I.rész: Dr. Fejér Dénes, a POFOSZ Csongrád megyei elnöke, 56-os elítélt, forradalmár
„Az a néhány nap 1956 októberének végén az egyik legnagyobb csoda a magyar történelemben. E tízmilliós nemzet napok alatt, központi előkészítés és irányítás nélkül végrehajtotta demokratikus nemzeti forradalmát. Úgy, hogy a minden ellenállás letörésére felkészített ÁVH-s, a csaknem egymillió kommunista párttagság nem hogy nem tudta megakadályozni, hanem még a párttagok közül is sokan a forradalom mellé álltak. Nem szavakkal – cselekvő részvétellel. Amiért a megtorlás során egyenrangúan meg is kapták büntetésüket.”
– A szülői házból keresztény erkölcsiséget és haza iránti elkötelezettséget hoztam magammal. Így aztán amikor 1956 őszén – hasonlóan a többi magyar nagyvároshoz – Szeged is mozgásba lendült, én is részesévé kívántam válni az eseményeknek. Október 19-ére hirdették meg az Ady téri egyetemi épületben a József Attila Kör vitaestjét, melyet nagy várakozás előzött meg. Elmentem, mint érdeklődő, mert a József Attila Kör tagjai, valamint a MEFESZ helyi vezetői közül sokakkal személyes kapcsolatban álltunk. Az esten felszólaló Baróti Dezső a Szegedi Tudományegyetem rektora után jelentkeztem szólásra és éles bírálattal illettem a József Attila Kör egyik elnökségi tagját, aki az ÁVH főhadnagya volt.
Nem esett bántódása?
– Akkor és ott nem, sőt a jelenlévők, miután túlléptek az általános megdöbbenésen, a szóban forgó személy helyére ott, helyben beválasztottak a kör elnökségébe. Innentől kezdve lettem igazán aktív részese az eseményeknek, melyek időrendben az október 23-ai fővárosi események hírére spontán szerveződtek a Dóm téren. Számos rigmus között itt is felhangzott a „Ruszkik, haza!”, de volt néhány sajátos, helyi skandálás is, például az, hogy „Rákosit a Csillagba, megvan még a cellája!” A helyi kommunisták a forradalom mielőbbi, fegyveres leverését akarták véghez vinni, ami október 24-én meg is kezdődött. Több helyütt történt tömegoszlatás, az államvédelmisek számos tüntetőt megvertek, figyelmeztető lövések leadására is sor került. Október 25-én a Klauzál térre hirdettek nagygyűlést. Ennek végeztével több kisebb csoportra szakadt a hatalmas tömeg. Az a csoport, amelyben én is voltam, a Délmagyarország szerkesztősége elé ment tiltakozni és rábírni őket, hogy közöljék le az egyik felkelő cikkét. Ezután ötödmagammal a Juhász Gyula Diákotthonba mentünk, ahol tárgyalás folyt a kommunisták és a felkelők között. Velünk volt Végh Joachim, és a később kivégzett Kováts József is. Hamar közös álláspont született arról, hogy új, forradalmi vezetésre van szükség Szegeden. Hogy ezt az elképzelést tárgyalásos úton mielőbb érvényre juttassuk, a Széchenyi térre mentünk néhányan, a városházára. Itt elvi megállapodásra jutottunk a kommunista párt megyei titkárhelyettesével, ám hogy ez menynyit ért, az másnap kiderült…
Október 26-án a kommunisták a tömegbe lövettek Szegeden…
– Így van, ez a szegedi sortűz napja. Az előző napi megállapodásnak gyorsan híre ment, ezért másnap hatalmas tömeg gyűlt össze a Széchenyi téren. A teret körbezáratta a kommunista karhatalom, amely délelőtt megkapta a fegyverhasználati engedélyt is Gyurkó Lajos vezérőrnagytól. A tömeg áttörte a Belvárosi Hídon emelt kordont, így a Széchenyi téren egyesülni tudtak az Újszegedről jövő és a belvárosi tüntetők. Ekkor dördült el a sortűz amelynek Schwartz Lajos 18 éves szegedi kendergyári munkás személyében egy halálos áldozata és több súlyos sebesültje volt. Az események további folyását azonban a sortűz sem tudta megállítani. Másnap minden nagyobb üzem, gyár létrehozta a saját munkástanácsát, így tett a Szegedi Nyomda is, ahol korrektorként dolgoztam. Megválasztottak munkástanácstagnak és elnöki tanácstagnak a nyomdában, illetve a városi munkástanácsba delegált küldöttnek. Két nappal később, október 29-én győzött a forradalom Szegeden. Az ÁVH-sok egy része Jugoszláviába menekült, elkezdődött a Nemzetőrség szervezése, a város vezetése pedig a Forradalmi Nemzeti Bizottság kezébe került. Hasonlóan Budapesthez és az ország többi városához, az élet lassan, de biztosan kezdett újra a normál kerékvágásba zökkenni azzal a jelentős különbséggel persze, hogy a hatalmat immár nem kommunisták gyakorolták.
November 4. után kezdetét vette a megtorlás Szegeden is?
– A forradalom idején a Csillagba került ÁVH-sok már november 5-én szabadok voltak. Így nem várattak sokáig magukra az első letartóztatások sem. Pedig az ÁVH-sok közül, akik akkor a Csillagba kerültek, ott különleges bánásmódban részesültek. Átjárhattak egymás celláiba, sőt néhány nap után pingpongasztalt kértek a körletparancsnoktól, mondván: unatkoznak. Tulajdonképpen az ő érdekükben történt meg az elkülönítésük, mert így lehetett a legkönnyebben biztosítani a testi épségüket. Az ő felelősségre vonásuk törvényes eljárás keretében lett elképzelve. Közülük jó páran – már hátuk mögött tudva a szovjetek védelmét – másképp cselekedtek. A kommunista karhatalom újjászervezésében, a letartóztatásokban a kényszerintézkedésekben aktívan részt vettek.
A velük szembeni tisztességes bánásmódot terrorral köszönték meg?
– Igen. November 6-án a városházán ülésezett a Forradalmi Nemzeti Bizottság, mikor motorzúgás és lánctalpak csörgése hallatszott. Hamar feleszméltünk: a megszállók a városháza épületét jöttek elfoglalni! A mintegy 30 tank és harckocsi pillanatok alatt körülzárta a Széchenyi teret. Volt ÁVH-sok vezetésével rontottak be a szovjetek a tanácsterembe. Hat főt, köztük engem is, ott helyben letartóztattak. Annak ellenére, hogy én a József Attila kör elnökségének és nem a Forradalmi Nemzeti Bizottság elnökségének voltam tagja, mégis megbilincseltek. Ezt Földi Lajosnak köszönhettem, annak a volt ÁVH-snak, akit még október 19-én én lepleztem le a József Attila Kör gyűlésén, és aki most mint muszkavezető, ott volt a szovjetek gyűrűjében. Rám mutatott, jelezve, hogy engem is el kell vinni. Betuszkoltak bennünket egy páncélautóba, és előbb az öthalmi laktanyába, majd másnap Debrecenbe vittek.
Meddig élvezhette a szovjetek vendégszeretetét?
– Első ízben körülbelül egy hónapig tartottak fogva. Fizikailag nem bántalmaztak, viszont minden éjszaka elvittek kihallgatásra egy Zotov nevű őrnagyhoz, és szinte szó szerint ugyanazokat a kérdéseket tették fel. Valami komoly dolgot akartak rám varrni, de én október 23-án és 24-én is a nyomdában voltam, így az ezeken a napokon történtekért nem vonhattak felelősségre. Kiengedtek. A nyomdai korrektori állásomból kirúgtak. 1957 tavaszán egy hónapra újra bevittek. A Csillagba. A kihallgató tiszt, Müller Ferenc azt mondta, hogy vigyázzak magamra. De milyen hangsúllyal! Sokféleképpen lehetett ezt érteni… Kijöttem a Csillagból. Ácsként dolgoztam egy ideig. De nem tartott sokáig a szabadság. Internáltak. Tökölre. Hat hónapot kaptam. Azt meghosszabbítottak. Összesen egy évet töltöttem a tököli internálótáborban.
Szabadulása után mi történt? Egy internált milyen emléket őriz a gulyáskommunizmusból?
– Ácsmesterséget tanultam, ez volt a szakmám, így munkát találtam. Élmények? Akadt néhány belőlük. Amikor elhelyezkedtem a kiskunfélegyházi 5-ös számú Mélyépítő Vállalatnál és elkezdtük építeni a szegedi vágóhíd kazánját, Komócsin Mihály párttitkár – akit egyébként fiatal koromtól fogva személyesen ismertem – utasította az építésvezetőt, hogy szakmunkás végzettségem ellenére csak segédmunkásként alkalmazhat. Így hivatalosan Fejér Dénes segédmunkás lettem. Később, amikor már a DÉLÉP-nél dolgoztam, a vállalat Építőmunkás című lapjába írtam egy cikket. Ekkor Komócsin Mihály bekérette a DÉLÉP vállalati párttitkárát, Molnár Sándort, akivel közölte: többet nem szeretné a nevemet meglátni a lapban. Molnár Sándor rendes ember volt, mondta, hogy nyugodtan írjak továbbra is a lapba, csak válasszak egy álnevet, amiből nem lehet beazonosítani, hogy én vagyok a cikk szerzője. Így aztán Szigeti Sándorként publikáltam a továbbiakban. Előfordult, hogy egy építkezésen együtt dolgoztunk korábbi, nagyszerű főiskolai tanárommal, Végh Joachimmal, aki kulcsfigurája volt a szegedi forradalomnak. Én ácsként, ő kőművesként.
Tanári végzettsége volt, mikor tudott elhelyezkedni ezen a pályán?
– Egy fiatalkori ismeretségemet, a Miluként becézett és már említett Komócsin Mihályt, aki a kommunista párt szegedi első titkárává és a szó szoros értelmében élet és halál urává lett Csongrádban, gondoltam, lesz, ami lesz, megpróbálom felkeresni. Fogadott. Megjegyzem gyerekkori ismeretségünk ellenére magáztatta magát velem, de én egyenesen rákérdeztem, hogy miért nem taníthatok? Azt felelte, annak örüljek, hogy élek, mert ki is végezhettek volna, annyi gondjuk volt velem. Azt is mondta, hogy Szegeden nem, de esetleg máshol a megyében valahol talán lehet róla szó, hogy tanítsak. Közben Szegeden a Madách utcai általános iskolában megüresedett a magyar–történelem tanári állás. Kovács József igazgatóhelyettes nagyon rendes volt, felvett, sőt megkaptam a 6/b osztályfőnökségét is, de abban maradtunk, hogy úttörővezető biztosan nem lehet belőlem. Ez persze nekem nem okozott lelki válságot. Ám a tanítványom lett az ügyész fia, aki annak idején az ügyemet vizsgálta. Érdekes helyzet volt ilyen minőségben újra találkozni vele, de nem tett keresztbe nekem. Aztán egyszer csak felkeresett egy őrnagy. Célozgatott, hogy egy ilyen kitűnő tanárból, mint én, akár iskolaigazgató is lehetne, ha segíteném a munkájukat. Ez tulajdonképpen egy beszervezési ajánlattételnek felelt meg. Fenyegetéssel nem próbálkoztak, csak az ajánlattétellel, amire nemet mondtam, utána ezzel már békén hagytak. A rendszerváltozáshoz nagy reményeket fűztem, tenni próbáltam egykori sorstársainkért, ezért mikor 1989 decemberében Fónay Jenő felkérésére és a tagtársak bizalma nyomán megválasztottak a POFOSZ Csongrád megyei elnökének, örömmel láttam munkához. Ezt a funkciót azóta is betöltöm, társadalmi munkában. Emellett sokat írok, illetve két nagy kötetben szerkesztettem meg a POFOSZ két évtizedes történetét, Csurka Istvánnal fennálló több évtizedes baráti viszonyunk révén pedig a Havi Magyar Fórumban publikáltam.
Itt, a POFOSZBAN célunk a jeles kiadványok megjelentetésével az, hogy az utókor számára hozzáférhető legyen 1956 szegedi és Csongrád megyei történéssorozata. Ilyen például a Bálint László szerkesztette Perbíró-perről szóló kötet, de a szegedi és a megyei forradalmi eseményeket tényszerűen bemutató, tizenöt kiváló kötetét is említhetem. Feladatunknak érzem a kegyetlen és embertelen kommunista megtorlás dokumentálását. Mi, 56-osok utunkról már nem térünk le a hátralévő évekre sem. Ránk mindig számíthat a Nemzet, nekünk mindig szent marad a Haza. Amíg csak élünk.
Kovács Attila
