Kedves művész úr! Igaz, hogy az 1945 tavaszán ledöntött Tisza István-szobor egyik figurája, az oroszlán-fej az ön kertjében van? Tudtommal a hatalmas oroszlánt, ami Tisza István szobra felett egy oszlop tetején terpeszkedett, a hatvanas évek végén szétfűrészelték, a nyersanyagot pedig szobrászoknak adták oda.
Csíkszentmihályi Róbert, szobrászművész: Igaz a hír, és már több újságcikkben megjelent, hogy a kertemben őrzöm ezt az oroszlánfejet. Az oszlopon ugyanis egy kígyóval viaskodó oroszlán volt látható. Minden valószínűség szerint darabokból faragták a figurát, mert nagyméretű oroszlán volt. Eredetileg tehát az oszlop és az oroszlán a Parlament előtt állt, majd Tabánba került. Később teljesen lebontották. Miután kiköltöztem Szentendrére, rövid időn belül kapcsolatba kerültem a Fővárosi Emlékmű Felügyelőséggel, hiszen fiatal kollegáimmal együtt akkortájt utcatáblákat, emléktáblákat készítettünk. Felajánlották, hogy a Kiscelli Múzeum udvarán álló kőraktárból vihetünk magunkkal annyi követ, amennyit akarunk. Így történt, hogy a két méter átmérőjű nagyságú oroszlánfejet hazahoztam a kertbe gyerekmászókának. Bevallom, akkor még nem is tudtam, hogy a Tisza-emlékműről van szó. Egy teherautónyi követ hoztam el onnan, főleg a háborúban megsérült emlékművek, lépcsők anyagait.
Térjünk rá egy másik témára. „Állandóan erdőjárhatnékom volt, erdész akartam lenni” – nyilatkozta ön egy helyütt. Erdész nem lett, de el lehet azt mondani, hogy munkájában az ember és a természet viszonyát elemzi?
–Nyilvánvalóan ezt el lehet mondani. Figurális szobrászként a természetből indulok ki. Ha egy figurális szobrász nem erdőjáró, akkor is a természeti formákkal foglalkozik, hiszen azok ihletik őt.
Említi a figuralitást, de azt írják önről, hogy a ’70-es években az absztrakció felé fordult.
–Igen, akkor kicsit elvonatkoztatva jelent meg a természet adta ihletettség és hatás a műveimben. De még dekoratív munkáimban sem geometrikus absztrakt dolgokat csináltam.
Édesanyja olasz, édesapja magyar származású. Azt mondják az olaszok rajonganak a művészetekért. Örökölt ilyen gént?
–Édesanyám, aki egy fiuemi olasz ügyvéd lányaként művelt és intelligens volt, konkrétan nem foglalkozott képzőművészettel, hanem öt gyermeke nevelésével. Apai nagyapám viszont – aki konzul is volt Fiumében – műkedvelő festő és műgyűjtő is volt.
Tehát Fiumében találkoztak először szülei?
Ki fedezte fel először önben a művészeti hajlamot?
–Valószínűleg én, mert ilyen irányú volt érdeklődési köröm. Szüleimtől tudom, hogy kis állatfigurákat készítettem gyurmából. Mindig szerettem rajzolni, ezért édesanyám beíratott egy képzőművész szakkörbe. Ahogy beléptem a helyiségbe, attól a perctől odatartozónak éreztem magam és szakítottam a kamaszos játékaimmal. Ebben a szakkörben kifejezetten, és kizárólag rajzolás és festés folyt.
Tehát akkor még nem döntötte el konkrétan, hogy melyik képzőművészeti ágat válassza?
–Nem akartam szobrász lenni, hanem megfogott a művészet, ahogy az is, hogy felnőtt emberek milyen komolyan tudnak festeni, rajzolni. Tehát a képzőművészetet szent ügynek gondoltam.
Később nem csalódott abban, hogy a képzőművészetet néhányan megszentségtelenítik?
–Mindent meg lehet szentségteleníteni, tehát ez nem tudta befolyásolni elkötelezettségemet.
Felvették a Török Pál utcai Képzőművészeti Gimnáziumba, díszítőszobrász szakra. Később hasznát vette az ott szerzett szakmai ismereteknek?
–Bevallom, hogy amikor felvételiztem, fogalmam sem volt róla, hogy mit is jelent a díszítőszobrászat. Csak később derült ki, hogy egy alkalmazott művészetről van szó, és nem a valódinak hitt szobrászatról. Érettségi után nem vettek föl a Képzőművészeti Főiskolára, így – ha nem is nagy lelkesedéssel – , de munkába álltam egy díszítőszobrász társaságnál. Megtanultam gipszet önteni, terrakottát készíteni. Két éven keresztül ebben a szakmában dolgozva is nagyon jól tudtam támogatni a családomat. Többet kerestem, mint az akkortájt könyvelőként dolgozó édesapám. A későbbi évtizedekben nagy hasznát vettem ennek a kétéves szakmai gyakorlatnak. De akkor inkább attól féltem, hogy a szobrászat valamilyen periférikus területén ragadok le. Ma meg az a baj, hogy az új technikákat nem bírom elsajátítani, hanem mindent úgy csinálok, mint 50 évvel ezelőtt.
Előfordult, hogy szobrászként kevesebbet keresett, mint hajdan díszítőszobrászként?
–Ez nem forintosítható kérdés. A főiskola után eszembe se jutott, hogy visszatérjek ehhez a szakmához. Inkább tanítani mentem „bagóért” Vácra, majd Pesten, az alma materemben oktattam. Majd szép lassan jöttek a megbízások. Akkor a művészeti életbe való beilleszkedést úgy támogatták, hogy a főiskolát végzett művészek egy-egy kisebb munkát, állami megbízást kaptak, pl. egy portrét, egy kis kutat, vagy utcatáblát. Ha ez sikeres volt, akkor az egyik megrendelés hozta a másikat; szinte minden pályázaton részt vettem.
A legtöbb életrajzban ott szerepel, hogy kit tart a művész mesterének. Viszont aki Képzőművészetire Főiskolára jár, nem válogathat abban, hogy ki legyen a mestere. Ez nem jelent gondot?
–Hajdan, 1945 előtt a mester vette föl jelentkezők közül azt, aki neki szimpatikus volt. A mi időnkben viszont beosztották a felvételt nyerteket, hogy ki melyik osztályba kerül.
Önhöz nem jelentkeznek, mint mesterhez?
–Hozzám nem, mert nem tanítok. Segíteni többen jöttek volna, de csak magamban tudok dolgozni. Nem arról van szó, hogy idegesít más jelenléte, hanem: nem vagyok szervező-vezető típus, inkább aggályoskodó. És így nem tudnak nekem segíteni.
Ez az aggályoskodás azt jelenti, hogy nehezen fejez be egy alkotást?
–Igen, legtöbbször kétségek között.
Mitől, kitől tart? Tán valakinek nem tetszik, és rossz kritikát kap?
–Az nem számít, mert mindig van, akinek nem tetszik a munkám. A lényeg, hogy a saját magam által támasztott követelményeknek, minőségi elveknek feleljek meg. Egy szobor lassan készül, és ezért nagyon sokat változik az eredeti elképzelésekhez képest. Tehát ez az oka az aggályoskodásnak; és a véletlenek, a felvetődő gondolatok is befolyásolnak munka közben. Sokszor javítok a szobraimon, ha még lehet, de a határidő a legnagyobb úr, és a legnagyobb ellenség. Idegesít, mikor a megrendelő azt mondja: jó lesz így a szobor. Közben tudom, hogy még messze vagyunk a jótól.
Ezek a szponzorok pedig bele akarnak szólni a munkába
Ha már a megrendelésekről beszélünk: tapasztalta, hogy a gazdasági válság óta kevesebb megrendelés érkezik?
–Megfordult a művészeti működési rendszer. Azelőtt egy Művészeti Alap, lektorátus, minisztérium kezében volt a munkaadás lehetősége. Majd bejött az „aki fizet, az határoz” modul. Most már nem a polgármesteri hivatal fizet, mert ott nincs pénz, így a szponzorálás máshonnan érkezik. Ezek a szponzorok pedig bele akarnak szólni a munkába.
És ön ezt megengedi nekik?
–A köztéri szobrászat mindig kompromisszumokat kíván. Az anyag, a méret, a környezet, a téma, az előadandó tartalom mind behatárolják a lehetőségeket. Az viszont bosszant, mikor hozzá nem értő, de mégis illetékesnek beállított személyek próbálják meg befolyásolni a munkámat.
Az nem bosszantja, hogy igen kevés embert érdekli, hogy ki készítette az adott szobrot?
–Ezen így még nem gondolkodtam. Sok érmet készítettem eddig, és azokra mindig ráírom a monogramomat. A szobrokra csak később tettem rá, mert sokáig úgy hittem, felesleges, úgyis tudják melyik az én munkám. Holott szükséges az, hogy a majdani hivatalos regisztrálók meg tudják állapítani, ki készítette a szobrot.
Mennyi idő kell ahhoz, hogy egy szobor találkahellyé váljon, beleivódjon a helyiek tudatába?
–Legalább két évtized. De az utóbbi években egyre több szobrot költöztetnek. Még az én pályám történetében is vannak elköltöztetett, vagy éppen ellopott szobrok.
Ennek politikai okai voltak?
–Csupán a ma már funkcióját vesztett, 1975-ben készült szentendrei felszabadulási emlékműnél.
Nem abszurd, hogy egy olyan művész készít felszabadulási emlékművet, akinek apját éppen április 4-én vitték el az oroszok?
–Nem a felszabadulást mintáztam meg, hanem a háború végét azzal, hogy egy oszlopra fehér madarat helyeztem. Eredetileg rozsdás vasoszlopokra akartam a madarat helyezni, de azt nem fogadta el a zsűri.
A ’70-es években mi számított inkább, hogy valaki jó művész, vagy az, hogy jó káder?
Ha már a helyszínekről beszélünk, a budapesti Batthyány téri Szent Anna-plébániatemplom 1984-ben készült szembe miséző oltára is az ön műve. A templombelső barokk stílusú. Ilyenkor a művésznek mennyire lehet eltérni az eredeti stílustól?
Medveczky Attila