéből fakadnak. Egyrészt a bányák körül épült falvakban nem sűrűn van iskola vagy tanár, sőt néha még orvos sem, és a hatalmas munkanélküliség és szegénység miatt a gyermekek is kénytelenek dolgozni, sokszor ők az egyetlen kenyérkeresők egy nagyobb családban.

A napokban új megvilágításba került egy, már évtizedek óta lezártnak hitt haláleset. A londoni The Observer című hetilap augusztus 7-i számában (a Corriere della Sera című olasz napilapra hivatkozva) nagy horderejű cikket közölt arról, hogy a Nobel-díjas francia író, Albert Camus (1913–1960) valószínűleg mégsem közlekedési balesetben vesztette életét, hanem politikai merénylet áldozata lett. Mint ismeretes, a hivatalos változat szerint 1960. január 4-én Camus és párizsi kiadójának tulajdonosa, Michel Gallimard egy Facel Vega FV3 típusú sportkocsiban a francia főváros felé tartottak, amikor délután két óra körül, egy Petit-Villeblevin nevű település határában halálos kimenetelű balesetet szenvedtek. Camus az idő tájt új, önéletrajzi témájú regényén dolgozott, és a darabokra tört kocsi roncsai körül e művének szétszóródott kéziratlapjai hevertek a földön.

Augusztus 6. és 10. között zavargások voltak először Londonban, majd Anglia-szerte. A hír sokkolta az angol és a világ közvéleményét, pedig egyáltalán nem egyedi jelenségről van szó. A szakirodalom városi lázadásként emlegeti a jelenséget, mely tipikusan az urbanizálódott területeken üti fel a fejét.

Az elsők között említik az 1965-ös ún. Watts-lázadást. A Los Angeles-i elővárosban egy rendőrségi igazoltatást követően szabadultak el az indulatok. Az elsősorban négerek lakta városrész órák alatt lángokba borult, és a helyi bandák hathatós közreműködésével megindult a fosztogatás és több gyilkosságot is elkövettek.

Nagy-Britanniában 1980-ban következett be az első faji alapú városi lázadás, melyet jó néhány követett. Ezek a lázadások lényegében a meglévő faji és szociális konfliktusok eszkalálódásai, melyekbe a szegénység talaján kinőtt bűnbandák lelkesen kapcsolódnak be.

A tartós konfliktust sok körülmény egybeesése alapozza meg.

A legfőbb a civilizációs különbség. Az Afrikából behurcolt, vagy onnét bevándorolt fekete lakosság jelentős része szegény és iskolázatlan. Az afrikai társadalmi és kulturális fejlődés leginkább a törzsi társadalmak szintjén állt, amikor az európai civilizáció, ezen belül az angol és francia gyarmatosítás hirtelen egy több száz évvel fejlettebb civilizációs állapotba kényszerítette a feketéket. Elsősorban rabszolga-minőségben, ami lássuk be, nem lendített nagyot fejlődésükön.

A tavaly áprilisban Szmolenszk mellett bekövetkezett légi szerencsétlenség továbbra is foglalkoztatja a lengyel társadalmat, újabb és újabb politikai következményeket váltva ki. Július 29-én Varsóban bejelentették, hogy Bogdan Klich nemzetvédelmi miniszter benyújtotta lemondását. Döntésének hátterében nyilvánvalóan az áll, hogy egy nappal korábban – hosszas huzavona után – közzétették Lengyelországban annak a vizsgálatnak az eredményeit, amely megpróbálta kideríteni, mi okozhatta a 2010. április 10-én történt katasztrófát. Mint ismeretes, a lengyel légierő TU-154M típusú repülőgépe az oroszországi Szmolenszk repülőtere közelében lezuhant, kilencvenhat személy (köztük Lech Kaczynski államfő és több tucat politikai, katonai és egyházi vezető) halálát okozva. A rangos küldöttség a Szmolenszktől nem messze fekvő Katynba tartott, ahol ünnepélyes megemlékezést rendeztek volna a Sztalin parancsára tömegsírokba lőtt összesen huszonegyezer lengyel hadifogoly tiszt kivégzésének hetvenedik évfordulóján.

A Der Spiegel nevezetű német lap beszámolója szerint a Moszad szervezésében egy újabb atomtudóst végeztek ki Iránban. A mostani akció része annak a merényletsorozatnak, melyet az izraeli állam hajt végre olyan emberek ellen, akikről feltételezik, hogy az iráni atomprogramhoz közük lehet.

„Ahol nincs vezetés, elvész a nép; a megmaradás pedig a sok tanácsos által van.” Példabeszédek Könyve

Az Izraeli Felderítési és Különleges Műveleti Intézet, ismertebb nevén a Moszad, a fenti ószövetségi idézetet választotta jelmondatául. Az 1949-ben létrehozott szervezet eredetileg az izraeli biztonsági erők titkosszolgálati szervezeteinek munkáját volt hivatott összehangolni. Valójában a szervezet elsősorban külföldi hírszerző-tevékenységet – magyarul kémkedés – és fedett műveleteket hajt végre, melyek nem ritkán irányított gyilkosságokba, emberrablásba, illetve Izrael határain kívüli paramilitáris tevékenységbe torkollanak. A Moszad ez idáig minden létező nemzetközi jogi normát megsértve 29 esetben követett el külföldön ún. irányított gyilkosságot. Legalábbis ennyi derült ki. A leggyakrabban palesztin Hamasz-vezetők, vagy közvetítők ellen, de az utóbbi időkben elsősorban az iráni atomtudósok élete van veszélyben.

Az utóbbi évtizedek legsúlyosabb telefonlehallgatási botránya zajlik ezekben a hetekben Nagy-Britanniában. Egyes konzervatív lapok egyenesen az évszázad sajtóbotrányáról cikkeznek. Eddig is sejthető volt, hogy a liberális kereskedelmi média nem a tisztesség mintaképe – most azonban kiderült, hogy az egész gépezet gátlástalan aljassága meszsze felülmúlja az átlagos olvasó képzeletét. A felháborító botrány hátterében pedig a liberális sajtócézár, a hosszú éveken keresztül teljhatalommal bírt Rupert Murdoch áll, aki valóságos birodalmat épített maga köré. Az alábbiakban megkíséreljük áttekinteni az eddigi fejleményeket.

Július első napjaiban minden korábbinál kínosabb botrány tört ki az angol Rupert Murdoch globális médiabirodalmában, a News Corporation vállalatnál. Kiszivárogtatásoknak köszönhetően egyértelműen bebizonyosodott: a Murdoch által felügyelt és az ő érdekeltségébe tartozó News of the World című bulvárlap szerkesztői évek óta a legsötétebb módszereket alkalmazzák a hírek begyűjtéséhez.