Nagyon kedvelem az egyszemélyes kamaraszínházat
Készen kapjuk a zenét, és nekünk az a feladatunk, hogy azt magyar szöveggel, szinkronizálva újra felvegyük. Egy nagy zenés film esetében ez körülbelül 14 dalt jelent. Néha konzultálnom kell a fordítóval, mert általában nem zenei anyagra dolgoznak, így nem mindig stimmel a szótagszám vagy a zenei súlyokra eső prozódia. Utána én vezetem a felvételt, és segítek a színészeknek, énekeseknek, hogy minél jobban fel tudják énekelni a dalokat. Ez azért lényeges, mert sajnos a színészek nem rendelkeznek olyan rutinnal, amit a szakma megkíván.
Mikecz Kornél énekművész (bariton) 1979-ben született Budapesten. Zenei tanulmányait korán kezdte, nyolc éves korától zongoratanulmányokat folytatott, majd tizenkét évesen felvételt nyert a Magyar Rádió Gyermekkórusába. Ezután a Szent István Király Zeneművészeti Szakközépiskolában folytatta képzését, eleinte zeneszerzés, majd szolfézs és ének szakon. Huszonegy éves korában vették fel a Liszt Ferenc Zeneművészeti Akadémiára, ahol prof. Nádor Magda volt a hangképző tanára. Időközben Bécsben megkezdte tanulmányait a dal és oratórium szakon, prof. Walter C. Moore és prof. Claudia Visca irányítása alatt. Az első diplomáját 2007-ben szerezte a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen summa cum laude, énekművész és énektanár szakon. Színpadi munkái egész fiatal koráig nyúlnak vissza, első kisebb operaszerepeit már a konzervatóriumban megkapta. Specialitásai közé tartozik a modern zene és zenés színház, illetve az opera műfaja, de belekóstolt többek között a musical világába is, Steinman–Kunze Vámpírok bálja c. előadásában, ahol egyben az ensemble vezetője is volt. Főbb szerepei között elsősorban a buffo karakterek foglalnak helyet (Dandini, Figaro), de széles skálán mozgó hangi adottságai révén kedvelt résztvevője olyan modern daraboknak is, mint például Gergye Krisztián Jégkrémbalettje, amely egy klasszikus opera–alternatív pop crossover. Pályatársaitól eltérő módon, kimondottan sokat énekel kamaraegyüttesekben, kamarakoncerteken. Számos dalkoncertet adott már az évek során Schubert, Schumann, Brahms, Mahler műveiből. Jelenleg szabadúszóként tevékenykedik, a szólóéneklés mellett több profi kórusegyüttes állandó kisegítője, a MAFILM szinkronstúdió zenei rendezője.
Színházi szerepei – a teljesség igénye nélkül: Menotti: Telefon (Ben); Strauss: Denevér (Dr. Falke); Gergye Krisztián: Jégkrémbalett (Miniszterelnök); Puccini: Bohémélet (Schaunard, Marcello); Mozart: Bastien és Bastienne (Colas); Rossini: Hamupipőke (Dandini), Rossini: Sevillai borbély (Figaro);Verdi: Aida (Amonasro); Mozart: Varázsfuvola (Papageno); Mozart: Figaro házassága (Almaviva); Purcell: Dido és Aeneas (Aeneas); Gluck: Le Cadi dupe (Kádi); Ránki: Pomádé király új ruhája (Garda Roberto, Nyársat nyelt Tóbiás); Bartók Béla: A kékszakállú herceg vára (Kékszakállú).
Versenyek: 2001. I. Országos Szakközépiskolás Énekverseny – I. díj, Legjobb Schubert Előadó; 2001. Székely Mihály énekverseny – II. helyezés; 1999. Országos Ádám Jenő énekverseny – Legjobb Népdal Előadó különdíj.
Énekel operákban, musicalekben, klasszikus dalokat ad elő. Melyik műfaj áll a legközelebb önhöz?
– A szívemhez legközelebb a német dalok állnak. Így a Schubert, Brahms, Schumann, Mahler – és még sorolhatnám – által szerzett gyönyörű dalok. Ezeket tanultam is Bécsben. Nagyon kedvelem ezt az egyszemélyes kamaraszínházat. Éppen ezért az operákat is inkább Mozartig, a klasszikus stílusig bezárva szeretem. Ezekben az operákban olyan szerepeket éneklek, melyek hangilag és karakterben is közel állnak hozzám. Azért nem vetem el a romantikát sem, de úgy érzem, hogy sok mindent fed el a romantikus érzelem a történésekből. Túl hangsúlyossá válik az emocionális iránymutatás. Alapvetően buffo karakter vagyok, így a nagy drámai szerepek távol állnak tőlem.
Viszont a romantikát követő verizmusban, vagy Puccini operáiban sokkal közelebb áll az élethez a cselekmény.
– Valóban, ha egy nagy korszakon továbblépünk, akkor újra megjelenik az, amit nagyon szeretek. A realistább ábrázolás egyre nagyobb teret kap. Ezért szeretem például a Bohéméletből Schaunard szerepét.
Azt se hagyjuk ki, hogy kortárs darabokban is szerepel.
– Ez onnan ered, hogy viszonylag későn határoztam el, hogy szólóénekes szeretnék lenni. Az első hangszerem a zongora, és mivel érdekelt, így komolyan tanultam zeneelméletet. Ezért sokkal könnyebben tudom megtanulni a modern zeneműveket, mint azok, akik csak klasszikus éneket tanultak.
Sőt zeneszerzést is tanult.
– De csak egy évig. Majd rájöttem, hogy ez nem nekem való. A tanultakat azért tudtam kamatoztatni a koloratúránál, a kadenciaírásnál.
Gondolom, a MAFILM szinkronstúdió zenei rendezőjeként is hasznát veszi, hogy ért valamelyest a zeneszerzéshez.
– Hogyne, mert sokszor előfordul, hogy nem küld kottát a forgalmazó, s ilyenkor azt nekem kell leírni.
Idegölő munka a zenei szinkronizálás
Ezenkívül mi a feladata a szinkronnál a zenei rendezőnek?
– Készen kapjuk a zenét, és nekünk az a feladatunk, hogy azt magyar szöveggel, szinkronizálva újra felvegyük. Egy nagy zenés film esetében ez körülbelül 14 dalt jelent. Néha konzultálnom kell a fordítóval, mert általában nem zenei anyagra dolgoznak, így nem mindig stimmel a szótagszám vagy a zenei súlyokra eső prozódia. Utána én vezetem a felvételt, és segítek a színészeknek, énekeseknek, hogy minél jobban fel tudják énekelni a dalokat. Ez azért lényeges, mert sajnos a színészek nem rendelkeznek olyan rutinnal, amit a szakma megkíván. A forgalmazó viszont elvárja, hogy ugyanaz legyen az énekhang, mint a szinkronhang. Ez pedig nem egyszerű. Nagyon szigorú az ellenőrzés. Egy USA-ból érkező filmet a szinkronmunka után általában először Londonba küldünk ki, ahol egy csapat mindent átvizsgál. Ha csak egy általuk fontosnak vélt szó nem szerepel a magyar fordításban, akkor újra kell szinkronizálni és felvenni az adott dalt. Úgy kell felvenni a dalokat, ahogy azokat Amerikában felénekelték. Itt nincs pardon. Eléggé idegölő munka, ráadásul nagyon kevés idő áll rendelkezésre a filmek zenei szinkronizálásához.
Visszaemlékszik, hogy gyermekkorában melyik zenés darabot látta először?
– Szüleim nem operarajongók, így nem vittek el például a karácsonyi Diótörőre, vagy a Varázsfuvolára. Ezért már nem is emlékszem arra, hogy melyik zenés darabot láttam először, és hogy mikor. Viszont sok darabban szerepeltem. Eleinte zenei tagozatos iskolában tanultam, majd 12 évesen felvettek a Rádió Gyermekkórusába.
Mi jelentett a Rádió Gyermekkarában énekelni?
– Állandó stresszben éltünk, versenyeztették egymással a gyerekeket. Sok szólót megtaníttattak velem, és a házon belül meghallgatásokat tartottak. Azért is, hogy kiválasszák, kik vehetnek részt a külföldi turnékon. A Somogyi Béla utcai általános iskolába jártak a gyermekkórus tagjai, ahol finoman szólva nem igazán kedveltek bennünket. Egy biztos: ott idegileg megedződtem. Akkor dől el, hogy alkalmas-e valaki erre a pályára – nem csak hangilag –, bírja-e az állandó furkálásokat, az irigyei rosszindulatát. Húszan voltunk az osztályban, és csak hárman mentünk zenei pályára. Mondjam még?
Tehát eldöntötte, hogy zeneművészeti szakközépiskolában folytatja.
– Azt igen, de a Rádió Gyermekkara nem olyan iskola, amely a kóruson kívül is adna zenei képzettséget. Kötelező volt hangszert tanulni, de nem olyan szinten, hogy utána a gyerek azt mondja például: zongorista leszek. Én is zongorát tanultam, de későbbi tanáraim tanítottak meg igazán zongorázni.
Ha jól számolok, kihagyott egy évet.
– Igen, mert elsőre nem vettek fel a konzervatóriumba, így egy évig „normál” gimnáziumba jártam.
Ez még mindig nem stimmel, mert 21 éves korában vették fel a Zeneakadémiára.
– A konzervatóriumban négy szakot végeztem el, tehát nem az érettségi után jelentkeztem a Zeneakadémiára, hanem még befejeztem az ének szakot.
A Liszt Ferenc Zeneművészeti Akadémián Nádor Magda volt a hangképző tanára. Miért döntött úgy, hogy Bécsben tanul a dal és oratórium szakon?
– Azért mentem ki, mert hallottam, hogy Walter C. Moore – akivel itthon is dolgoztam – nyugdíjba akar menni, s nagyon tetszett, ahogy tanítja a német dal- és az oratóriuméneklést. Mindenféleképpen nála akartam tanulni, s ezért itthon halasztottam. A bécsi kétéves, posztgraduális képzés volt, azért nem kaptam kint diplomát, mert az első itthon még nem volt meg. Tervbe vettem, hogy a bécsit is megszerzem, ahhoz újra kell felvételizni, de a már elvégzett tárgyak megmaradtak a rendszerben.
Mielőtt kiment volna Ausztriába, tanult németül?
– Tanultam, de egy külföldi növendéktől sem várták el, hogy rögtön kiválóan tudjon németül, hiszen minden professzor tanít angolul, olaszul és franciául is. Az a kikötés, hogy a második szemeszter végére középfokú szintű vizsgát szerezzen a hallgató. A szakmai német nyelvtudást pedig órák alatt és a zenei könyvek olvasása közben el lehet sajátítani. Sőt a klasszikus zenei kifejezések többsége inkább olasz, mint német.
Mi a különbség a bécsi és a hazai énektanítás között?
– Bécsben sokkal jobban felkészítik a hallgatókat a szakmára. Nálunk, amíg tanulunk, addig a tanár mindent elintéz számunkra, óv minket, s mikor kikerülünk a Zeneakadémiáról, akkor hirtelen minden megváltozik, tehát nem rendelkezünk kellő szakmai rutinnal, sem az önmenedzselés alapjaival. Bécsben viszont az operaosztály tagjai az operaelőadások kórusában énekelnek. Tehát már akkor megtapasztalják, mit jelent a siker, a stressz, a lámpaláz. Emellett Bécsben például francia és orosz kiejtésórát is tartanak, ez nem a nyelvtanulást jelenti, de lényeges a helyes kiejtés, ha mondjuk egy Csajkovszkij-operát adunk elő.
A valódi művészek, mint Berczelly István, sosem nézik le a fiatal énekeseket
Itthon énekművész és -tanár szakon végzett. Az opera szakkal nem is próbálkozott?
– Nem, mert három éven keresztül szinte mindegyik operavizsgában benne voltam. Tehát nagyon kemény felkészülési időszakokon vettem részt az opera szakosokkal. Viszont operaszerepeket már a konzervatóriumban játszottam, így viszonylag korán elsajátítottam a színpadi rutint olyan nagy, híres művészek mellett, mint Bokor Jutta, Molnár András, Berczelly István, és még sorolhatnám. Hamar megtanultam, hogy kell a színpadon úgy állni, hogy lássam a karmestert, miként kell az énekespartnerrel együtt énekelni.
Az említett művészek tanácsokkal is ellátták?
– Hogyne, és ők mentek oda hozzám, segítő szándékkal, és nem lekezelően. Remek gárda volt, és általában Horváth Zoltán volt a rendezőnk, aki nagyon egyszerű útmutatásokkal kihozott belőlünk mindent. Például ő tanította meg nekem, hogyan kell egy katonának járnia a színpadon. A Zeneakadémián már modern rendezőkkel is dolgoztam.
A diploma után hogyan alakult a pályája?
– Érdekesen, mert az első nagy munkám nem opera, hanem a Vámpírok bálja című musical volt. Mivel Bécsben tanultam, így az a hír járta, hogy én kimentem, és így fel sem kerestek. Majd tanítottam a Kodolányi János Főiskola dzsessz tanszékén. Megtapasztalhattam a különbséget egy ottani és a zeneakadémiai énekes elméleti felkészültsége és a két iskola követelményrendszere között. A dzsesszénekesnek tudnia kell a klasszikus és a dzsessz összhangzattant, le kell tudni kísérni magát zongorán úgy, hogy közben improvizálva énekel. Olyan alapot kaptak, hogy azáltal könnyedén meg tudnak írni vagy át tudnak alakítani egy számot. Egy klasszikus énekes viszont a legtöbb esetben korrepetitor nélkül nem tudja betanulni szerepét.
Kőszínházakhoz nem kötődik, de fellép különböző társulatok produkciójában?
– Igen, így az Á la cARTe társulattal, a Moltopera Operatársulattal léptem, lépek fel. Igazi szabadúszó vagyok. Nemrég pedig a Spinto Operatársulat produkciójában szerepelt. Örültem neki, mert nagyon jó hangú, jól játszó művészek jöttek össze. Ráadásul nagyon rövid idő alatt született meg az előadás. Ehhez szükséges a rutin, melyet sokkal könnyebben megszereznek azok az operaénekesek, akik nem kötődnek kőszínházi társulatokhoz. A Szolnoki Szimfonikusokkal többször is jártunk kis településeken, lepusztult művelődési házakban szerepeltünk, de azok a kisgyerekek, akik eljöttek az előadásokra, megérdemelték, hogy a lehető legjobbat nyújtsuk számukra. A gyerek a legőszintébb közönség, azonnal észreveszi, ha nem jól, csak kényszerűségből játszunk. Bolyky Zoltán karmesternek köszönhető, hogy olyan verzióban mutatta be a vígoperákat – az énekszámok közé prózát is beillesztett –, még a Figaro házasságát is, mely nem éppen gyerekeknek való, hogy azokat a legkisebbek is kedvelték.
A tanításból, az éneklésből, vagy a szinkronmunkából tud jobban megélni?
– Így összességében ezekből, s az egyik munka támogatja a másikat. Szerencsésnek mondhatom magam, mert elég nehéz állami támogatásokhoz jutni, hiszen egyre több társulat között oszlik meg az igényelhető forrás. Emellett van egy olyan irány, hogy újra klasszikussá váljunk a zenés színpadon, ami nem az én világom. Nem jó, ha az 50 évvel ezelőtti színpadtechnikai eszközöket vesszük elő.
Wagner-operák és a szuperhősök
Vitatkozom: én éppen a fordítottját látom.
– Arra gondol, hogy az Operaház próbálkozik modernizációval, de ahogy ott azt művelik, az emberidegen. A kis társulatoknak pedig ki kell szolgálni az idősebb korosztály igényeit. Ezért vesznek elő klasszikus díszleteket, jelmezeket. Viszont egyre nagyobb a szakadék a fiatalabb énekesi generáció és az opera műfaja között. Nem ártana a díszleteket kissé modernizálni, és a zenéhez is valamennyire hozzá kéne nyúlni, és hiányoznak az operafilmek; ezekkel lehetne megszólítani az ifjúságot. Nem feltétlenül egy Verdi-operára gondolok, de a barokk zenének nagy része nagyon megfelel a dzsesszel vagy az elektronikával, és azon keresztül el lehetne indítani a fiatalok nevelését. A komolyzenével ugyanis az a legfőbb gond, hogy nem egy alapvető emberi agytevékenységből ered, hanem tanult viselkedés. Egyeseknek van hozzá érzékük, de nekik is meg kell tanulni az értelmezését. Azt, hogy miért szerethető, mitől értékes. Ezt viszont az általános és középiskolai oktatás semmilyen módon nem támogatja. Sajnos a családi háttér is hiányzik, mert akik most nevelik a fiatalságot, alig jártak operába. Ezért újra kell gondolni, hogyan lehetne ezt a szakadékot áthidalni, s emberközelibbé tenni az operát azok számára, akik az elektronika világában élnek, szuperhősös filmeket néznek. Nem az Operaház színpadán kéne ezeket a darabokat játszani, hanem stúdiószerű projekteket lenne jó létrehozni. Akár azt is meg lehetne csinálni, hogy mivel a Wagner-operák történetei a fantasztikum világába tartoznak, így szinte szuperhősös operafilmeket lehetne belőlük csinálni. Hiszem, hogy a látványvilágon keresztül el lehetne vezetni a fiatalokat az operához.
Tény, hogy az operafilmek hiányoznak.
– Fiatalon nagyon sok operafilmet néztem meg. A Bergman-féle Varázsfuvola azért volt érdekes, mert nem csak a történetet láttuk, hanem a hallgató is részt vett benne. Bemutatta azt, hogy az énekesek, és a nézők is emberek.
Szokták mondani, hogyha egy énekes játszik, az nem teljesen felnőtt viselkedés. Kell ehhez a játékhoz valamiféle infantilizmus?
– Nem infantilizmus, hanem játékos kíváncsiság szükséges ehhez a pályához. Sokan azt gondolják a diploma megszerzése után, hogy ezután csak az újabb operaszerepek megtanulására kell koncentrálniuk. Erre szoktam mondani növendékeimnek, hogy attól, hogy valaki a diplomáját megkapta, még nem kész énekes. Hiszen az énekes „hangszere” változik, és éppen ezért a technikát mindig hozzá kell igazítani az adott művész fejlődéséhez. Régen ezért volt jó, mert figyelemmel kísérték, ki hol tart a fejlődésben, és így voltak fiatalkori, középkori és késői szerepek. Elképzelhetetlen volt, hogy valaki huszonéves korában az öreg Germontot énekelje a Traviatában. Sajnos ez a mostani trend nem csak nálunk, hanem Nyugaton is megfigyelhető. Így érkeztünk el odáig, hogy az operaénekesek kezdenek konzum sztárokká válni. Az ügynökségek pedig olyanokat foglalkoztatnak, akik végletesen alakíthatók, és így termékké tehetők bizonyos klisék mentén. Azok az élvonalbeli énekesek, akik úgy tudnak énekelni, mint a gép.
Hogy tud akkor ebben a világban érvényesülni?
– Ragaszkodom elveimhez, melyeket a szülői házból hoztam. Talán ezért is vagyok szabadúszó. Fiatalon hagytam, hogy alakítsanak, de már nagyjából tisztában vagyok azzal, hogy mit tudok, mennyit érek, és mennyit vagyok képes teljesíteni az adott körülmények között. Bár idősnek érzem magam, de mivel állandóan gyakorlok, figyelek az egészségemre, így fiatalabbnak nézek ki koromnál, és a hangom sem öregszik.
Medveczky Attila
