Ilyés István szobrászművész 1939-ben született Rozsályon. 1962-ben végzett a Magyar Képzőművészeti Főiskola esti tagozatán. Elismerések: 1984: a Cziffra Alapítvány díja (nem vehette át); 1999: Szinyei Merse Pál Művészeti Alapítvány ösztöndíja. Tagja az „Európa 24" művészcsoportnak, 1992-től a Szinyei Merse Pál Társaságnak. A kortárs képzőművészet egyik magányos „szent embere", faszobrai egy különös természeti világ titkos értelmű életfái. 1957-ben jött Budapestre, képzőművész szakkörben tanult festeni Kling Györgytől, s a Képzőművészeti Főiskola esti tagozatán, Kmetty Jánostól. Korai munkái festett, varrott, domborított nonfiguratív vászonképek. 1969-ben együtt állított ki a szürrealista és nonfiguratív törekvéseket egyesíteni akaró Szürenon csoporttal. A ’70-es évektől faszobrokat farag: sima, organikus formákból összefonódó körplasztikákat (Gondolatok az ősökről, 1975; Gondolatok a születésről, 1976), majd gyökérszerűen csavarodó formákból épülő áttört reliefeket, amelyeket fakeretre függeszt, így szinte lebegni látszanak. A ’80-as években egymás után születtek mágikus színes szobrai.

 A kert temploma (1982) gyökér- és sejtalakzatokból épülő, talán hajó-, talán emberi kéz-forma, apró, függesztett, különös idolokkal, rajta kék-zöld-vörös pettyek, vonalkák zuhataga emlékeztet Mokry Mészáros Dezső szürreális lényeire. A ’80-as évektől fareliefjein megjelentek a betűk: organikus formákká stilizált INRI-felirat egy mahagónirelief dús szövevényébe simuló korpusz fölött, a betűk mondatszalagokká lettek, majd plasztikus ornamentikaként betöltötték a teljes felületet, mint A malomőr fohásza (1986) vagy a Gondolatok a tízparancsolatról (1989) fatábláin. A ’90-es években egyre felismerhetőbben bomlik ki munkáin az emberi figura, de nem szakad el a különös gyökér- és ágformáktól, az „ilyési" természet része marad. A művész szabadon használja az ősi mítoszok, a kereszténység, a makro- és mikrovilág modern tudományok fölfedezte jeleit. Formanyelve időtlen, s ugyanakkor jellegzetesen XX. század végi: a nonfiguratívtól az újra fölfedezett figuralitásig terjed. Munkássága a magyar szürreális bio-art törekvésekhez kapcsolható.

Egyéni kiállítások (válogatás): 1976 • Tanácsház, Budakeszi, 1980-81 • G. Max G., Bollag • Modern Art Centre, Zürich, 1982 • Megyei Művelődési Központ Galéria, Kecskemét • Ifjúsági Ház, Székesfehérvár, 1983 • Óbudai Pincegaléria, Budapest • Almássy Téri Szabadidőközpont, Budapest, 1984 • Művelődési Ház, Tab (kat.), 1985 • FAO Nemzetközi Kongresszus, Makovecz Ház, Visegrád, 1986 • Egy faszobor • Elmélkedés az élet keskeny útjáról, The Carter Presidental Center, Atlanta • Zichy-kastély, 1988 • Galerie Atelier Valdan, Bázel, 1995 • Ökumenikus Iskola, Pesthidegkút.

Templomi kiállítások: 1986 • Szarvas Gábor úti római katolikus templom • Dorsberg Kirche, Wassenaar (NL), 1988 • Elisabetkirche, Bázel • Saal bei Dreifaltigkeitskirche, Bern • St. Stephan bei der Bruder Klaus Kirche, Zürich, 1991 • St. Peter, Salzburg.

Válogatott csoportos kiállítások: , 1958 • Nemzetközi Vasutas Kiállítás, München, 1969 • Szürenon, Kassák Lajos Művelődési Ház, 1981 • Art'Accademia, Sta Maria del Carmine, Firenze • Grafikától a lézerig, Erkel Ferenc Művelődési Ház, Budakeszi, 1983 • Új művészetért 1960-75, Bartók Béla Művelődési Központ, Szeged, 1984 • Struktúra, Pataky Galéria, Budapest, Kőbánya, 1994 • A Szinyei Merse Pál Társaság kiállítása, Vigadó Galéria, Budapest, 1999 • Az évezred utolsó majálisa, Palme Ház, Budapest

 

 „Az élő néphagyomány életben tartja a nemzeteket. Számomra emberi és szellemi szabadságot jelent.” – ezeket a sorokat ön írta 2009-ben, amikor 70 évesen visszaemlékezést írt. Úgy tűnik, mintha ezt a néphagyományt sokan nem tisztelnék.

 

–Egy nemzetet, sőt egy világot lehet elpusztítani azzal, ha nem emlékezünk vissza hagyományainkra, származásunkra.

 

Mielőtt a mezőn elkezdtünk volna kapálni, imádkoztunk

 

Akkor most pusztulófélben vagyunk?

 

–Megvan az ideje a születésnek és megvan az ideje a meghalásnak. Ez egy kegyelmi állapot. Az Isten, mikor a világot megteremtette ugyanúgy teremtett meg bennünket is. A méltatlanság ott kezdődik, mikor mi megkülönböztetünk értékes és értéktelen embercsoportokat, illetve a gőgösen nem veszünk tudomást Istenről. Tudatosítani kéne az emberekben, hogy a múltban mélyen gyökerező kulturális örökség minden közösség számára azonosságtudatának forrása. Ennek számos megnyilvánulása, mint például a népzene és a néptánc, az ünnepek, a kézművesség, a népköltészet, a helyi nyelvek és a nyelvjárások eltűnőben vannak. Ennek fő oka, a társadalmi-gazdasági modernizáció illetve az információáramlás és a kommunikációtechnika nagymértékű fejlődése, a globalizálódó kultúra egységesítő hatása. A szellemi örökség természeténél fogva is tünékeny, így kétszeresen is sürgető szükség van e hagyományok tudatos megmentésére, továbbéltetésére. A hagyományos közösségekben a közösségi funkciók a nemzedékek szerepét alapozták meg, s ezek társadalmi szerepeket is kijelöltek. A hagyományos közösség markáns társadalmi szerepet kínált fel tagjainak, akiknek viselkedése előre kiszámítható volt az átmeneti rítusok finom szabályozásával és a közösség - többnyire íratlan – törvényei mentén. Az átmeneti rítusok a szerepváltásokat segítették. A közösségi gyökerek gyöngülése arra is visszavezethető, hogy a hagyományos közösségek felbomlása nyomán a közösségi funkciók eltünedeztek. Ez visszahat az egyénre is, mert a gyökerek hiánya, az azonosságtudat problémája nehezen kezelhető, vagy akár kezelhetetlen következmények sorozatát indítja el, ás ez bizony zavarokhoz vezethet. A kisközösségeknek, a családnak, a településnek nagy felelőssége van abban, hogy olyan nemzedék nőjön fel, amely a kapcsolatok kultúráján és rendszerén keresztül meg tudja változtatni azt a társadalmat, amelyben élünk. Addig, amíg nem volt általános az iskolai oktatás, addig a tudás tároló, megőrző szerkezete a hagyomány volt. A hagyományon keresztül a tudást pedig leginkább az idősek közvetítették, mivel egy hagyományos közösségben az idősek vigyáztak a legifjabbakra és közben igyekeztek átadni nekik mindazt a tudást, amit élettapasztalataikból összesűrítettek. A gyermekek kérdeztek, az idősek pedig szinte vizsgáztak: így mindketten egyszerre tanítottak és tanultak. A gyermek azt, amire majdan a világban való eligazodáshoz szüksége lesz, az idős pedig azt, hogy mennyire képes továbbadni tudását, mennyiben képes odafigyelni másokra. Mára ez a folyamat megszakadt, de itt lenne az ideje, hogy az elejtett szálat felvegyük, s mostantól a fiatalok figyeljenek oda az idősekre. Az egészséges társadalom megbecsüli az elődök felhalmozott, megőrzött tapasztalatát, mert tudja, hogy meríthet abból. Ha a gyermekek és az idősek együtt vannak, a különböző tudások összeadódnak, átmenthetővé, megőrizhetővé válnak. Ha az idősek napján a fiatalok meglátogatják a településen élő időseket, akkor nem vész el az idősek tisztelete sem az új nemzedékekből, de nem vész el az idősekből sem az a tudat, hogy ő rájuk a közösségnek még szüksége van, és ez lényeges a lelki egészség szempontjából. A hagyományápolás elengedhetetlen feltétele a környező világ és megismerése, szeretete. A természet megannyi kincset rejt magában. A hagyományt nem tanítani, hanem „élni” kell. A természet rendje, az évszakok változásai és az ezzel kapcsolatos mindennapi hagyományok a gyermekek számára felfogható, átélhető jeles napok és ünnepek adják a keretét a nevelő munkánknak. Népi kulturális örökségünk összeköt bennünket, és ennek ápolása, megtartása, átörökítése közös feladatunk. A magyar néphagyomány ápolása minden magyar alapvető feladata, hogy közösségünkhöz való tartozás unokáinkat is büszkeséggel töltse el. A nemzeti kultúrát pedig nem úgy kell ápolni, hogy hasonló épületeket építünk, mint 500 évvel ezelőtt, hanem a lelkünkből kell megteremteni egy adott kort, és nem csak az építményt akarjuk megtartani, hanem az embert is, a szellemiséget is, aki, ami mindezt alkotta. Mi történik a mai világban? Többen nem vállalnak gyermeket, így aztán a hagyományokat kire is testáljuk rá? Manapság mást sem hallani, minthogy nem fontos, hogy kinek ki az apja, anyja. Már hogyne lenne az! Hiszen bármit is tesz az egyén, szülei génjeit viszi tovább. A világnak a gazembersége ott kezdődik, mikor eltaszítjuk magunktól a születendő életet. Én azt az anyát szeretem, aki csecsemője etetése előtt felnéz az égre, és ezt mondja: „Mi Atyánk, Isten! Ennek a gyermeknek adjál táplálékot éntőlem, amit te adsz énnekem.” Ez a szeretet megosztása. Ha a hagyományőrzésben, a szeretet megosztásában az emberiség nem változtat, akkor olyan lesz, mint egy kiszáradt tó. Az egoizmus, az önzőség elérte azt a fokot, hogy nem vállalunk kényelemből gyereket. Túlzottan számítóak vagyunk. Nem elégszünk meg a mai nap terhével, hanem már előre ötéves programot csinálunk magunknak, azzal, hogy kihirdetjük a célunkat. Minden napnak megvan a maga terhe. Higgyék el, minden nap megadja az Isten azt, hogy örömünk legyen abban, amit dolgozunk. El sem hiszi, milyen kevés a nyugdíjam, de nem panaszkodom, hanem boldog vagyok az Istentől kapott napért. Visszatekintek a múltba, és egy olyan képek jutnak eszembe, melyeknek nagyszerűségük egyszerűségükben keresendő. A Szatmár vármegyei Rozsályon születtem, és tudom, hogy rokonságom a piciny gyermeket is kivitték a mezőre, és apró kis munkával – pl. vízhordással – bízták meg. Tehát a hagyománytisztelet már akkor megjelent. S mielőtt a mezőn elkezdtünk volna kapálni, imádkoztunk. Amikor befejeztük a munkát, keresztet húztunk a földbe, s akkor is imádkoztunk. Ha ezt a szeretet öli ki magából a világ, önmagát pusztítja el. Ha ezt az ősi hitet, ami 2000 év óta szerényen és szeretetteljesen uralkodik a földön, kiírtjuk, akkor magunkból öljük ki a szellemet. És a gonoszság már oly’ hatalmas, hogy befürkészi a gyermek bölcsőjébe magát. Művi tárgyak veszik körül a kicsinyeket, és mi meg nem ismerjük a nap örömét, nem tudunk beszélgetni a gyermekeinkkel. Sokszor tehernek érezzük őket. Szinte némák vagyunk, nincs mondanunk a másiknak. Ezt a némaságot kell megszüntetni, mert különben képtelenek vagyunk gondolatainkat, az ősök szellemiségét továbbadni. Ez lassan egy misszió, amiben mindannyian részt kell, hogy vegyünk. Jézus tanította, hogy ha az „én szeretetem lesz bennetek, akkor láthatjátok az Atyát én általam.” Nekünk tehát a szeretet parancsát kell betartani. Az még semmit nem jelent, hogy elhatározzuk, mit szeretnénk magunknak, és családunknak, ha nem úgy kezdjük a munkánkat, hogy imádkozunk Teremtőnkhöz és minden alkotásunkhoz őt kérjük segítségül. Ha ránéz műveimre egy szántóvető ember, lehet, hogy nem tudja megmagyarázni, hogy miért szép, de azt látja: minden a helyén van.

 

Szükséges egy alkotást megmagyarázni?

 

–Addig jó, míg az alkotó él, mert akkor könnyebb megérteni a műveket. Ettől függetlenül olyan műveket kell létrehozni, melyek csak látszólag némák, de ugyanakkor „szólnak” a szemlélőhöz. Ehhez viszont emocionálisan kell a nézőnek elérni egy bizonyos fokot.

 

Elképzelhető, hogy mást „mond” egy szobor különböző embereknek?

 

–Állapot kérdése, hogy ki, mikor és hogyan látja a szobrot.

 

Műhelye közepén egy hatalmas , 2 méteres szobor. Ez mit „mond” majd?

 

– „A lélek néma imádsága” c. alkotásomat idestova 14 éve csinálom. De minden nap dolgozom rajta, és minden nap örömtelien jövök be ide a műhelybe.

 

Nem „nő majd önhöz” annyira, hogy képtelen megválni tőle?

 

–Dehogy! Ez az alkotás „bennem marad” így is. Részleteit láthatom fotó nélkül.

 

Az mindegy, hogy ez a néphagyomány figuratív, vagy nonfiguratív módon csapódik le a mai művészetben?

 

–Minden művésznek a maga élete és igénye határozza meg azt, hogy a néphagyomány miként is jelenik meg alkotásaiban. Nekem életem első nagy művészeti élményeit Van Gogh és Csontváry adta. Ez a két zseni mégsem határozta meg olyan formán az életemet, hogy elkezdjem őket másolni. Ők az emberi tartást mutatták be nekem, azt: miként jutottak el oda, ahová elértek. Senkit sem kívántam utánozni, hanem szépen lassan rátaláltam utamra. Tudom, hogy fontos az egység megteremtése, a mozgások harmóniája a képzőművészetben, és én erre törekszem alkotás közben.

 

Nem viselem el, ha beleszólnak a munkafolyamatokba

 

Mennyiben befolyásolja magát a művet az, hogy hová is kerül az alkotás?

 

–A „A lélek néma imádsága” sorsa még bizonytalan. Egy zürichi galériás barátom emlékére készítem. A gyermekei mondták, hogy az ő emlékére csináljam. Más esetben azt mondom annak, aki felkeres: hívjál el magadhoz, mert meg szeretném nézni, hová kerül a művem. Egyébként azt én nem viselem el, ha beleszólnak a munkafolyamatokba.

 

Az kötöttséget jelent. A néphagyományokra is azt mondják egyesek, de az ön számára az mégis szabadságot jelent.

 

–Itt arról van szó, hogy sokan összetévesztik a szabadságot a szabadossággal. Én megőrzöm elődeim imáit, emberi nemességeit, mert erre lehet építeni, és ez az én szabadságom.

 

Munkássága a magyar szürreális bio-art törekvésekhez kapcsolható - -írják önről. Ez mit jelent hétköznapi nyelvre fordítva?

 

–Nagyon érdekesek ezek a megfogalmazások. A bio-art élő anyaggal dolgozik és felhívja a figyelmet a természet szép és groteszk részleteire. Tehát mindez részben igaz, mert valóban célom, hogy a szép részletekre felhívjam a figyelmet, de ezt nem akarom erőszakosan tenni, hanem szeretettel. Továbbmenve: az alapanyagok közül a fa áll hozzám a legközelebb. Egy fának ahhoz, hogy felnőjön, nagyon sokat ki kell bírnia. Vihart, havat, emberkéz rongálását. A lényeg, hogy a gyökerét ne törjék ki, mert akkor hal el. Érdekes a bio fogalma is. Sokszor felteszem a kérdést: vajon „bio”-e az ember? A válasz: nem. Mert elhagyták az élet esszenciáját, és elfordultak Istentől. Ha visszatérnek hozzá, akkor megtisztul az ember. A megtisztuláshoz viszont egész élet szükséges. Egész élet, mert művészetemben egy év semmit nem számít, hanem a folyamat az, ami lényeges.

 

A kortárs képzőművészet egyik magányos „szent emberének” mondják.  Ez azt jelenti, hogy nem tartozik egyetlen egy művészeti csoporthoz sem?

 

–Nem jelenti azt. 1993-ban lettem a Művészeti Alap tagja, a Szinyei Társaságnak pedig alapítója vagyok. Ennyit tudtam annak idején vállalni. A magányos annyit jelent, hogy nem tartozom harcos művészeti csoportokhoz.

 

Hiteles-e az a művész, aki nem él benne a társadalomban?

 

–Nem ez a hitelesség fokmérője. Aki látszólag nagyon benne van a társadalomban, az sem biztos, hogy valóban benne él. Aki elvonulva dolgozik, talán jobban érzi a társadalom szívverését. Erre egy példa: nekem nem kell elmennem a Szentföldre azért, hogy megérezzem, mit szenvedett értem Jézus. A szívemből jutok el az Úrhoz, hiszen neki van a világ legnagyobb „műholdvevője”, csak rá kell hangolni az életemet.

 

Rám, kicsiny gyerekre szegezte a pisztolyt a szovjet katona

 

Éppen a II. világháború kitörése idején született, tudtommal szegény sorsú szülők gyermekeként. 1945-ben hat éves volt. Mire emlékszik vissza azokból az időkből?

 

–Természetesen: láttam magyar katonákat a frontra menni, láttam, miként jöttek be a németek, és miként az oroszok. Mindegyikről őrzök emlékképeket. A németek nekem úriembernek tűntek, míg az oroszok brutális barbároknak. Történt, hogy a rozsályi várból lejött egy német tiszt, s arra kérte meg édesanyámat, hogy főzzön nekik vacsorát. Édesanyám rámutatott a kicsi gyerekeire, hogy ő most erre nem ér rá. A német tiszt megértően eltávozott. A szovjet katona meg lóháton jött be a nyári konyhába, és kereste a német katonákat. Azt hitte, mi burzsujok vagyunk, mert az uradalmi udvar cselédházában laktunk. Az orosz lovakat keresett. Mi közben apró kövekkel dobáltuk a szovjet katonát. Nagynéném közben közölte anyámmal: ne menj neki lovat keresni, menjen ez a ….-ba. Ezt meghallotta az orosz, leszállt a lováról, felhúzta a pisztolyt és kereste nagynénémet. Még rám, kicsiny gyerekre és szegezte a pisztolyt. Közben nagynéném elbújt a nagykabátok között. Nem volt bennem akkor félelem, mégis ez az egész egy életen keresztül megmaradt bennem.

 

1956-ban is volt hasonló „élménye”?

 

–1957-ben jöttem csak fel a fővárosba, így nem. Örömélmények viszont Rozsályban is értek, úgy láttam 1956 őszén, mintha a Nap hamarabb jött volna fel a kelleténél. Szomorú voltam, mikor meghallottam Nagy Imre rádióbeszédét, de még mindig volt valami remény, hogy valami változás történik az életünkben.

 

1957-ig mit dolgozott?

 

–Nagyon sok minden voltam…Raktári munkás, villamoskrampácsoló, vasutas, hajófűtő, színházi díszítő, vendéglátómunkás. Aztán egy képzőművészeti szakkörben kezdtem el festészetet tanulni. Előtte láttam több festményt is, így a rozsályi görög katolikus templomban is, de azok nem tetszetek. A lefestek gipszszobrok pedig számomra merevnek és halottnak tűntek.

 

A festészet miatt költözött a fővárosba?

 

Azért döntöttem úgy, hogy Pestre költözöm, hogy a nagy magyar festők műveit eredetiben lássam. Festőnek indultam, de végül is úgy gondoltam, hogy a térbe kitett dolgok azok, amik igazán közel állnak hozzám. A Képzőművészeti Főiskola esti tagozatán is készítettem egy apró Petőfi-szobrot. De ott főleg rajzolnunk kellett. Legnagyobb meglepetésemre Kmetty János azt mondta nekem, hogy a finomságokat, a lelkiség kifejeződését nem kell még vászonra vinnem. Így aztán a magam útját jártam. A szobrászatban senki sem volt a mesterem, hihetetlen nagy munka volt kikísérleteznem azt, hogy milyen is a jó technika. De sikerült, erre ment rá az életem, és az is biztos, hogy gyűrűs és kisujjaimat már soha nem tudom kiegyenesíteni.

 

Nincsenek vázlatai sem?

 

–Nincsenek. Akkor azt mondhatná bárki, hogy magamat másolom. Amit itt lát, az mind bennem van, bensőmből fakadt. Látni láttam én faszobrokat, de valahogy „kevésnek” tűntek.

 

Mikor érte el azt a szintet, hogy a szobrászatból meg tudjon élni?

 

–Harminc évvel ezelőtt kaptam a munkámért pénzt, de mindebből megélni nem lehet, csak vegetálni.

 

1984-ben megkapta a Cziffra Alapítvány díját, amit nem vehetett át. Miért?

 

–Egy napig voltam az alapítvány díjasa, aztán valami miatt levették a nevemet.

 

Bázelben, Zürichben és Salzburgban is voltak kiállításai. Kint megértették a magyar néphagyományból táplálkozó művészetet?

 

–Megértették. Szenzációs élményem volt, nem akarok nagyképű lenni, de elmondom annyira megérintette a nézőket a kiállítás, hogy sírtak. A zürichi galériában kiállított műveimet vittem templomokba. Az első templomi kiállítást pedig a zugligeti úti templomban tartottuk.

 

Ezek akkor szakrális tematikájú művek voltak?

 

–Sosem készítettem konkréttan egyházi műveket, viszont több olyan szobrom van, mely a vallásos, értékmegőrző embert mutatja be. Mégis voltak katolikus papok, akik kiállították a műveimet. A zürichi kiállítás emlékkönyvében olvasható egy mátrafüredi pap írása: ezeket a szobrokat én is kiállítanám. Az ember egyszemélyes lakhelye munkám nem kifejezetten egyházi, de azt szimbolizálja, hogy minden nap fel kell venni a keresztünket. A keresztből pedig fel lehet emelkedni, azzal, ha nem azon kesergünk, hogy mi nincs az életünkben, hanem azt a békét kell megteremteni, amit Jézus hozott le a Földre.

 

A kert temploma c. szobra is a félig szakrális művekhez tartozik?

 

–Igen, arról szól, hogy álmodozva hajózunk őseink bárkájában a végtelenség felé, fáradt testünk fölött angyalhaj kering, és hajnali széllel elszállunk mind.

 

Medveczky Attila