Molnár V. József Magyar Örökség Díjas művészettörténész, képzőművész ,néplélekrajz-kutató 1930. március 17-én született Cserhátpusztán. 1956-os forradalmi tevékenysége miatt két és fél évig börtönben ült, s kizárták az ország összes egyeteméről. Szabadulása után nyomdászként dolgozott, majd festőművészként és grafikusként. Ezt követően a Műszaki Könyvkiadó szerkesztőjeként tevékenykedett, onnan ment nyugdíjba. Az 1970-es évek óta mindmáig a szerves műveltség kutatója és krónikása, számos egyetem és főiskola tanára, több mint két tucat könyv szerzője és társszerzője, emellett folyamatosan előadásokat tart szerte a Kárpát-medencében. 2003-tól a Történelmi Vitézi Rend tagja. 2012. június 23-án megkapta a Magyar Örökség Díjat.
Közel negyedszázada kutatja a népi, az ún. szerves műveltség mára már eltűnt vagy nyomokban megtalálható jeleit. Miért nevezi ön a népi műveltséget szervesnek?
–Azért nevezhető annak, mert népünk hite szerint, és ez a hit bennem is él; a teremtő Isten, aki formálta a világmindenséget, adta az ősképeket. Ezek az ősképek pedig vele születnek az emberrel. A képek és az ősképek között az a hatalmas különbség, hogy az ősképekkel együtt születik a tartalom. Tehát nem kell egy társadalmi rétegnek megegyeznie abban, hogy egy bizonyos formának mi a tartalma. Az ember által kitalált formáknál viszont már egy-egy társadalmi réteg szolgáltatja a tartalmat. Azért szerves a műveltség, mert közvetlen kapcsolata van minden más teremtett létezővel, beleértve a csillagködöket is. Az egységes elv summázata található meg az ősképekben. Az ősképek így alkalmasak arra, hogy az ember eligazodjon a teremtett mindenségben, hogy otthon érezze magát, és serkentő gazdaként – nem parazitaként – tudjon létezni a világban.
Említette, hogy az ellentábor célja volt a magyar nemesség tönkretétele is. A történelemkönyvek úgy ábrázolták a magyar nemest, mint aki ideje jó részét a parasztok kínzásával tölti, és máson sem jár az esze, mint a szegények megnyomorításán. Kanyarodjunk vissza az időben, igaz, nem az ősi korokba, hanem 1930-as évekhez. Milyen emlékei vannak az 1945 előtti időkből? Milyen volt az élet a Széchenyi grófok birtokán?
Mi a nemzeti avantgarde-ot képviseltük
Sokan nem is tudják, hogy Molnár V. Józsefnek volt egy festőművész-korszaka is. Legyen kedves erről szólni.
–Kisgyermek koromban nagyon szerettem rajzolni, talán tudtam is. Viszont a különböző iskolákban a rajtanárok elvették a kedvemet a rajzolástól, mert ők másfélét vártak tőlem, mint amit én jónak tartottam, én pedig azt a másfajta rajzot – valaminek a puszta másolását – nem tudtam elfogadni. Például Marcaliban a polgári iskolában olyan rajtanárnőnk volt, aki nagyon fontosnak tartotta azt, hogy mi rajzoljuk-fessük a magyar motívumokat. Ezek közül ő a matyó motívumokat kezdeményezte. A csodálatos pávaszemeket kellett lemásolni. Az felelet meg az ő tanári elvárásának, aki pontosan ugyanazt másolta le, ugyanolyan színekkel. Nagyon szépen tudtam a vízfestéket kezelni; izgatott az a fénylés, ahogy a festék átengedi a papír fehérségét és nem mindig ugyanazt a színt festettem, ami a mintán volt, sőt a motívumokat is átváltoztattam. Nem a lényegét szüntettem meg, hanem azt tettem, amit egyébként a parasztember is, akitől az „eredeti” minta volt: cselekvően használtam azt az anyanyelvet – ma már ezt így fogalmaznám – , és ez nem tetszett a tanáromnak. Nagyobb baj volt a stílus, amit szabad rajzolásnál alkalmaztam. Nagyon érdekelt az emberi arc. Azon belül is a szerkezet. Nekem a fej a gyökerek összekapcsolása volt. Szálkákból, gyökerekből állt össze. És ebben az egész gyökeres emberi arcban égitestként volt jelen a szem. Ezeket a portrékat, finoman szólva, nem díjazták. Igen rossz jegyeket kaptam rajzból, és emiatt a rajzolást abbahagytam. A Fővárosi Nyomdaipari Vállalatnál jött el annak ideje és alkalma, hogy a lefojtott rajzolási kedv bennem felszabaduljon. Rávettem a főnökömet, hogy vegyen nekem egy egyszerű ki, 12 színből álló vízfesték palettát meg ecsetet, és én kikeverem a gépmesternek azt a színt, amit visszakérek a nyomtatványon. Leültem a korrektorasztalhoz, és sokáig csak néztem a festéket, s közben gyermeki öröm fogott el. Majd úgy festettem egész nap, hogy összecsorgattam a színeket. Ezek az összecsorgatott színek aztán alakzattá álltak össze. Akkoriban teljesen abban éltem, hogy a színek összefolynak, és ezek végtelen fontosak voltak a számomra. Heteken át csak festettem. Mielőtt a nyomdafestékkel kezdtem volna festeni, a temperával dolgoztam, és nem csak összecsorgatásokat tettem. Már a vízfestéknél is formáltam, folyattam, a folyatásból egy sajátos technikával komponáltam, és a fény legteljesebb őrzői, a növények, ezek közül is elsősorban a fák jöttek elő. A technikák viszont másodlagosak voltak, én mindig a fényt kerestem, és az én életem volt az a fa, amelyik fényként megvalósult. Ehhez találtam meg aztán a fehér műnyomó papírt – ami krétázott papír, hófehér, fényes felületű. Erre hengerrel finoman vittem fel a feketét. A finoman fölvitt fekete hártya a fehér papíron nagyon megdobogtatta a szívemet, és rézléniákkal, rézlapocskákkal szedtem vissza belőle a festéket. Itt viszont egy másik dolog érdekelt, nem a fa. A fával azonos értékű női és növényi természetű egyetlenegy dolog: a születés. Később az avantgarde –mozgalomba kerültem bele. Csáji Attila festőművész, az egyik avantgarde csoport, a progresszívok vezéralakja meghívót készíttetett a kiállítására. A meghívót én készítettem neki. Mellettem a falon, a szedőszekrény mellett volt néhány kép, amit festettem. Attila meglátta őket, összebarátkoztunk, és a progresszívok mozgalmába engem is belevont. Megmutattam Attilának a többi képemet, és ő úgy vélte, ezek az alkotások megértek arra, hogy kiállítást rendezzünk belőle. Az első önálló kiállításomra 1970-ben, a József Attila Művelődési Központban került sor. Utána voltak még közös kiállításaim, de nem ezek voltak a jellemzők, inkább közös kiállításokon vettem részt. Nagyon-nagyon boldog voltam, hogy engem, az amatőrt, egy javarészt profi festőkből, szobrászokból álló társulat maga közé fogadott. Az első igazán jelentős avantgarde kiállítás a Műegyetemen, az R-Klubban volt – ami nem is kiállítás volt, mert arra nem adtak engedélyt. Akkor az avantgarde a tiltott kategóriába tartozott. De a bemutatóhoz nem kellett lektorátusi, állami engedély. Így egy, vagy legfeljebb három napig lehetett megrendezni a rendező, vagy a befogadó intézmény terhére. Ez a kiállítás a képzőművészeti avantgarde két csoportját hozta össze. A másik csoport az úgynevezett „ipartervesek” voltak. Azért nevezték őket így, mert az IPARTERV-ben volt az első kiállításuk. Mi inkább a nemzeti avantgarde-ot képviseltük, ők inkább a kozmopolitát. Aczél György természetesen nem minket támogatott. Mi szerveztük meg a híres balatonboglári Kápolna Tárlatokat, mivel az általunk képviselt stílus a tiltott kategóriába tartozott. Galántai György festőművész barátunk bérbe vette a romos, elhanyagolt kápolnát, rendbe hoztuk, s mivel magántárlatot lehetett tartani, ezzel kijátszottuk a tiltást. Ez a kápolna egyébként teljesen romos volt, miután a szovjet csapatok kifosztották, a környék tolvajainak volt szajréosztóhelye. Aztán lassan eltávolodtam a képzőművészettől. Az 1970-es évek elején még kiállító művészként kerestem a kifejezés, az üzenetkifejezés egyszerű rajzi eszközeit, s az őskor embere környezetében a nem avuló formákra leltem. Az ősi formák felfedezésével együtt találtam rá arra a matematikai logikai modellre, amely eszközként lehetőségét hozta, hogy az ősképek tartalma, s eredendő rendszere, föl-, kitáruljon előttem, s bennem is, hiszen ezek a formák történelmi, társadalmi és gazdasági helyzettől, állapottól függetlenül velünk születnek – valahányunkkal.
Medveczky Attila