A győzteseknek is lehetnek vétségeik, hibáik, bűneik, ahogy a veszteseknek is vannak erényei és érdemei
Magyarország kormánya 2013 őszén döntött a VERITAS Történetkutató Intézet létrehozásáról, azzal a kimondott céllal, hogy az elmúlt több mint másfélszáz esztendő magyar történéseinek kutatását újra- és átgondolva, harag és elfogultság nélkül forduljon a magyar nemzet történetében meghatározó jelentőségű, nem kevés vitát kiváltó – és feltehetően mindenki számára elfogadható konszenzusos eredményt soha nem hozó – események felé. Prof. Dr. habil. Szakály Sándor, DSc, a VERITAS Történetkutató Intézet főigazgatója: szellemiségünkre a nemzeti gondolkodás, a határon túli magyarsággal való nemzeti összetartozás jellemző. Mindez nem avíttas gondolkodás, mert azt mondjuk: minden nemzet legyen büszke önmagára és a múltjára.
Latinul a veritas igazságot jelent. Létezik a történettudományban abszolút igazság?
– Erre a kérdésre nehéz válaszolni, mert sokféle igazság létezik a történettudományban. Ez nem jelenti azt, hogy ezek az igazságok hamisságok. Gondoljunk bele egy olyan történelmi eseménybe, amelyben sokan vesznek részt, ott mindegyik fél úgy véli, hogy a saját igazságát kell győzelemre juttatnia. A háborúk során is felvetődött, hogy létezik-e igazságos háború. Szerintem nincs igazságos háború, de minden félnek lehetnek részigazságai. Én elfogadom, a másik fél részigazságát, ha ő tudomásul veszi az enyémet. Hadtörténészként el kell fogadnom azt, hogy a II. világháborúban a szovjetek honvédő háborúról beszéltek, hiszen megtámadta őket az ellenség. De miért nem tudják a mai napig egyesek elfogadni azt, hogy amikor Magyarország területén folytak a harcok, akkor a magyar katonák szintén a hazájukat védték, és ők sem fasiszták, sem nácik nem voltak. Régi mondás: mindig a győztesek írják a történelmet, közben a győzteseknek is lehetnek vétségeik, hibáik, bűneik, ahogy a veszteseknek is vannak erényei és érdemei. Azt kell elfogadtatni, hogy mindegyik létező igazságnak teret kell kapnia. A VERITAS Történetkutató Intézet egyik fő feladata, hogy a hosszú időn keresztül csak egyoldalúan leírt tényeket másként mutassa be, és mondja ki, lehet másnak is igazsága. Függetlenül attól, hogy azt említettem, hogy sokféle igazság létezik, az 1956-os események kapcsán nehezen képzelhető el, hogy ne fogadnánk el azt: ez egy természetes fölháborodástól vezérelt népfelkelés, forradalom, majd szabadságharc volt. Az igazság nem Rákosi Mátyás és az ÁVH-sok oldalán állt, miközben 1956-ot követően évtizedeken keresztül a kommunisták által hangoztatott igazságokat kellett tudomásul venni. A történelemben ezeket a kérdéseket nemcsak 1956 kapcsán, hanem más események kapcsán is fel lehet vetni, és az érvek, ellenérvek ütköztetésével ki lehet fejteni olyan dolgokat, melyek nem biztos, hogy mindenki számára elfogadhatóak. Még egy történelmi személyiséget sem ítélünk meg egyformán. Erre egy példa: Szent Istvánt egységes tisztelet övezi a határon innen és a határon túl egyaránt, de vannak, akik felvetik, hogy ahogy Koppányt kivégeztette, az nem keresztényi cselekedet. Holott elképzelhető, hogy Szent Istvánnak ez a tette kellett ahhoz, hogy a magyarság meg-, illetve fennmaradjon Európában. Mindig az igazságra kell törekedni úgy, ahogy én történészként mindig is fogalmazok: „…ezt én így látom, ez az én véleményem, melyet források tanulmányozása előzött meg és abból erre a következtetésre jutottam.” Gondolom, vannak, akik, úgy vélik, ezeket a véleményeket megcáfolhatják, de nem fogadom el, sőt elutasítom, ha valaki nem a tények alapján hangoztatja álláspontját, és vélekedése a másik megbélyegzését szolgálja.
Függetleníteni tudja-e magát a történelemtudomány a napi politikától?
– Alig akad olyan történész, aki ne mondaná ki, hogy függetleníteni akarja magát a politikától. Ezt a kérdést fordítva kéne megvizsgálni: mennyire akarja a mindenkori politika elérni azt, hogy a történelemtudomány a kiszolgálója legyen. A felkészült, magabiztos, és a tudomány szabadságát is tiszteletben tartó politikus soha nem akarja, hogy a történelemtudomány igazolja a cselekedeteit. Nem a mindenkori politikai erők igazságát kell a történelemtudománynak igazolnia, hanem azt kell megvizsgálni, hogy a tudomány egyes kérdések megítélésében milyen álláspontra jut. Amennyiben konszenzus jön létre bizonyos témák megítélésében, azt használja föl a politika arra: ez az út, amit eleink bejártak jó volt, és ha az ő tapasztalataikra építünk, akkor ez az út most is jó lesz.
A VERITAS, és annak főigazgatója kapott politikai utasításokat?
– Nem kaptam semmilyen utasítást, megrendelést a kormányzattól. Ez így korrekt, mert a politika elfogadja azt, hogy ez az intézet, amely a magyar kormány jóvoltából jött létre, működik – s remélem, hosszú ideig fönnmarad –, s nem ideológiai célokat szolgál, hanem tisztességesen akarja bemutatni a magyar múltat. A VERITAS a magyar múlt mintegy 150 éves időszakával foglalkozik. Sokan azzal vádoltak bennünket, hogy át akarjuk írni a történelmet, pedig mi csak arra törekszünk, hogy Magyarország 1867 és 1994 közötti történetének eseményeit elfogultságtól mentesen mutassuk be. Lássuk be, azok a történelem tankönyvek, történeti munkák, amelyekből én is tanultam, a ’60-as, ’70-es években íródtak, s nem elfogultságmentesen mutatták be a magyar történelmet.
A történelemkönyvek mennyire befolyásolják az emberek múlthoz való viszonyát, hiszen a legtöbben úgy ítélnek meg egy személyt, egy korszakot, ahogy azt tanították neki.
– Valóban, a lakosság a történelemkönyvekből, a történelemórákon elhangzottakból ismeri meg a múltat, s közben nem adjuk meg a lehetőséget a kételkedésre sem. Ezért is hangoztatom sokszor azt: „ez így történt, vagy így történhetett”. Évszázadokkal, vagy évezredekkel ezelőtti eseményeket hogyan is tudnánk megítélni, mikor napjaink, a közelmúlt történéseiről is vitatkozunk. A történelemtankönyvön és a történelemoktatáson kívül meghatározó még a történelemi ismeretterjesztési publicisztika. Elég csak arra gondolni, hogy a II. világháború éveinek Magyarországáról az emberek jelentős része Bokor Péter egykori Századunk sorozatából szerezte meg ismereteit. Ezt a munkát az akkori politikai viszonyoknak és elvárásoknak megfelelően készítették, mégis érződött benne a szakmai tisztességre törekvés. Magam is általa szerettem meg történelmünk e tragikus időszakát. Nem ábrázolta a magyar katonákat, és Horthyt elfogult „fasisztaként”, mégsem a valóságot mutatta be. Természetesen egy-egy történelmi személy megítélése különböző lehet. Viszont a történelemben bizonyos alaptényeken nem szabadna vitatkozni. A mohácsi csatát a magyar királyi sereg elveszítette, ami tény és való, azon már lehet vitatkozni, hogy mi lehetett ennek az oka.
Többen Szapolyait kiáltják ki bűnbaknak.
– Azt mondják, Szapolyai direkt nem vett részt a csatában, mert magának akarta a hatalmat. Holott Szapolyainak arra kellett figyelnie, hogy az oszmán-török sereg nem változtat-e útirányt Erdély felé. Nemcsak a mohácsi csatavesztés ilyen alapigazság, hanem az is, hogy a trianoni békediktátum „eredményeként” Magyarország óriási területeket veszített el, s magyar nemzetiségű lakosságának több mint egyharmada került idegen uralom alá. Arról már lehet vitatkozni, hogy mi vezetett Trianonhoz. Még most is vannak olyan történészek, akik azt mondják, a magyar vezetés a nemzetiségiekkel mostohán bánt, ezért ők revánsot vettek. Ezzel nem értek egyet, de arra lehet utalni, hogy milyen feszültségek uralkodtak az országban, és csak 54%-os volt a magyarság aránya. Egy másik példa: Horthy István kormányzóhelyettes halálának kérdése. Azt gondolom, hogy sajnálatos repülőbalesetről volt szó, de nyilván sokkal népszerűbb kijelentés, ha azt mondják, a németek ölték meg Horthy Istvánt. Visszatérve a kérdésére: jó történelemtankönyvekre, hiteles történelemoktatásra, jó értelemben vett népszerűsítő előadásokra és azok médiában való megjelenésére nagy szükség lenne.
Kétségtelenül befolyásolják az embereket a televízióban sugárzott történelmi dokumentumfilmek. Amennyiben egy amerikai készítésű filmet tekintünk meg a Szovjetunióról, akkor abban azt hangoztatják, Sztalin volt a gonosz, aki nem folytatta a tisztességesebb Lenin politizálását. A magyar filmek pedig azt mutatják be: Kádár milyen sokat tett a magyarság érdekében, nem úgy, mint a megátalkodott Rákosi.
– Tény, hogy nem mindegy, ki egy ország vezetője. Az is tény, hogy a szocialista rendszer hatalmas elnyomógépezetet működtetett. Az megint tény, hogy nem mindegy, hogy valaki a ’70-es években Budapesten vagy Bukarestben volt egyetemista. Amit pedig Sztalin továbbfejlesztett, azt Lenin alapozta meg, s nem hiszem, hogy ők más világot akartak volna „megteremteni”. Kádárról pedig elég csak azt kijelenteni: az 1956-os szabadságharc vérbefojtását követő megtorlásban többen veszítették életüket, mint az 1848–1849-es szabadságharc után.
Tudtommal a VERITAS-nak más szellemiséget kell képviselnie, mint a már meglévő történettudományi kutatóműhelyeknek. Mi jellemzi ezt a más szellemiséget?
– A más szellemiséget a nemzeti gondolkodás, a határon túli magyarsággal való nemzeti összetartozás jelenti. Mindez nem avíttas gondolkodás, mert azt mondjuk: minden nemzet legyen büszke önmagára és a múltjára, úgy hogy közben más népeket nem szorít perifériára. Nem kell állandóan szégyenkeznünk a történelmünk miatt. A szomszédos országokban például olyan emberek számítanak nemzeti hősnek, akiket a mi történelmünkben másként ítélünk meg. 1849-ben Abrudbányán és környékén a magyar lakosok közül a románok meggyilkoltak sok száz embert. Ezt az eseményt, vagy azt, amikor román felkelők rohanták meg a Nagyenyedet – s megközelítőleg 1000 embert mészároltak le –, a magyarok és a románok másként ítélik meg. A románok hősnek titulálják azokat, akik a magyarokat megölték, mi pedig ezeket a mészárlásokat elítéljük. Egyetemi hallgatóként, és kutatóként azt tapasztaltam, hogy 1945 után bizonyos személyeket, eseményeket, intézményeket különböző jelzőkkel illettek. Ismeretes, hogy a Horthy-korszakra ráaggatták a félfeudális címkét. Ezt a fogalmat senki sem tudta megmagyarázni. Ez a jelző azt sugallta, mintha Horthy kormányzósága idején hazánk Európától nagymértékben eltávolodott volna. Holott a két háború közötti Magyarország gazdasági és szociális helyzete nem volt rosszabb számos európai országénál, miközben a trianoni tragédia utáni helyzetből kellett felépíteni az országot. Többen Horthy-rendszerről beszélnek, tévesen. Hiszen nem az európai gyakorlattól elkülönülő, speciális rendszer jött létre Horthy kormányzósága idején. Magyarországon nem a német nemzetiszocializmushoz vagy az olasz fasizmushoz hasonló rendszer létezett. Akkor miért beszélnek még ma is Horthy-rendszerről?
Milyen módszerrel hozták létre az intézet három kutatócsoportját?
– Szakmai tevékenységünkben a legfontosabb a dualista állam, illetve a két világháború közötti, valamint az 1944-től 1994-ig tartó időszak politika-, társadalom- és eszmetörténetének tárgyilagos bemutatása.
A kiegyezést követő Magyarország Európában politikailag, társadalmilag, gazdaságilag integrált ország a Monarchia társországaként. Ekkor veszi kezdetét az igazi politikai fejlődés, a pártpolitizálás, a gazdasági fejlődés, s a XX–XXI. század magyar történelmét csak úgy lehet megérteni, ha innét indítunk. Az intézeten belül három kutatócsoport alakult, az első a Dualizmus-kori Kutatócsoport (1867–1918). A Horthy-kori Kutatócsoport a két világháború közötti időszakot kutatja, az 1945 utáni Kutatócsoport pedig a II. világháborútól az Antall-, majd a Boross-kormány működéséig tartó időszakkal foglalkozik. Ezen belül az 1945-ös és 1956-os időszakkal, a sztalini rendszerrel szembeni ellenállás történetével, az 1956-os forradalommal és szabadságharccal. Ez azért is lényeges, mert többen azt hangoztatják, hogy a forradalmat a „reformkommunisták” készítették elő és ők robbantották ki, amihez a magyar nép asszisztált. Holott szó sincs „reformkommunista” – maga a kifejezés is későbbi „találmány” – folyamatról, bár a hajdani kommunista személyek némelyikének szerepe vitathatatlan, de a felkeléshez és a forradalomhoz éppen a volt kommunisták asszisztáltak – gondoljunk csak Nagy Imre tevékenységére. Azok a pesti és vidéki srácok, akik életüket áldozták Magyarországért, mind a független, kommunistáktól mentes Magyarországért harcoltak. Az igazi hősök az utcákon veszítették életüket.
Munkájukat mennyiben nehezítik meg, hogy nem minden hagyaték kutatható?
– Ha egy személy vagy egy család levéltárban helyezi el hagyatékát, kitételeket tehet arra, hogy az kutatható-e. Azt tapasztalom, hogy jelentősen rejtett, és a történelmet nagymértékben átíró iratanyagok már nincsenek. A szakmában is létezik egy olyan hozzáállás, hogy ha először „nem én kaptam meg a lehetőséget arra, hogy egy esetről publikáljak, akkor megadom a lehetőséget másnak.” Annak sincs értelme, hogy ha egy kutató nem tud egy eseményről vagy személyről publikálni, akkor a nála lévő forrásokat más elől elzárja.
Kialakítottak-e már hazai és külföldi levéltárakkal, történetkutató intézetekkel együttműködéseket?
– Tudományos kutatóintézetként az érvényes levéltári törvények alapján kutathatnak munkatársaink. A külföldi levéltárakban az ottani szabályok alapján lehet kutatni, míg a más országok történetkutató intézeteivel való kapcsolatfelvétel és a közös kutatási projektek megvalósítása még folyamatban van. Ne feledje el a kedves olvasó, egy éve „zöldmezős beruházásként” kezdte meg működését intézetünk. Nem voltunk könnyű helyzetben, és ehhez képest elég tisztességesen helytálltunk.
Kiadják a kutatócsoportok munkáit?
– Szeretnénk 2015-től minden esztendőben megjelentetni a VERITAS Évkönyvet, ami az intézetben dolgozó munkatársak tanulmányain kívül külsős kollégák írásait is tartalmazza. Szintén 2015-ben indul el a VERITAS Könyvek és a VERITAS Füzetek sorozatunk. Az előbbiekben alapvetően monográfiákat, forrásközléseket jelentetünk meg. Az utóbbiakban pedig olyan nagyobb tanulmányok kapnának helyet, melyek terjedelmi okok miatt nem férnek bele az évkönyvbe. Eddig két anyagunk van már a füzetekhez, az egyik Botos János külsős kollégánk munkája, aki írásában a magyarországi zsidóság vagyonvesztését tárgyalja az 1944 és 1947 közti időszakban. A másik nagyon érdekes anyagban, Büky Orsolya a Corvin-lánc történetét mutatja be. Azt szeretnénk, ha az intézet munkatársainak kéziratait mi adnánk ki. Bízom benne, hogy évente lesz 2-3 olyan munka, amelyet meg tudunk jelentetni anyagi lehetőségeink függvényében.
Ha egy külföldön élő diák, kutató Magyarország történelmét szeretné megismerni, főleg idegen szerzők munkáiból jut információkhoz. Mi lehet a gyógyír erre a problémára?
– A felvetés jogos; örök problémája a mindenkori magyar kulturális diplomáciának, politikának és a magyar történelemtudománynak, hogy hogyan és milyen módon juttassák ki külföldre magyar szerzők tudományos műveit. Már a két világháború között megfogalmazódott az az igény, hogy minél több hiteles monográfia, tanulmány idegen nyelven is eljusson az olvasóközönséghez. Magyarországon jelenleg kevés szakmai folyóirat jelenik meg más nyelveken. A Történettudományi Intézet elindította angol nyelvű történelmi szemléjét The Hungarian Historical Review címmel, amit még ismertebbé kell tenni. Minél több tudományos munkát kéne átültetni idegen nyelvre, ehhez viszont pozitív értelemben vett nemzetpropagandát kell folytatni, amit más államok is megtesznek. S talán még ennél is lényegesebb, hogy sok fiatal magyar kutatót és egyetemistát küldjünk ki külföldi kutatóhelyekre. Ezáltal ők megismerhetik az adott ország nyelvét, hagyományát, kultúráját, múltját, és közben barátságokra, szakmai kapcsolatokra tesznek szert. Ezután ők „kulturális, tudományos nagyköveteink” lehetnek. Ez pénz és elhatározás kérdése. Hiszen sokat jelenthet az, ha egy nyugati egyetem kelet-közép-európai intézetében magyar professzor, docens is előadhat, és így nem csupán a térség többi államaiból érkező tudósok tanítják Európa ezen térségének a történelmét.
A VERITAS több konferenciát, vitaestet is szervezett. Mi ezeknek a célja, és mennyire tartja ezeket eredményesnek?
– Eddigi konferenciáink mind teltház előtt zajlottak, aminek üzenetértéke van, emellett jelentős sajtóvisszhangot váltottak ki. Számos esetben tudtunk egy adott témában újdonságot felmutatni. S mindez azt jelenti, hogy a VERITAS közismert kutatóműhellyé vált. A vitaestek megrendezése azért lényeges, hogy havonta akár egy kisebb létszámú közönség is megismerhesse intézetünk kutatásainak eredményeit.
A fiatalabb korosztály is látogatja ezeket a rendezvényeket?
– Ez a témától függ. A Horthy-konferenciára főleg idősebbek jöttek el, de történész kollégák és egyetemisták is részt vettek rajta, ahogy a vitaesteken is. Amennyiben lesz rá lehetőségünk, energiánk, el szeretnénk jutni egyetemi városokba, ahol olyan témát választanánk ki, amely megvitatására az adott felsőoktatási intézmény egyik oktatója lenne intézetünk munkatársának vitapartnere, és közönségünk az egyetem hallgatói.
Ha már az ifjakról esett szó: nem sajnálja, hogy a főigazgatói poszt miatt fel kellett hagynia az egyetemi oktatással?
– Összeférhetetlenség miatt 2014. január elsejével lemondtam a tudományos rektorhelyettesi tisztségemről a Nemzeti Közszolgálati Egyetemen és az év közepén megváltam az intézménytől. Főigazgatói tisztségem mellett a Károli Gáspár Református Egyetem tanszékvezető egyetemi tanára vagyok 2014 októberététől. Amikor a Károlitól megkerestek, hogy visszamennék-e hozzájuk tanítani, azt feleltem, hogy ha megállapodunk az óraszámról, akkor szívesen vállalom a felkérését. Nem akarok panaszkodni, de az intézmény vezetése mellett nem igazán jut időm kutatómunkára. Remélem, hogy a VERITAS egyre jobb, sikeresebb működése idővel lehetővé teszi számomra, hogy hetente legalább egy napot levéltárban üljek, mert egy kutató számára nincs annál békésebb, nyugalmasabb tevékenység.
Medveczky Attila
