Kedd reggel a buszmegállóban az alábbi beszélgetésre lettem figyelmes. Egy kb. 8 éves kislány ezt kérdi apjától: „apa, igaz, ha elveszik a nyugdíjakat, akkor kitör a háború?” Apja meglepetten néz gyermekére, hiszen ő legalábbis nem szokott hozzá az ilyen kérdésekhez. Én is inkább, az „apa, hogy megy be az a nagy elefánt az oroszlán barlangjába”-féle kérdésre számítottam, de erre nem. Az apa visszakérdez: „hát ezt a nagy marhaságot kitől hallottad?” Válasz: az iskolaudvaron egy lánytól, a Vicától, aki ezt mindenkinek elmeséli.

A budai ciszterci Szent Imre Gimnázium diákszínpada mutatta be Gogol Revizorát Lukácsi Huba rendezésében.

Mint ha nem is Pétervárott távol, egy irdatlan messzeségben lévő kormányzóság kicsiny városában jelenne meg az ál és a valóságos revizor, hanem mondjuk Pápán, Gyurcsány Ferenc kormányzósága idején. Él a darab, és a diákok fergeteges előadást produkáltak.

A polgármester, a tohonya, a korrupt elképesztő figurát kapott Gál Tibor alakításában. Fodor Eszter kisvárosi polgármesternéje kikapós, kacér és „törekvő” asszonyka.

Szima Judit, a Tettrekész szakszervezet vezetője házi őrizetben van. Szima 1987-ben jelentkezett a rendőrséghez tanítónői képesítéssel. Apja is rendőr volt, felvették. A diplomások átképzéssel, mondhatnánk gyorstalpalóval lehettek rendőrtisztek, így az akkor -– 1989-ben – kevéssé népszerű pályán jól startolt a rendőrcsalád sarja. Egészen alezredességig vitte, ami azért a magyar rendőrségen belül, ahol annyi az ales, mint égen a csillag, nem nagy meglepetés. Már 1989-ben is szakszervezetis volt, de 2004-ben létrehozta a Tolna Megyei Rendőr Szakszervezetet, majd a Tettrekész Magyar Rendőrség Szakszervezetét. A Tettrekész a közrendőrt célozta meg.

A lengyel kommunista párt első titkára, Gierek elvtárs ellátogat Brezsnyev csupa márvány és arany dácsájába (nyaraló), ahol minden automata vezérléssel működik. Gierek ámul-bámul, s megkérdezi Brezsnyevet:

– Mondja, főtitkár elvtárs, hogy tett szert erre a csodára?

– Egyszerű dolog ez Gierek elvtárs,– válaszol a szovjet főnök – jöjjön csak ide az ablakhoz! Látja azt a Moszkva-csatornán átívelő hidat?

– Látom – válaszol Gierek.

– Na látja, amikor a híd épült, egy téglát odavittek, egyet meg ide, egy betonkeverő odament, egy meg ide.

A következő alkalommal Brezsnyev látogat a Visztula partjára Gierekhez, s ugyancsak lenyűgözi a látvány. Hát elvtárs, maga sem panaszkodhat, ilyen rövid idő alatt ezt a fényűző palotát hogy szerezte?

– Egyszerű ez Brezsnyev elvtárs, jöjjön csak ide az ablakhoz!  Látja ott azt az újonnan épült hidat a Visztulán? Nem látja? Na látja!

Ez a vicc jutott eszembe , amikor Budapest volt főpolgármestere, Demszky Gábor előbújt, s állítólag, hosszas unszolásra vállalt egy sajtóbeszélgetést; azzal a feltétellel, hogy kerüli az aktuálpolitikai témákat, noha természetesen lenne róla mondanivalója!

Pontosítva a kérdést: mi az a rejtélyes, nehezen körülírható történelmi tartam, amitől hirtelen közösséggé változik az egy időben, egymás mellett élő emberek konglomerátuma? Talán kissé nyersen fogalmaztam, de a lényeg benne van. A történelmet ugyanis mindig azok a nagy közösségek csinálták, amelyek hol nemzetnek, hol nemzetségnek, hol törzsnek, hol egyháznak, hol valami másnak tekintették magukat, de kétség nélkül összetartozónak. Ha jól belegondolunk, látható, hogy ezeknek a valódi közösségeknek mindig volt valami kollektív titkuk, de ami még ennél is fontosabb: közös ügyük. És ez a közös ügy jobban összekötötte őket, mint bármiféle törvény vagy fegyelmezés. A közös ügy révén váltak egységesen érző, gondolkodó, regulárisan cselekvő – röviden mondva: történelemformáló – erővé.

Klasszikus nagy szerelem, kiolthatatlan szerelem az, amely a szélkakast a szélhez fűzi: meghatározza éjszakáit és nappalait, meghatározza minden percét és egész nyikorgós sorsát. Mindig benne él a szélben, mindig azt lesi, mindig tökéletesen azonosul vele, átveszi irányát, erejét, akaratát: ha kell, naponta százszor készséggel és teljes odaadással fordul vele, ha fordul a szél, mert ez létének egyetlen értelme és fogódzója. Hiába, hogy nem látja senki, nincs az a sötét, ködös, kihalt őszi éjszaka, amikor a szélkakas elbóbiskolna, lekésné a szélirány változását és nem fordulna együtt az imádott széllel. Elképzelhetetlen, hogy így legyen, mert ha mégis, akkor ő már nem szélkakas, már nem az ami, és kettőjük románcából csupán a szél marad meg régi önmagának. A Magyar Tudományos Akadémia lemoshatatlan szégyene, a tavaly akadémikusként elhunyt és eltemetett Nagy Péter – aki a kommunista pártállam leggusztustalanabb kiszolgálója volt süvölvény korától vénségéig bezárólag – még 1957-ben „pártfeladatként” kapta meg Szabó Dezső irodalomtörténeti helyének marxista kijelölését. Nem utolsósorban neki köszönhető, hogy az Elsodort falu írójának aű már meglévő – még a Horthy korszakból hozott – gúnynevei közé felzárkózott és jelentős véleményhatékonyságra tett szert a fölöttébb ötletdús kifejezés: „Szabó Dezső, a nagy szélkakas”.

A minősítés súlyát és szégyenét csak növeli, hogy egy olyan elvhű, következetes, rettenthetetlen kommunista mondta, akinek élete oly fegyelemmel követte a Pártot – (na nem úgy, mint szélkakas a szelet, hanem) –, mint Kun Béla páncélvonata a sínt. Óh, milyen szomorú, hogy még az élenjáró haladók is halandók, szegény Nagy Péter már nem lehet velünk, hogy megvédje magát tőlem, ugyanis én azt mondom: neki a legminimálisabb erkölcsi alapja sem volt arra, hogy Szabó Dezső politikai megnyilvánulásait szélkakaskodással, vagyis következetlenséggel vádolja meg. Érdekes dolog a politikai következetesség, és nem véletlen, hogy ennek az adóját éppen Szabó Dezső fizette meg leglátványosabban.

A Magyar Honvédség Ludovika Zászlóalj csapatzászló-adományozási ünnepségével vette kezdetét az idei, immár második alkalommal megrendezett Ludovika Fesztivál a józsefvárosi Orczy-parkban. Május 13-án este már látogatható volt a hagyományőrző katonai tábor, ám hivatalosan az ünnepélyes csapatzászló-adományozással vette kezdetét a II. Ludovika Fesztivál, ami a végzős honvédtiszt-jelöltek felvonulásával folytatódott. Ezután az egész hétvégén katonai hagyományőrző csapatok bemutatóit láthatták az érdeklődők. Katonai közelharc- bemutatókkal, hagyományőrző csapatok felvonulásával, kézműves foglalkozásokkal, gyermekprogramokkal várták a szervezők az érdeklődőket. Az elmúlt hétvégén megrendezett fesztivál egyik célja az idén február 1-jén megalakult MH Ludovika Zászlóalj bemutatkozása volt, az, hogy a nagyközönség is láthassa a katonai hivatásban elért felkészültségét, eredményeit.

A fesztivál főnapja május 14-én volt, amikor a délelőtti órákban került megrendezésre a Száznapos Ünnepség, a Zászlóadományozási Ünnepség, valamint elismerések adományozása a Ludovika Zászlóalj teljes állománya, illetve az eseményen megjelent civil közönség előtt.

            A Száznapos Ünnepség hagyománya egészen a XVIII. századig, a volt Osztrák-Magyar Monarchia tisztképző intézményeihez (Bécsújhely, Mödling, Ludovika) nyúlik vissza. Később, a Magyar Királyi Honvéd Ludovika Akadémián 1924-ben, a Magyar Királyi Bolyai János Honvéd Műszaki Akadémián pedig 1939-ben elevenítették fel a szokást – mégpedig az avatást megelőző 100 nappal – innen ered az elnevezés is. 1927-ben tovább gazdagodott a hagyomány, az 1917-ben végzett tisztek alapítványt tettek, melyben díszkardot ajánlottak fel az Akadémia parancsnokának, hogy azt minden évben a legkiválóbb végzős hallgatónak adományozza. A folyamat a II. világháború után megszakadt, s akkor éledt újra, amikor a külföldön élő magyar tisztek kezdeményezték azt: Pénzes János szolgálaton kívüli, hegyivadász hadnagy, a Magyar Királyi Honvéd Ludovika Akadémiát végzett tisztek Melbourne városában élő bajtársi közösség nevében, 1992-ben – Rauch Károly nyá. ezredes kezdeményezésére – emlékkardot adományozott a Kossuth Lajos Katonai Főiskolának és a Bolyai János Katonai Műszaki Főiskolának.

Életének 94. évében elhunyt Hubay Miklós Kossuth-díjas drámaíró, műfordító, esszéista – közölte a Magyar Írószövetség. Hubay Miklós 1918-ban született Nagyváradon. Már első darabja a Magyar Nemzeti Színház repertoárjában szerepelt. 1946-ban a genfi Magyar Tájékoztató Könyvtár kinevezett igazgatója lett, segítségével sok magyar író, képzőművész és muzsikus kapott genfi ösztöndíjat. Hazatérése után a budapesti Színház- és Filmművészeti Főiskolán tanított, valamint a Nemzeti Színház dramaturgjaként dolgozott. Mindkét állásából egy napon bocsátották el. Évekig főként filmgyári forgatókönyveket írt és fordított. 1956. október 27. és 1956. november 2. között a Szabad Magyar Rádió Irodalmi adását vezette a Parlamentben. Nevéhez fűződik az első magyar musical, Az egy szerelem három éjszakája, amelynek szerzőtársai Vas István és Ránki György voltak. A hosszan tartó hazai állástalanság után Hubay Miklós pályafutása 1974-1988 között Firenzéhez kötődik, ahol a magyar irodalmat rendkívül népszerűvé tette az egyetemen. Közben 1981-től öt éven át a Magyar Írószövetség elnöke volt. Kezdeményezésére ünnepeljük a Magyar Dráma Napját. 1987-1996 között a Színház- és Filmművészeti Főiskola tanára, 1991-től tíz évig a Magyar PEN Club ügyvezetője, majd elnöke – ekkor többek közt nemzetközileg elismerteti az önálló magyar PEN Centrumot Romániában. Olyan darabjai tették halhatatlanná, mint például a Hősök nélkül, a Tüzet viszek, a Búcsú a csodáktól, az Ők tudják, mi a szerelem, a Hová lett a Rózsa lelke?, az Elnémulás. Legutóbbi könyvében elméleti munkáinak sorát gazdagítva, Madách Imre Az ember tragédiája című drámájáról írt jegyzeteit, esszéit gyűjtötte csokorba Aztán mivégre az egész teremtés? címmel. Hubay Miklóst három alkalommal (1955, 1965, 1975) tüntették ki József Attila-díjjal. Róma Város Díjával 1997-ben, az Arany János-díjjal 2004-ben, Prima-díjjal pedig 2005-ben jutalmazták. 1994-ben Kossuth-díjat kapott, majd a Magyar Köztársaság Érdemrend középkeresztje a csillaggal kitüntetést vehette át 2003-ban.

A szerencse forgandó, szoktuk volt mondani és ez igaz is. Csakúgy a mindennapokban, mint a történelemben. Az is igaz, hogy amióta világ a világ, mindig a győztesek döntötték el, hogy miként alakuljon a jövő, noha annak mértékében, hogy mennyire erőltették rá akaratukat a legyőzöttekre és, hogy mennyire éltek vissza annak kiszolgáltatott helyzetével, mindig is volt különbség. De azt se felejtsük el, hogy a korábbi évszázadok során a küzdő felek egyike sem mondta, hogy azért harcol, hogy a másiknak jobb legyen. Ez így is volt becsületes. Aztán jött egy világégés, amikor a győztesek már ideologikus köpönyeg mögé bujtatták azokat a valós okokat, amelyekért harcba küldték katonáikat. Szólt a mese a belga gyermekeket evő „boche” szörnyetegekről, akiket a „Kaiser” direkt csak gyilkolni indított útjukra. Írtak a „hunokról”, akik szintén „nem kíméltek sem Istent, sem embert”. Nem kell mást elővennünk, mint az angolszász napisajtó termékeit 1914 és 1918 között, hogy megtanuljuk, mindez „így volt”… Majd jött egy újabb, immáron teljesen ideológiai jelleget öltött háború, ahol legfeljebb az nem tudta csak, hogy már többről szól a harc, mint hazáról és nemzetről, aki puskáját markolva kucorgott a lövészárokban. És végül odalett a becsület. A győztesek „szabadságról és demokráciáról” beszéltek, „népek önrendelkezéséről és felszabadításról”. Mindebből nagyon sok helyen nem lett más, mint halál és vér…