Amikor az interjú időpontját egyeztettük, említette, hogy elkezdődtek a próbák. Melyik operáé?
–Richard Strauss Arabelláját próbáljuk, ebben a márciusban bemutatásra kerülő operában Mandrykát, a horvát földbirtokost játszom.
Ezt az operát nemigen ismerik idehaza, nem úgy, mint a zeneszerző többi művét, a Rózsalovagot, vagy a Salomét. Mi ennek az oka?
–Információim szerint az Arabellát 1945 előtt már egyszer bemutatták, de azóta a mai napig ez az opera nem ment. Tehát a magyar közönség számára ez a mű ismeretlen. Nem szeretek magamról beszélni, de ismerve a kollégák munkásságát; a magyar művészek közül Miklósa Erikán – aki Millit játssza – és rajtam kívül más nem énekelte külföldön ennek az operának a szerepeit. Tudomásom szerint Dénes István karmester Németországban vezényelte ezt a művet. Az Arabellához különös a kapcsolatom, mert 15-20 év tenorista pálya után, Mandryka volt az első bariton szerepem. Nem túlzom, ha azt mondom, hogy az egyik legnehezebb, de ugyanakkor legszebb bariton szerepről van szó.
A bécsi Staatsoper stúdiójában?
–Nem, akkor már nem Bécsben énekeltem. A Staatsoper után német színházakhoz kötött a szerződésem, Németországban éltem, de Párizsban és Tokióban is felléptem.
Az, hogy Bécsben is énekelt, az megkönnyíti egy bécsi mű befogadását, megtanulását?
–Már régen úgy a hazai és külföldi színházi életben az a gyakorlat, hogy összesen hat hét jut a próbafolyamatra. Elvárják, hogy a művész a rendezői próbára teljes szereptudással jelenjen meg. Ez természetes. Viszont azt már kevesen tudják felmérni, hogy az énekesnek igazából mennyi időre van szüksége az igényes felkészülésre. Régebben sokkal több idő jutott erre. Azóta a művészek agyi és hangi kapacitása nem változott lényegesen. Bizony a rövid felkészülési idő a minőség rovására megy. Nem beszélve arról, hogy régebben jobb volt a technikai tudás és mégis, mivel a minőséget tekintették elsőnek, elégendő időt adtak a felkészülésre. Egy szerepet először szövegileg és zeneileg kell megtanulni, utána hangilag és technikailag felépíteni, hogy felkészült legyen a művész a színpadon bármilyen váratlan helyzetre. A mai gyakran ellentétes gyakorlat lerövidült időbeni elvárásokkal szinte programozza a problémákat. Éppen ezért a minőségi felkészülés érdekében elegendő időt kell biztosítani az énekesek számára egy adott szerep megfelelő elsajátítására.
Édesanyám miattam nem lett a milánói Scala énekese
Édesapja tenorista volt. Az Operaházban?
–Nem, ő az Állami Népi Együttes kórusában énekelt. Ott kezdte, és ott fejezte be énekesi pályáját. Egy londoni turné után már csak a holtteste tért haza… Akik ismerték, azt mondták, több áriát csak tőle szerettek hallani. Annyira szépe énekelt, hogy könnyezett, aki hallotta. Édesanyám is énekelt az Állami Népi Együttesben, s mikor kint volt a kórus Olaszországban, titokban meghallgatást szerveztek neki. Ez még az ’50-es években, a vasfüggöny időszakában volt. Az Állami Népi Együttes, mint kultúrdiplomáciai teendőket ellátó énekkar turnézhatott a nagyvilágban. Édesanyámat az egyik legendás olasz karmester hallgatta meg, és a milánói Scala Turandotjába akarták rögtön leszerződtetni. Édesanyám ezt miattam nem fogadhatta el, hiszen akkor alig múltam egy éves, és attól félt, hogy soha többé nem találkozhatunk. Akkor ilyen korszakot éltünk. Ez az a korszak volt, amikor a kórusokban voltak olyan énekesek, akik hangi képességeikkel felülmúlták a szólistákat. A magánénekességhez viszont annak a felelősségtudatnak a vállalására is szükség van, ami ehhez szorosan hozzátartozik. Szüleim számára csodás varázs volt a világot járni, s akkor nekik mindez meg is érte.
Önt más nem is vonzotta, mint az énekesi pálya?
–Fiatalon elkezdtem énekelni, de csak később alakult ki az, hogy énekes legyek. Orvos, építész szerettem volna lenni. Az építészet most is érdekel, de amikor eldöntöttem, hogy énekes leszek, tudtam, hogy egy 24 órás hivatásról van szó. Emellett minden más csak hobbiként működhet.
Azért itt meg kell küzdeni a létért, harcolni kell a fennmaradásért, egy énekesnek menedzselnie kell magát, tehát nem egyszerű az élet…Nem bánta meg a döntését?
–Nem bántam meg. Valóban meg kell küzdeni a létért, de erről szól maga az élet, a küzdelemről.
És mindez nem von el energiát a művészi munkától?
–Tisztán a tudás soha nem volt elegendő. A menedzselés és az összeköttetések „sikere” a régebbi időben is kivívta mindig a maga százalékát, de hogyha megpróbáljuk az egészet matematikára átfordítani, a tényleges képesség és tudáshoz képest legfeljebb 20%-ot tehetett ki. Mára ez az arány igencsak megváltozott, félően túlsúlyba kerülve.
Amint említette, sokáig tenor szerepeket énekelt. Miért váltott hangfajt?
–Édesapám volt az egyik példaképem, s mivel ő tenor volt, én is az akartam lenni. Amikor énekelni kezdtem, több gégészt felkerestem, a legtöbb viszont azt mondta, hogy kifejezetten mély hangra utalnak a hangszalagjaim. Végül mire az egyik orvos azt mondta, lehetek tenor, akkor megnyugodtam, és ezt a vonalat követtem. Tudni kell, hogy az énekesi érettség később következik be, mint a biológiai, néha 20 év van a kettő között. Az énekesi érettség korába érve a természet megmutatta, hogy melyik is az igazi hangfajom.
A tenorszerepek többsége a naív jófiú, míg a legtöbb intrikus bariton…
–Ez sok esetben így van, de vannak kivételek. Jágo, az intrikus, egy remek szerep, érdekesebb Otellónál, amit tenor koromban koncertszerűen el is énekeltem. A gonoszság egyik szimbóluma Scarpia, ami szintén egyik kedves szerepem. Az Arabellában viszont pozitív főszerep jut a baritonnak. Több Wagner-bariton, illetve bassz-bariton szerepet énekeltem, így Hans Sachsot is, ami nekem a szerepek csúcsa, onnan már nincs tovább.
Vannak még szerepálmai?
NÉVJEGY:
Perencz Béla operaénekes (bariton) a budapesti Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola elvégzése után –mestere Keönch Boldizsár volt – ösztöndíjat nyert Drezdába, majd tanulmányait Olaszországban folytatta, ezután pedig két évig tagja volt a bécsi Staatsoper stúdiójának. Tanárai voltak többek között a háború előtti időszak nemzetközileg ismert mezzoszopránja Tutsek Piroska, aki a Wagner-szerepekre hívta fel a figyelmét. A német hagyományok mellett a Battistini-féle olasz iskolában is jártasságot szerzett. Ott Maróti Magdolnától, az iskola utolsó Magyarországon élő képviselőjétől tanult. Szeretettel emlékszik Szabó Miklós, Szőnyi Ferenc operaénekesekre. Külföldi mesterei: Marta Lantieri, Otto Wiener és a drezdai karmester, Ernst Hermann. Fellépett Dortmundban, Hannoverben, Párizsban, Tokióban és Weimarban. Karrierje első évtizedében tenor szerepeket énekelt, az Operaházban még Parsifal szerepében mutatkozott be. Néhány éve fachot váltott, azóta bariton hősöket testesít meg. Főbb szerepei: Pizarro (Beethoven: Fidelio), Tiborc és Petur bán (Erkel: Bánk bán) Zápolya (Erkel: Dózsa György), Scarpia (Puccini: Tosca), Orestes (R. Strauss: Elektra), Arthur Koestler (Sári: Napfogyatkozás), címszerep (Verdi: Nabucco), címszerep (Verdi: Rigoletto), Germont (Verdi: Traviata), Ankarström gróf (Verdi: Az álarcosbál), Jago (Verdi: Otello), Wolfram (Wagner: Tannhauser), Telramund (Wagner: Lohengrin), Hans Sachs (Wagner: A nürnbergi mesterdalnokok), Amfortas (Wagner: Parsifal), Wotan (Wagner: Siegfried). 2009-ben Székely Mihály-emlékplakettet kapott.
Medveczky Attila