Ezen a pályán folyamatosan tanulni kell
Sándor Csaba, a Kolozsvári Magyar Opera magánénekese 1989-ben Csíkszentsimonban született. Hatodikos korában népdalvetélkedőn vett részt. Továbbjutott a megyei megmérettetésre. Középiskolai tanulmányait a csíkszeredai Nagy István Művészeti Líceum klasszikus énekszakán végezte, tanára Adorján Attila. Tanulmányait a Nagyváradi Állami Egyetem operaének szakán folytatta, Simona Boboia és Marian Boboia egyetemi tanárok osztályában. Harmadévesen a Balassi Intézet ösztöndíjával Budapestre került. A Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen tanult, ahol Marton Éva volt a mestere. A 2012–2014 közötti időszakban a kolozsvári Gheorghe Dima Zeneakadémia operaénekesi szakán mesterizett, tanára Marius Vlad Budoiu volt. Bekerült a Kolozsvári Magyar Opera énekkarába, majd 2014-től a Kolozsvári Magyar Opera szólistája. Főbb szerepei: Figaro (Mozart: Figaro házassága), címszerep (Kodály: Háry János), Tiborc (Erkel: Bánk bán), Masetto (Mozart: Don Giovanni), Leánder (Tallér: Leánder és Lenszirom), Tom (Verdi: Az álarcosbál), Papageno (Mozart: A varázsfuvola), Schaunard (Puccini: Bohémélet), Morales (Bizet: Carmen). Több oratórium szólistájaként is fellépett a brassói Fekete templomban, a kolozsvári Piarista és Szent Mihály templomokban.
A 2015–2016-os évadban a Magyar Állami Operaházban három szerepet is énekel. Ez volt az egyik álma?
– Az egyik álmom azt volt, hogy Pesten, a kiváló olasz basszbaritonnal, Ildebrando D’Arcangelóval énekelhessek egy színpadon. Ő sajnos visszamondta a Don Giovanni címszerepét, de az, hogy Erwin Schrott-tal énekelhettem, az is egy megvalósult álom volt. Erwin Schrott színpadi játéka, muzikalitása, szerepkidolgozása példamutató. Ez nem is csoda, hiszen több mint 10 éve énekli kiválóan ezt a szerepet. Érdekes, hogy ő énekel Don Giovannit, Leporellót és Figarót (Mozart) is; öröm nézni az alakítását, öröm vele játszani.
El is lehet valamit lesni tőle?
– Amikor nem kellett Masettóként kint lennem a színen, akkor takarásból őt figyeltem, és arra gondoltam, hová kéne eljutnom, hiszen Erwin 42 évesen a pályája csúcsára ért. Kolonits Klára kolléganőm is azt mondta, hogy eddig ő sem látott még ilyen alakítást. Ebben a produkcióban én voltam a legfiatalabb énekes. A kollégák is sokat segítettek, úgy érzem sikerült a tudásom legjavát nyújtanom. Erwintől sokat lehet tanulni; nagyon jó a színpadi jelenléte és kitűnően énekel, miközben show-szerűen a közönséget is bevonja játékába.
Meghallgatás során szerződtette szerepre az Operaház?
– Két évvel ezelőtt vettem részt egy budapesti meghallgatáson. Csütörtök, pénteken történt az előválogatás, és szombaton már a nagyszínpadon kellett énekelni. Csütörtökön énekeltem, és azután azt kérdezték tőlem, hogy szombatra tud „hozni” egy bel canto áriát? Ennek nagyon megörültem, mert ez azt jelentette, hogy továbbjutottam. 98-an jelentkeztünk, és 19-en jutottunk tovább a nagyszínpadi meghallgatásra. Akkor még Kolozsváron az énekkar tagja voltam. Egyetértek a kolozsvári-rendszerrel, miszerint először az énekkarba veszik föl az énekeseket, hogy tanuljanak meg sminkkel, jelmezben mozogni, s azt is, hogyan kell a színpadon másokkal együtt létezni. Ez egy nagyon jó iskola, mert közben sok mindent el lehet lesni a szólistáktól. Visszatérve a meghallgatásra, végül több szerepet is ajánlottak, azokat vállaltam el, melyek az én hangomnak megfelelőek. Először megkaptam a Papagenót a Varázsfuvolából, melyet májusban hat alkalommal éneklek. Masettóra és Leánderre később kaptam felkérést, ez utóbbi egy gyerekopera főszerepe, melyet január 23-án és 24-én éneklek délelőtt az Erkel Színházban, amire nagy szeretettel várom a kedves olvasókat.
Jobban izgul, mikor Budapesten lép föl?
– Nem, mert számomra nincs különbség a budapesti és a kolozsvári közönség között. Mindenhol ugyanolyan jól kell énekelni, és ugyanolyan jól teljesíteni. Számomra az a fontos, hogy a kapcsolat a színpadon a kollégákkal létrejöjjön, és hogy alakításommal sikerüljön egy igazi karaktert megformálnom. Természetesen élt bennem egy kis stressz, hiszen először léptem föl az Erkelben vendégként. A hetedik, nyolcadik előadás után nyilván magabiztosabban lépek föl a színpadra, mert minél többször énekelek egy szerepet annál inkább magaménak érzem, és azáltal, hogy folyamatosan fejlődik bennem egyre összetettebbé válik.
Gondolom, azért kell egy egészséges drukk…
– Mindig van egy egészséges drukk. Mivel én amatőr színjátszóként kezdtem még alapiskolás koromban, Csíkszentsimonban volt egy kevés tapasztalatom arról, hogy milyen több száz ember előtt fellépni. Hogy fejlesszem képességeim, egyetemi éveim alatt részt vettem Nagyváradon az Oberon színjátszókör tréningjein. Mindezek hasznos kiindulópontot és tapasztalatot jelentettek számomra. Ma már csak az előadások előtt van némi stressz, de a színpadra lépve ez szertefoszlik.
Még 30 éves sincs, és máris jelentős szerepeket énekel. Mindez minek köszönhető?
– Úgy gondolom, hogy akik felkérnek ezekre a szerepekre, bíznak bennem, és úgy látják, hogy azokat képes vagyok jól megformálni, elénekelni. Szeretem, amit csinálok, igyekszem mindig a legjobb formámat nyújtani, olvasok, képzéseken veszek részt, felvételeket nézek és hallgatok, utánanézek az operák háttértörténetének, a szerepalakításoknak.
Akivel csak beszéltem, azt mondta önről: nagyon szeret tanulni, mindenkinek meghallgatja a tanácsait. Fontos, hogy egy operaénekes addig tanuljon, míg a pályán van?
– Mindenkinek van egy „külső szeme, külső füle”, tehát kontrollja, aki megmondja neki őszintén a pozitívumokat, és azt is, mit rontott el. Azért is örülök, hogy Pesten énekelhettem, mert nagyon sok darabot nézhettem meg, olyanokat is, melyek nincsenek a Kolozsvári Magyar Opera repertoárján. Énekes kollégáimmal arról beszéltünk, hogy a nagy énekeseknek, akik a milánói Scalában, a Metropolitanben énekelnek, is vannak tanáraik, akik folyamatosan figyelnek rájuk. Amikor harmadéves voltam Nagyváradon, akkor egy ideig ösztöndíjasként Pesten tanultam Marton Évánál. Abban a félévben nagyobb hangsúlyt fektettek a dalok tanítására, ez a másfajta hangképzés egy nagyon jó „iskola” volt számomra. A képzés mellett a szakmai beszélgetések során rengeteget tanultam tőle. Számomra a diploma megszerzése után egy más tanulási folyamat következett. A kollégáktól, a karmesterektől, a rendezőktől, és a korrepetitorok sok hasznos tanácsot, javaslatot adtak. Akármennyi ideig vagyunk a pályán, folyamatosan tanulni kell.
Vannak még egyáltalán egyéniségek a színpadon? Akikre betódul a közönség?
– Amikor még Tito Gobbi, vagy Maria Callas állt a színpadon, az nagyon sokat jelentett, de a mai operaénekes egyéniségek előadásai is sikerek. Az egyetemen és Pesten is azt mondták, hogy az opera nem egy „magánműfaj”, tehát nem egyedül kell nagyot alkotni, hanem a varázslatnak a kollégákkal való együttműködésből kell megszületnie a színpadon. Érdekes, tapasztalat volt számomra az Erwin Schrott-tal való játék, mert ő olyan, mint egy „energiabomba” partnereire hatalmas hatást gyakorol, mindenkit magával sodor. Ez Don Giovanni szerepében is benne van, hiszen ez a figura felborítja a hétköznapi emberek életét.
Léteznek sztárok az opera világában?
– A sztár fogalma kissé degradálódott. Sokan a celebekkel keverik össze őket, akik néha „egyéves sztárok”, hamar elfelejtik őket. A könnyűzenei énekeseket nyilván nem kell és nem is lehet összehasonlítani az operaénekesekkel. Szerintem ahhoz, hogy valaki híres legyen, a leglényegesebb, hogy jól végezze a munkáját, folyamatosan képezze magát, és több helyen, különféle alakításokban is megmutassa tehetségét.
Többen temetik már az opera műfaját. Ön is ilyen siralmasnak látja a helyzetet?
– Nem igaz, hogy sírba száll az opera, nem is szabad hagyni, hiszen komplex művészet. Az előadó művészet csúcsa, s olyan örök értékeket hordoz, melyek nem tudnak elhalni. Pontosan arra mutatott rá az egyetemen a rendező hölgy a 2005-ös Salzburgi Ünnepi Játékok Verdi Traviatájának kapcsán – amelyben a címszerepet Anna Netrebko énekelte és játszotta Rolando Villazón és a jól bevált bariton sztár, Thomas Hampson oldalán –, hogy a minimális díszletekkel a dráma és a zene nem veszít erejéből, sőt az válik igazán fontossá. Hasonló módon állította színre Novák Péter a kolozsvári Figaro házasságát, amely 2015-ben a iasi-i (Jászvásár) operagálán elnyerte a legjobb operaelőadásnak járó díját. Úgy látom, hogy az operát még most is nagyon sokan szeretik. Egyik kedves ismerősöm, aki nem klasszikus nagy kedvelője a műfajnak és még sosem látott operát, azt mondta, hogy, szívesen eljönne. Úgy gondoltam, hogyha valaki el akarja dönteni, szereti-e az operát, nézze meg a Bohéméletet. Előadás után azt válaszolta, „ez gyönyörű, ezután operákra is veszek jegyet”. Szerintem azért vélekednek úgy az emberek, hogy nem szeretik az operát, mert nem ismerik.
Szavaiból sugárzik a zene szeretete. Ez családi örökség?
– Családunkban a zene a mindennapok része. Jelenleg a bátyám a környéken az egyik legjobb fúvószenekar vezetője, a húgom néprajzkutató és amellett szaxofonozik, egyik unokatestvérem hegedül, a másik zongorista. Édesanyám öt évig táncolt és népdalokat énekelt. Alig múltam két éves, mikor a nyakában tartva a falubelieknek néptáncot tanított. Hatodikos koromban voltam először a Csak Tiszta forrásból című népdalvetélkedőn, első helyezést értem el az alcsíki körzetben, majd a megyei megmérettetésen is. A népdaléneklés mellett néptánctáborokba és -kurzusokra jártam. Akkor fogalmazódott meg bennem, hogy én operaénekes leszek, amikor először láttam Don Giovanni fináléjának vacsorajelenetét
A népdalok szeretete, ismerete könnyebbséget jelentett, mikor Kodály Háry Jánosának címszerepét kellett énekelnie?
– Igen, mert amint említettem, nagyon sokat foglalkoztam népzenével. Amikor a Liszt Ferenc Zeneakadémián tanultam, át is hallgattam erre a szakra kíváncsiságból. Szerencsésnek érzem magam, hogy Vakler Annától tanulhattam. Mindez Háry megformálásában sokat segített. Kodály és Bartók művei egyébként is közel állnak a szívemhez, miként a népdalfeldolgozások is.
Az ön obsitosa mesél, vagy egy nagyot mondó alak?
– Életkoromból adódóan inkább nagyot mondó, mint mesélő. Ha 40 év múlva énekelném, akkor lehet, hogy mesélne. Szabó Emese rendezőnő támogatása és a vele folytatott beszélgetések sokat segítettek abban, hogy Háry János-alakításom hitelessé váljon. Örülök annak, hogy a Kolozsvári Magyar Opera tagja lehetek, és hogy ilyen szép feladatokat kapok.
Ha már Kodályról esett szó. Az erdélyi zeneművészeti iskolákban tanítják a Kodály-módszert?
– Nem tanítják, de beszélnek róla, s elmondják, miben különbözik attól, amit mi tanulunk.
Szülei, rokonai sosem akarták lebeszélni erről a hivatásról, melynek nem igazán nagy az anyagi presztízse?
– Dehogy, sőt mindig büszkék voltak rám, és arra bátorítottak, azzal foglalkozzam, amit szeretek. Például szeretek tubázni, és tagja vagyok a Csíkszentsimoni Ifjúsági Fúvószenekarnak, és még nagyváradi egyetemi éveim alatt az ottani fúvószenekarban is játszottam, sőt velük voltam először külföldi turnén Cannes-ban, a 65. filmfesztiválon, majd Monacóban és Avignonban. Visszatérve az anyagiakra, diákként nem kerestem pénzt, ezért szüleim támogattak, nagyon sokat köszönhetek nekik. Amikor már Kolozsváron a mesterit végeztem, egyértelmű volt számomra, hogy vagy a magyar, vagy a román opera tagja szeretnék lenni.
Végül is a Kolozsvári Magyar Opera tagja lett.
– Igen. A Kolozsvári Román Operában hamarább debütáltam szólistaként, az egyik összeesküvő, Tom szerepében. Később szintén ott énekeltem a Carmen Moralesét. A Kolozsvári Magyar Operában az első szóló szerepemet Selmeczi György Bizánc című operájában kaptam. Sok oratóriumot is éneklek, így a Visszhang kórussal, vagy a Szent Mihály-templom kórusával. Legutóbb a brassói Fekete templomban Bach János Passiójában énekeltem. Ezt a szép és különleges világot is szeretem.
Mégis milyen hangfajba sorolja be magát?
– Basszbariton szerepkörbe, s idővel eldől, hogy a hangom felfele nyílik inkább, vagy mélyül. 26 évesen nem hiszem, hogy a Rigoletto vagy más nagy hősbariton szerep nekem való lenne. Nagyon elégedett vagyok a feladataimmal, nagyrészt Mozart-szerepeket játszom, ami jó iskola számomra.
A Figaróval és a Háryval bedobták a mély vízbe?
– Inkább úgy fogalmaznék: megbíztak bennem, s meg akarták tudni, hogy ezekkel a szerepekkel megbirkózom-e. Volt tanárom diákja, Molnár Levente, aki nemrég debütált a Metropolitanben, már 23 évesen énekelte Pesten Don Giovannit. Azt, hogy valakit későn, vagy túl hamar ér utol egy szerep, azt nehéz megítélni. De mint már említettem, kell egy kontroll-személy, aki figyel az énekesre, és megfelelő tanácsokkal látja el.
Kinek a szavára hallgat inkább? A kollégákéra, a mestereiére, a közönségére vagy a kritikusokéra?
– Kíváncsi vagyok mindenki véleményére. Elsőként mestereim tanácsát fogadom meg, és azokét, akik a pályán elismertek és sikeresek. A kollégák szavait is megszívlelem, sok jó szándékú tanácsot kaptam tőlük. A kritikákat is elolvasom.
Kolozsvárott még működik a hagyományos értelemben vett társulat. Ez könnyebbséget jelent?
– A társulati létben a kollégákkal együtt töltött idő barátságos hangulatot teremt és segíti a könnyebb szakmai együttműködést. Biztonságot adhat, miközben jól tervezhető az évad. Mindez jelenhet könnyebbséget, de nem előfeltétele egy jó produkciónak.
Vannak szerepálmai?
– Mindig az aktuális szerep az álom, amin éppen dolgozom. A Figaro is egy megvalósult álom volt. Persze, vannak céljaim, így Boito Mefistofeléje vagy a Tosca Scarpiája. Érdekes az a kettősség, hogy nem annyira a negatív karakterek vonzanak, de a basszusok, basszbaritonok gyakorta mégis gonoszak. Másik álmom Leporello, amelynek egyes részleteit már énekeltem. Legfontosabb álmom, hogy minél több emberrel megismertessem ezt a csodálatos műfajt.
Medveczky Attila
