Hegedűs Endre festőművész 1939-ben született Budapesten. 1940-1960 között Szombathelyen élt, a helyi Derkovits Gyula Képzőművész Szakkörben rajzolt. 1960-1963 között a Magyar Képzőművészeti Főiskola növendéke volt. Mesterei: Sarkantyú Simon, Szentiványi Lajos voltak. 1962 óta a Művészeti Alap, majd a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének és a Magyar Képző-és Iparművészek Szövetségének tagja. Természetelvű festészetét kezdetben élénk színhasználat jellemezte, majd koloritja visszafogottabbá vált. Olajképeket és akvarelleket, főként portrékat, csendéletszerű növénykompozíciókat és halábrázolásokat, ún. „halportrékat” fest.
Egyéni kiállításai: Budapesti Műszaki Egyetem Kollégiuma, Budapest (1968), XXII. kerületi Kultúrházak, Budapest (1970), Ferencvárosi Pincegaléria, Budapest (1972), Városi Könyvtár Galéria, Debrecen (1976), Erdős Renée Ház, Budapest (2000), Újlipótvárosi Klubgaléria (2001), Atrium Hotel Galéria (2003), Mednyánszky Terem (Budapest) (2005), Csók Galéria, Budapest (2008), Újpest Galéria (2009), San Marco Galéria, Óbuda (2010).
Csoportos kiállítások: T-art Alapítvány kiállításai, Budapest • Sopron 45. Vásárhelyi Őszi Tárlat, Tornyai János Múzeum, Hódmezővásárhely (1998), Kiállítás és Vásár az árvízkárosultakért, Szolnok • IX. Képzőművészeti Triennálé, Szolnoki Galéria, Szolnok • Olof Palme Ház, Budapest 46. Vásárhelyi Őszi Tárlat, Tornyai János Múzeum, Hódmezővásárhely (1999), Szegedi Nyári Tárlat, Debreceni Nyári Tárlat, A Festészet Napja kiállításai, stb.
Feledy Balázs művészeti író így írt róla: hogy kiből hogyan és milyen körülmények között lesz művész, az bizony még mindig a titkok birodalmába tartozik. Van természetesen olyan eset – nem is kevés, mintha az utóbbi időkben gyarapodna –, amikor a művészpályát választó fiatal otthonról hozza, otthon szívja magába a művészet atmoszféráját, illatát, s jobb esetben már gyermekkora óta készülni tud a pályára, még az esetleges szülői ellenszél dacára is. S van olyan eset másik szélsőségként, amikor a családi körülmények igen messze esnek a művészet ápolásától, az ilyesfajta pályaválasztás bármiféle lehetőségétől, sőt a körülmények kifejezetten ez ellen hatnak, s mégis valamiféle fátum vagy a tehetség ereje vagy a körülmények ilyetén alakulása folytán művészpálya lesz belőle. Balázs Sándor művészeti író szerint pedig: jelképes értelemben egy elszánt, nagy utazásnak nem lényege a visszatérés. Az utazó – noha őrzője korábbi élményeinek – maga mögött hagyja mindazt, ami már ismert vagy ismerhető, nem számol az érdektelenné vált mozzanatokkal. Az utazásban leginkább önmaga felé tart, magát szeretné megtudni a másban. Nem leképezni a valóságot, hanem általa kivetülni. Felnyitni az egyszemélyes érzelmi és gondolati hullámteret, a saját világot…E klasszikus talajba gyökerező, természetelvű festészet az utóbbi mellett dönt. A közvetlen megfigyelés, a szín és fényhatások, az efemer tulajdonságok közelébe férkőzik, de felülírja azokat. E festészet nem kívánja a látványelemeket a maguk realitásában visszaüzenni. A velük létesült kapcsolatról beszél. Így, mint Heidegger jelzi: a mű valódi eredete a művészetben rejlik. Alkotása a dolgokat megőrizni vágyó kérelem. Hiszen a valóság látványa eltelő, kiszolgáltatott a pillanatnak, az őrző számára azonban mégsem teljesen múló, mert benne felismert önmagát szemléli.
Minek tartja a festészetet? Mesterségnek, hivatásnak, vagy valami más dimenziótól kapott adománynak?
–Belső szükségletnek. Egy belső hiányérzet megszüntetésének. Talán megőrülnék, ha ez nem történne meg. Ezért a természettől kapott adománynak, ajándéknak tartom. Amikor elkezdtem rajzolni és kiderült, hogy képes vagyok utánozni emberi arcokat, akkor a környezetem tréfálkozva bár, de kivételes felsőbb adománynak tekintette.
Önt is meglepte ez a hirtelen előbukkanó tehetség?
Emlékszik, hogy melyik festmény volt önre először hatással?
Mennyire számít egy fiatal lelki, szellemi fejlődése szempontjából, hogy milyen festmények, képek veszik körül?
Művész úr a Szombathely melletti Gyöngyöshermánban nevelkedett a II. világháború idején.
–Így van. Annak idején ez egy falu volt, ami szorosan „összenőtt” a várossal. Nagy, parasztházas, istállós telkek voltak állatokkal, apró gyerekkoromban még a csordát is kihajtották.
Hat éves volt 1945-ben. Félt?
Medveczky Attila