Október 31. a Reformáció ünnepe. A reformáció atyja, Luther Márton prédikációiban, írásaiban gyakran foglalkozik a nevelés-művelődés kérdéseivel. A reformáció eszméjének terjesztéséhez ugyanis égető szükség volt nagyműveltségű prédikátor-hitújítókra és egyszerű lelkészekre egyaránt. Az egyházi férfiak nevelése-képzése a városi-plébániai iskola és az egyetemek feladata. De iskoláztatásra van szükségük a néptömegeknek is: nemcsak a földöntúli életre való fölkészítés, a lelki üdvösség elnyerése érdekében, hanem azért is, hogy evilági-polgári kötelességeiket becsülettel teljesíthessék. A magyarországi református oktatás múltjáról, jelenéről és az általa vezetett intézményről dr. Kádár Pétert, a hódmezővásárhelyi Bethlen Gábor Református Gimnázium és Szathmáry Kollégium igazgatóját kérdeztem.
– Október 29-én reggel a Református Ótemplomban tartotta ünnepségét a Bethlen Gábor Református Gimnázium. Az ünnepség során a reformáció kezdetére, az egyház és az európai kultúra megújulásának elindítójára, Luther Mártonra emlékeztek. Az önök intézménye miként tudja beépíteni a reformáció ünnepélyének konzekvenciáit a gimnázium életébe?
– A reformáció ünnepe úgy is megfogalmazható, mint az egyház és az iskola születésnapja, akár általánosságban a protestáns kollégiumi hagyományokra gondolunk – ilyen kollégiumok majd’ 500 éve működnek Magyarországon – , akár saját iskolánk történetére. A templom és iskola szimbiózisa már a gimnázium születésekor létrejött, hiszen egy időben, az 1720-as években emelte az Ótemplomot és az iskolát Hódmezővásárhelyen a helyi református közösség. Ez is arra mutat, aminek falaink között élő valósággá kell válnia, hogy a kultusz és a kultúra olyan egységet alkot, amelyet évszázadokon keresztül megőrzött az európai tradíció. Először az ún. felvilágosodás volt az a mozgalom, ami ezt az egységet meg akarta bontani.
– Ez mennyire sikerült?
– Túl jól „sikerült”, aminek a hozadéka a XX. század totalitárius eszméinek tobzódása – a furor bestiae, a fenevad dühöngése, – ami az Istentől elidegenedett és az emberszeretettől elrugaszkodott kultúrának az egyenes folytatódása. Egy olyan testvériséget hirdet meg – főleg a francia – felvilágosodás, amiből az Atya hiányzik. A XXI. században ezért az egyházi iskoláknak a közoktatás színvonalas művelése mellett, azzal egyidejűleg, elemi feladatuk az, hogy a folytonosság megszakadását helyre tegyék, a nevelés rendszerén belül visszaillesszék a hitet és a tudást a maga egységébe, miután az európai kultúra erre a szimbiózisra épül. Nem tudunk anélkül befogadni egy klasszikus operát, meghallgatni Bach passióját, megtekinteni Munkácsy trilógiáját, hogy ne ismernénk a mögöttes jelentésüket. Ez pedig csak a kultúrtörténeti vonatkozás. Az élet azonban a maga egész valóságában sokkal mélyebben kiált ezért az egységért. Ha megfigyeljük elődeink organikus kultúráját, vagy a hódmezővásárhelyi paraszt-polgárság életvitelét, észrevesszük, mindig szoros egységet alkotott a kultusz és a munka, a kultusz és a kultúra. Tehát az egyetemes európai világrendben, amelynek szerves része a magyar, ez az egység alapozza meg a nemzedékről-nemzedékre átadható élhető életnek a hagyományát.
– Amikor a francia felvilágosodás kitörölte az atyát a testvériségből, akkor magát a múltat, a hagyomány tiszteletét negligálta?
– Nem csak a múlt, hanem a középpont, az isteni valóság kitagadásáról is beszélhetünk. Mindez a felvilágosodás más útjain – a németeknél és az angolszászoknál – nincs jelen, és ezért egy töretlenebb, békésebb polgárosodás, társadalmi fejlődés ment végbe pl. Angliában. Az 1920-as években minderről Ravasz László úgy értekezik, hogy északon és délen más volt a fejlődési irány. Északon mindvégig együtt halad az istenhit, a pietas és a szorgos evilágiság. Ott a munkaközpontú, értékteremtő, takarékos, ugyanakkor gálánsan jótékonykodó polgári szemlélet válik meghatározóvá. Ezen a téren elegendő Kálvin János példáját megemlíteni. Kálvin annak a modernitásnak a megtestesítője, amely úgy menti át az akkor másfél évezredes keresztyén tradíciót az újkorba, hogy a gerincét megőrzi, megújítja, s ezzel alkalmassá teszi egy megújult világban annak befogadását. Ez a szemlélet került át Amerikába is. A tengerentúlon a kálvini tradíciók társadalmat alkotnak, létrejön a tocqueville-i amerikai demokrácia, amelyik a polgárok életet kibontakoztató szabad ember köztársaságaként létezik, úgy, hogy az alkotmányában ez is szerepel: az isteni gondviselésben bízunk, és a hitet védelmezzük.
– Ez a Max Weber által leírt protestáns etika?
– Weber is rávilágít arra, hogy az Istenbe vetett hitnek milyen társadalomformáló jelentősége van. Ma azt szokták mondani: „mindegy, miben hiszünk, csak higgyünk valamiben.” Ez egy veszélyes kijelentés, mert ha olyan dolgokban hiszünk, amelyek nem illeszkednek az élet valóságához, akkor az ember megcsalja önmagát. Ha viszont olyan dolgokban hiszünk, amelyeket évezredeken át kipróbáltak és megállnak a valóság talaján, akkor megmenekülünk egy hitkereső, vagy hitevesztett világban.
– A hazai református oktatás-nevelés számára mekkora kihívást jelentenek a szekták, az újsütetű, magukat keresztyénnek nevezett gyülekezetek?
– Az ún. szekták, vagy kisebb vallási közösségek, de egy másik nagy világvallás, így az iszlám európai terjedése is veszélyes a keresztyén hagyományokra nézve. Mikor elveszik az embertől az origót, a középpontot, a testvérektől az Atyát, elindul egy keresési folyamat, és a fiatalok lelki, eszmei kapaszkodót keresnek. A pedagógiában mindennapi tapasztalatunk az: a gyermek nem utasítja el a tekintélyt, hanem sokkal inkább azt az állapotot, amikor nincs igazodási pont, tehát minden tetszőleges. Az elrelativizált értékvilágban a fiataloknak elvész a tájékozódási képességük és elvesztik a biztonságérzetüket is. Ebből a vészreakcióból élnek a szekták és az európai mohamedanizmus előretörése részben ennek tudható be. Ma sokan olyan kész világmagyarázatokat keresnek, amin nem kell sokat gondolkodni. A II. vatikáni zsinat utáni katolikus egyház és a protestáns történelmi egyházak viszont olyan, autonóm módon gondolkodó, saját véleményét önállóan kialakító embert tételeznek, aki egy önként vállalt lelki közösséghez tartozik, méghozzá tudatos értékválasztás alapján. Ez egy sokkal magasabb rendű azonosulás, és nem olyan szoros, szinte rabszolgai igazodás egy diktátumszerű erkölcsrendszerhez, ami előírja azt is, ki mennyit mutathat meg az arcából. Az ilyen előírásokat mellőzik a nagy történelmi egyházak tradíciói, amelyek átestek a modernizáció krízishelyzetein saját megújulásukkal is megküzdve, s amelyek a XXI. század embere számára is védőernyőt jelentenek az újkori szekták és az iszlám előretörésével szemben.
– Igazgató úr, ha jól tudom, ehhez a gimnáziumhoz kollégium is tartozik. Tudjuk, hogy Magyarországon évszázadokon át meghatározó szerepük volt a kollégium típusú iskoláknak. Mit jelent, mit jelentett a magyarországi reformátusság központjaiban a kollégium fogalma?
– Ha a klasszikus protestáns kollégiumi modellt nézzük, akkor látjuk: kevés olyan intézménye van a hazai reformátusságnak, amely e szerint működne. A modell a különböző életkorú és iskolafokú diákságot kapcsolja egy saját önkormányzat által igazgatott autonóm közösségbe. Ebben a közösségben jelen vannak 10 évesektől kezdve a 18 éves diákokig. Sőt, például Debrecenben teológiai akadémiára is járnak kollégiumi hallgatók. Ez a modell olyan programot ad, amelyik a szorosan vett tantárgyi és tanulmányi követelményeken felül többlet szellemi kihívásokat kínál az ott tanulóknak. Hódmezővásárhelyen a református kollégium azoknak a bentlakását jelenti, akik középiskolába járnak. Intézményünk, mint egykori partikula, a hazai református közoktatás része. Elsődleges célunk a minőség fejlesztése, mert így maradnak hitelesek az általunk közvetített értékek is. Az iskolai oktatás minősége és a keresztyén nevelés elválaszthatatlanok egymástól egy jó egyházi iskolában.
– Nagyon sok híres tanára – pl. Németh László– és később híressé vált diákja – pl. Harmatta János, Antal Imre, Ilosfalvy Róbert – volt a Bethlen Gábor Református Gimnáziumnak. A reál tárgyak oktatásában is nagy eredményt ért el intézményük. Két híres fizikatanáruk: Garzó Imre és Tornyai Sándor. Garzó Imre az érettségi metódusát kritikusan szemlélte. Egy óralátogatásain tapasztalt példával támasztja alá véleményét: „Megtörtént, hogy jelesebb tanuló a görög leckeórán Homér szövegének olvasása alkalmával bevezetésképpen jellemezte s méltatta magát Homért, mint az époszok mintaköltőjét, kitűnő előadással. S ettől nem igen távoli időben egy másik tanár előtt, … ugyanazon ifjú Homérról akarván beszélni csak ötölt-hatolt, holott amit e tárgyban amott elmondott, ugyanazt itt is jól alkalmazhatta volna. Innen ered az érettségi vizsgálatoknak az a szerencsétlen és sikertelen gyakorlata, miszerint ott nem érettség, hanem csak az tűnik ki, hogy a nyolc osztályt végzett mennyit tanult be a kitűzött tantárgyuk tételeiből.” Ez a kritika ma is tökéletesen megállja helyét. Mi a véleménye a kétszintű érettségiről?
– A természettudományos képzésnek iskolánkban valóban rendkívül nagy hagyománya van, de ugyanezt elmondhatjuk a humánszakos és idegennyelvi képzésről is. Németh László pedagógiai munkássága az egyik gyújtópontja iskolatörténetünknek, amelyben megjelenik az embertudományok és a természettudományok egysége. A középfokú oktatás az az utolsó pillanat a nevelés-és fejlődéslélektan szempontjából, amelyik a növendék számára még elérhető módon közel hozza a később egymástól eltávolodó ismereti területeket. Németh László egységes stúdiumokba rendezte össze a természetismeretet és a humán tárgyakat, és ez számunkra is irányadó szemléletet tükröz. Diákjainknak mind a reál, mind a humán tárgyakban jól kell teljesíteniük. Ennek a pedagógiai keretnek lényeges eleme a nyelvtanítás. Visszatérve az érettségire: az oktatásban sok kísérletet éltünk meg és sok újításról hallani. Kíváncsian várom az új közoktatási törvényt. Úgy gondolom, hogy egynémely elem továbbvihető az érettségi eddig kialakított rendszeréből. A hazai oktatáspolitikának azonban vissza kell kanyarodnia a normalitás irányába. Kezdjük a bemenetnél! Az bizonyos, hogy szükséges az oktatásnak mind a középső, mind a felső fokánál a felvételi rendszer felülvizsgálata. Nem szabad semmilyen személytelen rendszerbe beletuszkolni a diákokat. A két érettségi szint és az előrehozott érettségik pedig alapvetően fellazítják a középfokú képzés kimeneti oldalát. Így a klasszikus érettségiztetés rangját is leértékelik. Meg kell ritkítani az előrehozott érettségiket, mivel az érettséginek alapvetően a 12. évfolyam végén van a helye. A kétszintű érettségi ráadásul leértékeli az általános középszintet, ezért is felülvizsgálatra szorul.
– Egy egyházi fenntartású iskolánál nem minden a tudás, a diákok életvitele is lényeges. Milyen keresztyén erkölcsi, esztétikai, viselkedési és hagyományőrzői normáknak kell megfelelnie az önök diákjainak?
– Itt alapvetően szellemiségről van szó. A haj- és ruhaviselet már csak járulékos kérdés. A lényeg, hogy a diák elsajátítsa, de legalábbis megismerje azt a szellemiséget, amely az oktatásban elfogadja egy abszolút, isteni tekintélynek a létezését, illetve azt a nevelési metódust, ami erre hivatkozik. Már a felvételinél mind a szülőknek, mind a diákoknak világosan tudomására hozzuk, hogy keresztyén értékeket közvetítő intézmény vagyunk. Ennélfogva, szem előtt tartjuk a társadalmi integráció szempontjait is. Ne az anyagi javaktól függjön az, ki ér el jobb tanulmányi eredményt! Arra pedig, hogy a keresztyén identitásból nem hiányozhat a társadalmi szolidaritás vállalása, jó példa, hogy a vörösiszap-áldozatok támogatására hirdetett adakozásból diákjaink milyen derekasan kivették a részüket.
– Csak reformátusokat vesznek fel?
– Úgy tesszük fel a kérdést: milyen vallás szerinti hitoktatást választ a diák, a szülő? Azt vállaljuk, hogy az órarendben heti két vallásórát tartunk, a választott felekezet szerint. Ezen felül, a Bibliát olyan közös alapnak tekintjük, amelyre támaszkodva jól megférnek egymás mellett katolikusok és reformátusok.
– Tehát ugyanúgy érdemjegyet kap egy katolikus, vagy egy evangélikus diák is hittanból ebben a református gimnáziumban.
– Így van, természetesen az általa választott hitvallás szerinti anyagból és oktatótól. Felvetődik a kérdés: oktatható-e a hit? Számon kérhető-e a hitbeli tudás? A hit szerintem a legbensőbb magánügy, a legszemélyesebb közügy, s nem is ezt kell a hitoktatásnak mérlegre tennie, hanem azt a készséget, amellyel a hithez kötődő kultúrához viszonyulunk. A hithez kötődő kultúra ugyanis tanítható, és tananyagba rendezve számon kérhető.
– A már vázolt normarendszer vonatkozik a pedagógusokra is? Mindegy, hogy milyen vallású önöknél egy pedagógus, ha elfogadja az intézmény értékrendszerét?
– Amit számon lehet kérni, az az, ki hogyan viszonyul a saját munkahelye normáihoz. Szerintem, az természetes, hogy egy egyházi gimnáziumban nem taníthatna olyan pedagógus, aki kifejezetten, nyíltan a keresztyén kultúrkörrel ellentétes elveket képviselne. Egyébként, örömmel látom azt a formálódó közösséget a tanári karban, amely képes arra, hogy az iskola sajátos küldetését elsajátítsa és közvetítse a diákoknak.
– Ez a bethlenes szellemiség mennyit sérült 1948 és 1990 között?
– Mivel én is ebben a gimnáziumban tanultam, büszkén állíthatom, hogy az 1990 előtti intézmény magában hordozta az eredeti szellemiséget. Döntően a tanárai révén érvényesült ez a folytonosság. A rendszerváltás utáni időszakban, amikor újra az egyház lett a fenntartó, bizonyos jogviták és személyi kérdések miatt nem volt könnyű kialakítani az iskolánk működtetésének rendezett feltételeit. Én már abban a szerencsés helyzetben kerültem az iskola élére, mikor a fenntartói jogvita lezárult, és így minden esély megvan a sikeres továbblépésre egy megújulásra kész tantestülettel. Így minden gyakorlati feltétel adott, hogy elérjük az elődökhöz méltó eredményeket. Ehhez persze meg kell nyernünk a diákok akaratát, együttműködését, meg a szülők támogatását. És főleg, az Isten áldását, amit mi, reformátusok a köszönésünkben is kívánunk egymásnak.
Medveczky Attila
