Magyar Igazság és élet pártja

A kőbányai Lengyel Múzeum fő kutatási területe az ezeréves magyar-lengyel történelmi kapcsolatok és a magyarországi lengyelek története. Gyűjteménye folyamatosan bővül, melyhez a legnagyobb támogatást a magyar és a lengyel állam nyújtja. A két nép különleges, kölcsönös szimpátiáját történelmi tényekkel alátámasztva modern vizuális eszközökkel és hagyományos módon mutatja be. Ennek a múzeumnak igazgatója az a Konrad Sutarski költő, aki a lengyel-magyar kapcsolatok ezer éves történetével foglalkozik, és számtalan tanulmányt, esszét írt a két nép kapcsolatáról. Sutarski urat pályafutásáról, munkásságáról és magyarországi lengyelek történetéről, sorsáról kérdeztük.

 Mikor indult költői pályája?

 –Poznanban születtem, és a világháború alatt édesanyámat és engem, akkor öt éves gyermeket  a németek kitelepítettek az ország keleti területére. Apám tartalékos katonatisztként bevonult a lengyel hadseregbe, részt vett az ország védelmében és nem tért vissza. A szovjetek internálták és megölték. Mi csak a háború végén térhettünk haza. Ezután Poznanba végeztem tanulmányaimat, és ott diplomáztam a műszaki egyetem mezőgépész szakán. Műegyetemi éveim alatt (1956-ban) kezdtem el verseket publikálni, mert öt költő-és prózaírótársammal megalapítottuk a Wierzbak nevű csoportot, amely egészen 1962-ig rendezett Poznanban országos költészeti fesztiválokat. Így a legismertebb fiatal alkotók közé kerültünk. Az első konkrét, magyarokkal kapcsolatos élményem az 1956-os forradalomhoz fűződik. Mi, egyetemisták is vért adtunk a magyar forradalmárok megsegítésére. 1956 őszére már megjelent több versem, és a forradalom emlékére, a magyar tragédiáról írtam egy költeményt Katalin címmel. Ez meg is jelent, bár nem lehetett odaírni, hogy ezt a költeményt a magyar hősök ihlették. Viszont ez a női név, a Katalin, csak Magyarországon használatos, így lehetett sejteni miről van szó. Ez a költemény megtalálható 1960-ban megjelent első kötetemben. Írtam 56-ban még két másik verset is a magyar forradalomról, de azokat nem engedték leközölni. 1962-ig szétszéledt az irodalmi csoportunk, ami után néhány évig nem is foglalkoztam írással.

Azért döntött a műegyetem mellett, hogy legyen egy biztos szakma a kezében , ha költőként nem tudna megélni?

–Számomra természetes volt az, hogy megélhetésemet műszaki emberként biztosítsam, mert nem akartam, mint költő, vagy mint újságíró egzisztenciálisan politikai  függőségbe kerülni. Így az egyetem után egy poznani aratógépgyárban dolgoztam géptervezőként. 1960-ban Magyarországra jöttem, ahol megismerkedtem leendő feleségemmel, és rá két évre összeházasodtunk. Először két és fél évig Lengyelországban laktunk. Eleinte német nyelven beszélgettünk egymással, majd, mikor a feleségem megtanult magyarul, én pedig lengyelül, majd 1965-ben végérvényesen Budapestre költöztünk. Számomra nagyon érdekes volt, ami csak később tudatosult bennem, hogy a lengyel történelemkönyvekben nagyon sok szó esik a lengyel-magyar kapcsolatokról a középkortól kezdve az Anjoukon keresztül az 1848-49-es szabadságharcig, s mikor a XX. századról beszélünk, mintha egy teljesen más országról lenne szó, s nem a Kárpát-medencét birtokolóról. Ugyanis azt nem írták meg, mikor és hogyan történt meg a Magyar Királyság területének megcsonkítása. Tehát szó sem volt a trianoni diktátumról. Lengyelország nem vett részt a történelmi Magyarországot szétdarabolásában, bár mégis hozzá került 14 falu Árvaságból és Szepességből, mert a lengyel lakosság úgy nyilatkozott még 1918. novemberében, ha már nem élhet a Magyar Királyság területén, akkor a katolikus Lengyelországhoz akar tartozni, és nem az új csehszlovák államalakulathoz. Lengyelország nem is ratifikálta a trianoni békeszerződést.

Mivel kezdett el foglalkozni, miután Magyarországra költözött?

–Még Lengyelországban megtanultam annyira magyarul, hogy el tudjak helyezkedni a szakmámban, s így a Mezőgépfejlesztő Intézetben újból  tervezői munkakörben kaptam állást.

Kutatási, tudományos feladatok is akadtak hamar, az izgalmas  géptervezési és fejlesztési  munkák mellett. Ledoktoráltam, találmányim voltak, „Kiváló feltaláló” bronz és utána arany fokozatú állami kitüntetést kaptam . Az egyik betakarító gépünk a Budapesti Nemzetközi Vásár egyik fődíját nyerte , egy másik pedig a miniszteri nívódíjat. Idő közben, már a hatvanas években újból elkezdtem publikálni, bár Magyarországon műfordításokkal kezdtem az irodalmi pályát és ezért a pályám megint két vágányon kezdett futni, mint korábban Lengyelországban.  Az első magyar költő, akinek verseivel Lengyelországban jelentkeztem, Radnóti Miklós volt. Lassan-lassan visszatértem saját költői utamra, így 1975-ben a második kötetem jelent meg Lengyelországban, míg egy évvel később Magyarországon megjelent egy válogatás Konrad Sutarski versei címmel. Ezt az Európa Kiadó gondozta a „kis-pegazus sorozatban.” A „fordítóim” pedig , többek között Weöres Sándor, Fodor András, Csoóri Sándor, Tandori Dezső, Lator László, Tornai József voltak. Weöres Sándor már ismeretségünk elején is fordította a verseimet, és ő volt az, aki feleségével, Károlyi Amyval együtt ajánlotta az Európának  műveimet kiadásra.

Írt prózákat is?

–Még a ’70-90-es években tovább főleg költőként , és a magyar költészetet lengyel nyelvre átültető műfordítóként működtem ,s ilyen válfajú könyveim jelentek meg. Azért még 2005-ben is jelent meg egy tekintélyes válogatott verses kötetem – két nyelven: lengyelül és magyar fordításban, háromkötetnyi változatban – a budapesti „Magyar Napló” Kiadóban. A verses köteteim mellett antologiát készítettem a mai, háború utáni magyar költészetről („Przepowiednia czasu twego” Krakkó, 1985), utána a határon túli irodalomról is kétszer (1991, illetve 2007). Regényeket, elbeszéléseket nem írtam, de esszéket, tanulmányokat már igen. Így folyamatosan bemutattam a lengyel folyóiratokban a magyar irodalmat és a kulturális életet. Mérnökként 1989 végéig dolgoztam, mert 1990-ben a Lengyel Kulturális Központ igazgatója lettem. Ez diplomáciai feladatot jelentett, így nagykövetségi tanácsosi rangban dolgoztam. Később, a diplomáciai „kaland” után  a Duna Televízió részére több lengyel témájú filmet készítettem, többek között portrét a filmrendező Andrzej Wajdáról, az ugyancsak világhírű zeneszerzőről Krzysztof  Pendereckiről, vagy a Katynban történt lengyel holokausztról  („Az embertelen földön”). A ’90-es évek közepén alakultak meg a kisebbségi önkormányzatok. 1995-ben először a lengyel fővárosi, majd az országos önkormányzat elnöke lettem. Az utóbbi tisztséget két év szünettel 2007-ig töltöttem be. Az önkormányzati munka mellett tovább is az irodalommal foglalkoztam. 1995-ben jelentek meg lengyel-magyar kapcsolatokat taglaló, elemző írásaim és műfordításaim egy kötetben. Ami elsősorban prózai mű, az Az én Katynom – Mój Katyń című könyvem, ami 2010-ben jelent meg a szmolenszki tragédia után. Édesapámnak is ugyanaz a sors jutott, mint a Katynban kivégzett lengyel tiszteknek. Őt máshol végeztek ki, de ugyanaz a szovjet állami vezető parancs alapján. A szmolenszki tragédia volt az, ami a végső lökést adta a könyv megírásához, bár az első katyni versemet már 1956-ban megírtam és a katyni kiállítást Krakkóból 1989-ben Budapestre hoztam. Prózai könyveim közül  még 2009-ben jelet meg a Megőrzésre átvéve c. szociográfiánk, amelyet Domonkos Lászlóval írtunk az I. világháború után Lengyelországba átkerült Árva és Szepes vármegyék északi részéről, az ott lévő magyar emlékről.

Itt beszélgetünk a Magyarországi Lengyelség Múzeuma és Levéltárában, abban az intézményben, aminek ön az igazgatója. Mikor jött létre ez a múzeum, és ki alapította?

–A múzeum 1998-ban, kezdeményezésemre jött létre. Amikor az első önkormányzati ciklusban megkaptuk Kőbányán – ahol az első világháború előtt többezres lengyel kolónia létezett– az Országos Lengyel Önkormányzat számára az épületet, akkor a telken álló másik, földszintes ingatlan – amiben most a múzeum üzemel – eléggé lepusztult és üres volt. Felvetettem, hogy ebben az épületben múzeumot hozzunk létre. 1998-ban bérleti szerződést kötöttünk a Fővárosi Önkormányzattal az épület hasznosítására, megkaptuk az engedélyt a kulturális tárcától, és már azév szeptemberében megnyitottuk a múzeum kapuit. Ez volt a magyarországi lengyelség első intézménye. Tevékenységi témaköre eleinte a magyarországi lengyelség története volt.

Hogyan sikerült begyűjteni a múzeum anyagait?

–Nagyon gyorsan fel kellett keresnem azokat a helyeket – múzeumokat, családokat, településeket - ahol lengyel vonatkozású tárgyakról tudtam. Néhány szakember segítségét is kértem múzeumunk kialakítására. 2004 és 2006 között további fejlesztéseket valósítattunk meg. Megállapodtam a Fővárosi Önkormányzattal a múzeumi épület megvásárlásáról az Országos Lengyel Kisebbségi Önkormányzat (OLKÖ) részére .Amikor az OLKÖ az épület tulajdonosa lett, sor került a múzeumi épület bővítésére, az emeleti szint ráépítésére. Az újabb megnyitás 2006-ban történt. Akkor tevékenységünk fő témaköre az ezeréves lengyel-magyar kapcsolatrendszer lett. Ennek értelmében az állandó kiállítás jellegét is megváltoztattuk, anyagát kiegészítettük. „A magyar-lengyel kapcsolatok 1000 éve” címet adtuk neki és a múzeum egész működését nem csak – mint eddig - a magyarországi lengyel közösség szolgálatára állítottuk, hanem egyidejűleg a két nemzet – a lengyel és a magyar – szolgálatának szintjére emeltük .Azóta ez a kiállítás a gazdag közös történelmet mutatja be szimbolikusan, öt fejezetre osztva. Az első a királyi és állami kapcsolatokat mutatja be. Ott három térkép ábrázolja Magyarországot és Lengyelországot azokból a korokból, mikor a két állam perszonális unió formájában közös korona alá tartozott: I. Nagy Lajos (1370-1382), I. Ulászló (1440-1444) és Báthory István (1568-1578) idejét. Egyik büszkeségünk Szent László koronázási palástjának a másolata, melyet letétbe a Magyar Nemzeti Múzeumtól kaptunk és melynek eredetijét Zágrábban őrzik. A falakat ismert lengyel festőművészek – Jan Matejko, Juliusz Kossak – metszetei és festményeinek másolatai díszítik, köztük Matejko egyik legismertebb művének, a „Báthory István  Pszkovinál az orosz bojárok behódolását fogadja” című képének másolata . A következő fejezet a Barátok a bajban, ami szabadságharcokra valamint az elveszített felkelések utáni menekültek áradataira utal. Majd a gazdasági, kulturális, egyházi kapcsolatokat mutatjuk be a további fejezetekben, a végen pedig a magyarországi lengyelség történetét.. Amit helyhiány miatt sem tudunk bemutatni, azokat a számítógép, multimédiás pultok segítségével – a beleprogramozott képekkel és szövegekkel - tesszük. Múzeumunknak két fíliája van Borsod-Abaúj-Zemplén megyében: Ládbesenyő-Andrástanyán (Dolna Drenka) és Derenk romfaluban. Derenkről tudni kell, hogy a magyarországi lengyelség emlékhelye és az Aggteleki Nemzeti Park területén fekszik. Az utóbbi majdnem két évtized alatt a romfalut a magyarországi lengyelség együttes erővel és az európai pénzek hozzáadásával jelképesen felújította, és így működik ott a múzeumunk egy kisebb részlege. A levéltári dokumentumok tanúsága szerint Derenkre a XVIII.században érkező családok egyértelműen lengyelországi elszármazottak voltak, sőt kitartó kutatómunka eredményeként azt is tudjuk, hogy mely falvakból költöztek le Magyarországra. El lehet azt mondani, hogy a XVIII. századi derenki lengyelség a legrégibb magyarországi nemzetiségek egyike, amely a mai napig, közel 300 éve őrizte ősei nyelvét és etnikai tudatát. Sajnos a II. világháború alatt megszűnt a falu. Így az derenki lengyel lakosság szétszéledt. Voltak, akik Emőd-Istvánmajorban, mások Sajószentpéteren, Miskolcon, Ládbesenyő-Andrástanyán és máshol leltek otthonra. Istvánmajort és Andrástanyát ma is kis lengyel falvaknak lehet nevezni. Érdekesség, hogy etnikai és nyelvi tekintetben a derenkiek 1943-ig nem asszimilálódtak a szomszédos lakossághoz. Ennek oka, hogy főleg zárt közösségben éltek. És bizony, a derenki telepesek leszármazottjai, az idősebbek még mindig őrzik a nyelvükben a lengyel nyelv XVIII. századi archaikus formáit. Ez egy ún. észak-szepességi tájszólás. Minden évben júliusban megrendezésre kerül a hagyományok ápolása érdekében a Derenki Búcsút, melyen több száz lengyel és magyar ember gyűlik össze.

Gondolom, a XVIII. század után is érkeztek lengyelek hazánkba.

–Természetesen, mert a XIX.században, amikor Lengyelországot három hatalom – Oroszország, Poroszország és Ausztria – megszállva tartotta, egymást követték a felkelések, és utána a kivándorlások, menekülések. Ezek a menekültek nagy mértékben nemesek és polgári családok tagjai voltak. A kiegyezés utáni gazdasági fellendülés miatt számtalan munkás és falusi lengyel család is érkezett, főleg a Monarchiához tartozó Galíciából és a magyar iparban munkálkodott.  A legnagyobb, több ezres kolónia a XIX/XX század fordulóján alakult ki Kőbányán, ezért is építették meg ott, 1927-ben Lengyel Templomot, amely 1991 óta lengyel perszonális plébániaként működik. A bányászatban, kohászatban munkát kereső lengyelek más városokba is letelepültek, főleg Diósgyőr, Salgótarján, Tatabánya és Pécs környékén.

Nem csak múzeumról van szó, hanem levéltárról is. Felkeresik önöket szakdolgozat, diplomamunka készítésekor folyó kutatás alkalmából?

–A mi levéltárunk feladata különbözik a magyar hivatalos levéltárakétól. Hozzánk nem kerülnek kötelezően semmilyen hivatalok, intézmények, vagy szervezetek tartós megőrzésre átadandó dokumentációi. Ez a lengyel szervezetekre is vonatkozik. Célunk, hogy gyűjtsük a közös magyar-lengyel történelmünk anyagait, és a hazai lengyel szervezetekkel kapcsolatos dokumentumokat. Mindezzel társadalomszervező munkát is végzünk. Mindamellett tudományos konferenciákat szervezünk. 2008-ban például II. Rákóczi Ferenc szabadságharcának lengyel vonatkozásairól tartottunk konferenciát. Ez azért érdekes, mert amennyire ennek a szabadságharcnak története eléggé ismert, jól kidolgozott, úgy a lengyel háttérről, segítségről keveset tudunk, pedig nagymértékben ennek köszönhetően a Habsburgok elleni felkelés nyolc évig tarthatott. Az akkor elkezdett gyűjtő és kutató munkát folytatjuk. Ez nehéz munka, szinte „morzsákból” kell építkezni.

A két nép barátságának jelenlegi bizonyítéka, hogy márciusban több ezer lengyel érkezett Budapestre, a 15-ei ünnepségekre, hogy kifejezze szolidaritását az Orbán-kormány intézkedései miatt támadott Magyarországgal. A politikai és a kulturális kapcsolatokon kívül másról is lehet beszélni?

- Március 15-i lengyel tüntetés Budapesten, a magyar nemzeti érzelmű tömegekkel együtt, egy különleges és kiváló szolidárítási tett volt, amelynek nagyon fontos politikai üzenete volt az Európai Unió globalizáló és a nemzetközi bankrendszer gyarmatosítási törekvéseivel szemben. Nem egy párt, nem egy jobboldali folyóirat színeiben jött Budapestre az a néhány ezer lengyel ember, hanem mint a lengyel nemzet képviselete, a magyar nemzet megsegítésére. Az akkor létrejött együttműködési kapcsolatot folytatjuk. A lengyel „Gazeta Polska” folyóirat, amely kezdeményezte a lengyelek márciusi budapesti felvonulását, háromszáz klubhálózatával együtt - együttműködési megállapodást írt alá március tizenötödikén a magyar Civil Együttműködési Tanácskozással (CET-tel). Ennek gazdasági vetülete is van, hiszen a CET magyar–lengyel élelmiszer-vándorpiac létrehozását tűzte ki célul és lengyel partnereink is ugyan ezt akarják. A feladat, hogy a lengyel árúkat megismerjék idehaza, és a magyar termékeket Lengyelországban. Az első közös piacozásra szeptember 29-én és 30-án a Budai Várban kerül sor.

Sokat publikál, múzeumot, konferenciákat szervez, hogyan bírja mindezt, mikor van a családjával?

–Gyakrabban vagyok velük gondolataimban….Sok a feldolgozatlan téma. Csak ebben az évben részt vettem két olyan konferencián, ahol az eddig még össze nem foglalt témakörökről előadást tartottam. Az egyiket a „Magyar-lengyel kapcsolatok a rendszerváltozás után” címűt Beregszászon, a II. Rákóczi Ferenc Főiskolán, a másikat „Teleki Pál és a lengyelek”-et pedig Budapesten a Magyarok VIII Világkongresszusán. Idén jelent meg egy újabb két (lengyel és magyar) nyelvű könyvem „Polska flaga na Węgrzech – Lengyel zászló Magyarországon” címmel .A múzeum ugyan nem kimondottan kutatóközpont, de célunk közös történelmünk fehér foltjainak eltüntetése. Jövőre 15 éves lesz a múzeumunk, és annak megünneplésére egy újabb konferenciát is szervezünk.

P.G.-M.A.