Megfigyeltek, és jelentettek rólam
1989-ig folyamatosan megfigyeltek, jelentettek rólam. Kikértem az erre vonatkozó dokumentumokat, bár Pest megyében sok jelentést megsemmisítettek, így az én dossziém is eléggé hiányos. „F-dossziés” voltam, ez azt jelenti, hogy az állambiztonsági szervek „F”- figyelő dossziét vezettek azokról a személyekről, akik szerintük a népköztársaság állami, társadalmi és gazdasági rendjével szembeni fellépés lehetőségét latolgatták, fellépésük várható volt, vagy magatartásukkal tényleges veszélyt jelentettek a rendszerre.
Aknay János Kossuth-díjas, Munkácsy Mihály-díjas magyar festő és szobrász 1949-ben született Nyíregyházán. Tanulmányok: 1959-63: Debreceni (Medgyessy Ferenc) Képzőművészeti Kör. Tanárai: Veress Géza, Nagy Ferenc, Menyhárt József, Félegyházi László, Berky Nándor, Bíró Lajos. 1963-67: Képző- és Iparművészeti Gimnázium. Tanára: Sebestény Ferenc. 1971: Szentendrére költözik, azóta is ott él és dolgozik, ez a közeg a megszakítatlan „Képzőművészeti Egyeteme”.
Tagságok, elismerések: 1972-ben a Vajda Lajos Stúdió egyik alapító tagja volt. 1976-1984 között a Fiatal Képzőművészek Stúdiójának tagjai közé választották. 1980–tól a Szentendrei Grafikai Műhely tagja. 1985–1993 között a zebegényi Szőnyi István Művészeti Szabadiskola rajz-, majd festőtanára. 1986-ban az Art-éria Galéria, 1994-ben pedig a Patak képzőművészeti csoport egyik alapítója volt. 1987–1993 között a Képzőművészeti Szövetség Pest megyei művezető titkári teendőit látta el. 1992–től a Szentendrei művésztelep, 1995–től a nagycenki Horváth&Lukács Galéria, 1994–től a németországi zella-mehlisi Mythen képzőművészeti csoport tagja. 2000-ben a Patak Képzőművészeti Egyesülethez csatlakozott. 2000-ben a Sárospataki Nyári Képzőművészeti Szabadiskola tanára. 2001-05: MAOE Képzőművészeti Szakosztály, vezetőségi tag. 2004: HUNGART Vizuális Művészek Közös Jogkezelő Társasága Egyesület, kuratóriumi tag. 2004-08: Nemzeti Kulturális Alapprogram, Képzőművészeti Kollégium, kuratóriumi tag. 2004: Képzőművészek Batthyány Körének tagja. 2005: MAOE elnökségi tag. 2008: a Szentendre Szabadtéri Néprajzi Múzeum Közalapítvány kuratóriumának tagja. 2009: a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja. 2009: Szentendre Város Díszpolgára. 2011: Új Nyolcak Csoport [Aknay János, Csorba Simon, Farkas Ádám, Csáji Attila, Fejér Hajdú Péter, Kovács-Péter Balázs, Lapu Mihály, Dr. Táncos László]. 2011-től a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének (MAOE) elnöke. A ’70-es évek elejétől folyamatosan szerepel egyéni és csoportos kiállításokon.
Köztéri művei: 1995: Angyal, fa, fém, festett műgyanta, aranyfüst, kb. 300x350x230 cm, Szentendre; 2001: „Freskó Budapesten” az újpalotai Agritek Rt. megbízásából, műanyagbázisú kültéri falfesték, kb. 300x1200 cm; 2002: Ilona-majori őrangyal, Nagycenk, akril, falemezek, építmény, kb. 50x50x220 cm.; 2007: Pilisszentlászlói pléhkrisztus, olaj, vegyes technika, vaslemez, magasság: kb. 2,8 m.; 2011: Megváltó, 2010, akril, vászon, 300x200 cm, evangélikus templom, Balatonboglár.
Művészete szervesen illeszkedik a szentendrei hagyományokba, a Vajda Lajos Stúdió Vajda Lajos, Korniss Dezső, Bálint Endre, Barcsay Jenő, Deim Pál nevével fémjelzett konstruktív-szürrealista irányzatba. Motívumai: ház, angyal, bábu, kereszt, ablak, végül teljesen egyéni stílust a magyar és székely rovásírás motívumainak alkalmazásával teremtett.
Idén emlékezünk meg az 1956-os forradalom és szabadságharc 60. évfordulójáról. Hét éves korában ’56-tal kapcsolatos rajzokat készített. Személyes élményekből születtek ezek a gyermekkori alkotások?
–Debrecenben voltam akkor másodikos általános iskolás, és előttünk folytak az események. A Hajnal utcában laktunk, szemben a DEMKE épületével, a Meteor Mozi közelében, és láttuk, hogy jönnek be Nyíregyháza felől folyamatosan az oroszok. Személyes élményeim megmaradtak bennem, ahogy a forradalom hangulata is. Emlékszem, mikor a tüntetők vonultak a csapágygyártól a református templom, a Kossuth utca, a rendőrség felé. Mindenki örült, de ugyanakkor aggódott is.
Kint volt az utcán a forradalom napjaiban?
–Lemehettünk az udvarra, a ház elé, de máshová nem. A forradalom első napjait követően már felsétáltunk a városba szüleimmel, az iskolában az igazgató a szabadságról szónokolt. November 4. után pedig láttam az oroszok által szétlőtt postaépületet, a Déri Múzeumnál. Ezt az épületet korábban a honvédek és a nemzetőrök védték. Édesapámnak nem messze volt a munkahelye, a Magyar Nemzeti Bank épülete is, ahol tisztviselőként dolgozott.
„Tartsátok a szátokat, fiúk!”
Lehet tudni, hogy miért lőtték széjjel a postát?
–Amikor az oroszok bejöttek, közölték, hogy fasiszták tartózkodnak az épületben, s adják át őket nekik. Ezt a szomszédságunkban lakó Ivánfai bácsitól tudom, akinek a fia jó barátom volt. Hiába mondták az oroszoknak, hogy nem igaz, amit állítanak – szétlőtték a posta épületét. Az egyik részét teljesen letarolták tankokkal. A házunk mögött volt a régi temető, ahová már a középkortól kezdve temetkeztek. Ezt a temetőt a XIX. századig használták, Fazekas Mihály sírja is ott volt eredetileg. A temető ’56-ban tele volt lövészárokkal, és az oroszok onnan is támadták a tőlünk nem messze lévő Pavilon laktanyát. S azt is láttam, ahogy viszik teherautókkal az elfogott magyar katonákat. Az ablakból figyeltem az eseményeket, és így születtek meg ezek a rajzok, amiket szüleim megőriztek. Az 1956-os eufórikus hangulatot 1957-ben felváltotta a szorongás, a félelem; láttam a szomorú arcokat. De már 1956 végén is vitték el a pufajkások azokat, akik részt vettek a forradalomban, így a lépcsőházunkból Melles bácsit, az ügyvédet, aki nagyon kedves ember volt. 1958-ban, amikor közölték Nagy Imre és társai kivégzését, akkor sírtak az emberek. Gyerekfejjel éreztem, hogy olyan dolog történhetett, ami erősen befolyásolja az egész ország életét. Az évek multával viszont nem csak éreztem, hanem tudtam, és meg is tapasztaltam azt, hogy a szabadságharc és annak vérbe fojtása hogyan hatott az emberekre. 1963-ban kerültem föl Budapestre a Képzőművészeti Gimnáziumba, ahol sok hasonló gondolkodású diák tanult. Beszélgettünk a forradalomról, a művészetről, a társadalmi kérdésekről. A tanári kar nagyon összetartó volt, kiváló tudású pedagógusokból állt; valószínűleg politikai okokból magasabb szintről helyezték le őket oda. Voltak olyan tanárok, akik a korrepetálás alatt – általában matekból nem voltam jó tanuló – remek történelemórát tartottak a kollégiumban. Amikor negyedikes korunkban elvittek minket a salgótarjáni művésztelepre, akkor a szaktanárok figyelmeztettek bennünket, hogy ne tegyünk meggondolatlan kijelentéseket. „Tartsátok a szátokat, fiúk!”- mondták. Tudták, hogy jöhetnek oda olyanok is, akik jelentenek a hatalomnak.
Az említett gyerekkori rajzokat 1990 után ki is állította?
–Először 1989-ben, amikor Nagy Imre újratemetésekor a szentendrei Vajda Stúdió – aminek én is alapítója vagyok – kiállítást rendezett a Vajda Pincében, amit Alexa Károly nyitott meg. A ’90-es évek második felében a Szentendrei Régi Művésztelep Galériájában volt egy ’56-os kiállítás, ahová az egyik gyerekkori rajzomat kitettem. 2009-ben, a nagy gyűjteményes kiállításomra, –akkor voltam 60 éves – a MűvészetMalomban nagyon sok gyerekkori rajzomat kihelyeztem. Hiszen ez a kiállítás az addigi pályám „lenyomata” volt.
1967-ben végezte el a Képző- és Iparművészeti Gimnáziumot. Mi az oka annak, hogy nem szerzett felsőfokú végezettséget?
–Erre egy mondatban nehéz válaszolni. Mivel eldöntöttem, hogy festőművész szeretnék lenni, többször is felvételiztem a Képzőművészeti Főiskolára, először rögtön az érettségi után. Két hétig tartott a vizsga, bekerültem abba a szűk körbe, akik a jól teljesítettek az első héten. Viszont nem vettek föl. Nem keseredtem el, hanem úgy döntöttem, majd legközelebb újra próbálkozom. Hazautaztam Debrecenbe, és vártam a honvédségtől a behívót. 1967. október elején csengettek, és beállított egy belügyis karhatalmista – a köznyelv kék ávósoknak hívta őket – főhadnagy, s kijelentette: „Aknay elvtárs, magát kiválasztottuk arra, hogy a karhatalomhoz hívjuk be.” Természetesen nem akartam oda menni, és közöltem , hogy úgy tudom a honvédséghez fognak behívni. Még azt is felvetette, hogy édesapám horthyista tartalékos tiszt volt. A belügyis tiszt hozzátette, hogy „elvtárs, mi majd önt átneveljük.” Nem tudtam mit tenni. 27 hónap volt a hivatalos szolgálati idő, az volt a szerencsém, hogy egy nemzetközi haderő – csökkentési megállapodás következményeként 2 hónapot levettek a katonaidőmből.
Debrecenben szolgált?
–Egy évet Debrecenben, majd felhelyeztek Budapestre a Kerepesi úti forradalmi ezredhez, írnoknak a parancsnokságra. Nagyon abszurd, furcsa helyzet volt. Tudom, hogy keresztény embernek nem szabad ilyet mondani, de ezeket a tiszteket, a karhatalmistákat gyűlöltem. Vagy finomabban fogalmazva nem szívleltem ezeket az ávósokból átvedletteket. Megkörnyékeztek, hogy jelentkezzem tartalékos rendőrtiszti iskolába, de közöltem, hogy nekem művészi ambícióim vannak. 1969-ben ki is mentem felvételizni. Elég jó pontszámot értem el, de sajnos előfelvételi nem volt akkoriban, de így is , „fél lábbal” bekerültem a főiskola esti előkészítőjére. Amikor csak lehetett, kijártam kurzusokra, műterem-gyakorlatokra. Gondoltam, hogy az 1970-es tavaszi felvételi csak formalitás lesz számomra. Tudtam, hogy januártól viszont dolgoznom kell. Sikerült albérletet szereznem a Széna téren – egy cselédszobát kaptam –, amit szüleim fizettek.
A karhatalmisták bosszúja
Sosem próbálták meg beszervezni?
–Mivel a tudták rólam, hogy rajzolok, festek, ezért a BM dekorációs üzemét ajánlották fel, hogy dolgozzak ott polgári alkalmazottként. Ez nem igazán tetszett, de végül aláírtam egy szerződést, hogy 1970 januárjától októberig ott dolgozom. Tehát, míg el nem kezdődnek a főiskolai órák. Első nap az új munkahelyemen egy magas rangú tiszt magához kéretett és azzal kezdte, hogy mennyire büszkék rám, és nekik pont ilyen emberre van szükségük. Még azt is mondta, elintézik, hogy felvegyenek a főiskolára, de csak két év múlva. „Mivel fiatalok között mozog, szeretnénk tudni, hogy gondolkodik bizonyos kérdésekről az ifjúság.”- szögezte le. Tehát be akartak szervezni. Lakást is ígért. Ezt elutasítottam. Erre eltépte a szerződésemet. Én pedig megfordultam, kimentem, és rácsaptam az ajtót. Bizonyára ez az oka annak, hogy nem vettek föl a főiskolára, holott átmentem a rostán, de egy pontot nem kaptam. Katonai, behívót viszont igen. Le kellett mennem Debrecenbe a volt alakulatomhoz. A százados közölte, nincs sorozás, nincs behívás. Ennek ellenére rá egy hónapra kaptam még egy behívót. Kemény lelki terrort alkalmaztak…Ezt már édesapám sem hagyta annyiban, bement a hadkiegészítő parancsnokságra, ahol a tiszt nem tudott az egészről semmit. Éreztem hogy, velem egy ronda játékot játszanak.
Mikor lett vége ennek a „játéknak”?
–Talán a ’80-as évek végén. 1971-ben költöztem ki Szentendrére, és rá egy évre kaptam olyan papírt, hogy jelenjek meg március 15-én a helyi rendőrségen. Több kollegám is ott volt. Estig bent tartottak minket. Úgy gondolták, hogy művészként „hangadók”, „felforgatók” lehetünk.
Miért pont Szentendrére költözött?
–Miután tudtam, hogy a főiskolára nem kerülhetek be, másik utat kerestem ahhoz, hogy művésszé váljak. A fővárosi létből ki akartam magamat vonni, de Pest közelében szerettem volna maradni, a Duna-kanyarban. Ezért döntöttem Szentendre mellett. Kiköltözésem előtt egy évvel több későbbi barátomat is meghurcolták, többek között Matyófalvi Gábor kollegámat is, aki a Nalaja happening miatt hat hónapot töltött börtönben.
Mi volt ez a happening?
–1969-ben már bontogatta szárnyait a későbbi Vajda Lajos Stúdió, mely csupa olyan képzőművészből állt, akik a templomdombi kőfalra kiaggatott munkáikkal hívták fel a figyelmet magukra. A lassan művészcsoporttá alakuló közösség tevékenységére a hatalom meglehetősen durván reagált. Az 1970-ben Szentendre főterén bemutatott tréfás játék után többeket letartóztattak. Ez sem tántorított el attól, hogy a Vajda Lajos Stúdió tagja legyek.
Barcsay Jenő sem tudta önöket megvédeni a rendőrségi zaklatásoktól?
–Barcsay és a nagy tudású idősebb művészek nagyon szerettek és elismertek minket. Barcsay minden kiállításunkra eljött. 1974-ben személyesen fel is keresett, kedélyesen elbeszélgettünk. Megvédeni a rendőrségtől még ő sem tudott bennünket. Pirk János a nagybányai művésztelep harmadik nemzedékének jeles képviselője szintén szeretett minket. Deim Pál festőművész is rendszeresen látogatta a tárlatainkat. Barátunk idén halt meg, és érezzük azt az űrt, amit maga után hagyott. Nagyon sokat segített a vajdás-csoportnak, nem csak szóban, hanem tettekben is. Neki köszönhetjük azt is, hogy profi művészekké válhattunk. Benne volt abban a Művészeti Alap felvételi bizottságban, amikor is többünket felvettek a Művészeti Alapba.
A Festő fedőnevű akció
Volt besúgó a társaságban?
–1989-ig folyamatosan megfigyeltek, jelentettek rólam. Kikértem az erre vonatkozó dokumentumokat, bár Pest megyében sok jelentést megsemmisítettek, így az én dossziém is eléggé hiányos. „F-dossziés” voltam, ez azt jelenti, hogy az állambiztonsági szervek „F”- figyelő dossziét vezettek azokról a személyekről, akik szerintük a népköztársaság állami, társadalmi és gazdasági rendjével szembeni fellépés lehetőségét latolgatták, fellépésük várható volt, vagy magatartásukkal tényleges veszélyt jelentettek a rendszerre. Történt, hogy 1982-ben találkozót szerveztem a lakásomon, és egyik vendég az egészet rögzítette. A Festő fedőnevű belügyes akció keretén belül több művészt is megfigyeltek. Ne gondolják azt, hogy ez és a többi titkos politikai összejövetel volt; mi mindenről beszélgettük. Ez a besúgó él még, s én átnézek rajta.
Megfigyelték, és közben alkotott. Mit jelent a „szentendreiség”? Külön stílust, ízlésvilágot, látásmódot?
–Ezt a teoretikusok tudják jól megfogalmazni, s nem én, aki már fiatal koromtól része vagyok ennek a világnak. 22 évesen kerültem ide, de mivel a festészetből nem tudtam akkor megélni, így dolgoztam mellette, ahogy művészbarátaim is. Voltam kirakatrendező, éjjeliőr, szennyvíztelepen gépész. Mindannyiunk számára a művészet volt az első, igaz más utakat kellett bejárnunk, hiszen nem végeztünk főiskolát, nehezebben érvényesültünk a képzőművészet világában, de benne voltunk, és ez lényeg.
Figurális és nonfigurális alkotásokat is készít. Melyik áll önhöz közelebb?
–Mindkettő, mert ennek Szentendrén él a hagyománya. Gondolhatunk Barcsay Jenő, Deim Pál, Vajda Lajos, Korniss Dezső életművére; náluk a figurális és a konstruktív néha együtt jelent meg, máskor külön vált. A téma is meghatározza, hogy figurálisan fessek. Már a ’70-es évek elején készítettem az angyalos, figurális szakrális képeket. 1972-ben festettem egy 140x120-as méretű pasztellképet, melyen Mária a gyermekével látható, s mögöttük az őrangyal. Ezt a festmény most Pozsonyban látható – kiállításra adtam kölcsön.
Tehát már akkor is készített szakrális képeket, mikor a hatalom ezt nem tolerálta.
–Pontosan, de nem gondoltam arra egy pillanatig sem, hogy ilyen képeket szabad-e festeni. Meg kellett csinálnom. Ez egy belső kényszer, elhatározás, amiből sohasem engedtem.
Azt olvasom, hogy a posztgeometrikus alkotók egyik kiemelkedő egyénisége. Mit is jelent ez a fogalom?
–Ezt a műítészek, teoretikusok állítják rólam, magamat nem szoktam stílusokba, izmusokba beskatulyázni. Természetesen geometrikus művész vagyok, pontosabban lírai-konstruktív.
A kék szín szinte minden művében megjelenik. Véletlen?
–Nem véletlen, mert a kéket, szakrális színnek gondolom. Még a teljesen konstruktivista képeimet is szakrálisnak tartom.
Azt is, amely nem vallásos témájú?
–Igen, mert a művészet számomra szent. Nem állíthatom magamról, hogy szakrális művész lennék. Festő vagyok, aki boldog, mert eljutott arra a szintre, hogy nem mindennapos dolgokat tud megfesteni, vagy próbál magából kihozni. Ilyen nem mindennapos az a tizenkét részes Csend-történeti sorozatom, ami Jézus földi életének eseményeit ábrázolja. Ez a feladat nem csak megtiszteltetést jelentett számomra, hanem titkos kapukat nyitott meg bennem. Meg kellett megtalálnom azt a kifejezési módot, amivel a szentírási történeteket a saját formavilágommal őszintén tudom megfogalmazni. Ez nem egyszerű, éveken keresztül készültem erre a sorozatra. Hirtelen jött, áldott, kegyelmi állapotnak köszönhetően egy hét alatt megrajzoltam az általam kiválasztott bibliai jeleneteket. Utána már csak meg kellett azokat festeni.
Mégpedig megrendelésre.
–Nem szeretek, nem szoktam megrendelésre dolgozni, de ez nem is megrendelés, hanem olyan kérés volt, aminek a témájával azonosulni tudtam. Ef Zámbó Istvánt és Tábori Csabát is felkérték erre, így hármunk alkotásait láthatják a nézők. Előképek nélkül dolgoztam, nem adtam fel semmit egyéniségemből, s törekedtem a közérthetőségre. A sorozatból számomra a legnagyobb kihívást az utolsó vacsora jelentette, mert olyan sok előképe van ennek a történésnek, s nem akartam plagizálni, utánozni. Egyszer csak arra ébredtem, hogy rájöttem, úgy kell megfestenem a képet, hogy Jézus azon háttal, szemben a tanítványokkal helyezkedik el, s közben megáldja őket. Még Júdást is, aki nem ül az asztalnál, hanem épp távozik a teremből. A tanítványokra pedig a Szentlélekből kiárad a fénysugár. Lehet, hogy szerénytelennek tűnök, de a sorozatnak a szakmai berkekben, és azon kívül is meglepően jó volt a fogadtatása. Több helyen is kiállították már ezeket a képeket, 2017 elején a miskolci Herman Ottó Múzeumban tekinthetik meg.
A kortárs alkotók különböző minőségű munkái láthatók a templomokban, több közülük sajnos eléggé giccses. Mi ennek az oka?
–Nem akarom bírálni sem a művészt, sem a megrendelőt. Azt sem állítom, hogy csak az a jó, amit én csinálok, bár az én Jézus-sorozatom is templomba való. A Megváltó képemet, ami a balatonboglári evangélikus templomban látható, elfogadták, szeretik.
Ezek figurális képek. Nonfigurális műveit is könnyen befogadják?
–Azt veszem észre, hogy nem sétálnak el a képeim mellett, hanem a nézőt műveim valami miatt magukhoz vonzzák. Talán dekorativitásukkal, formájukkal, színvilágukkal. Tapasztaltam, hogy különböző társadalmi csoportokból áll össze az a társaság, akik szeretik munkáimat. Még a teljesen elvont képek mögött is ott érzik az embert. Ez számomra lényeges visszajelzés, mert olyan művet szeretek alkotni, ami több mint egy dekoráció. Boldogsággal tölt el, mikor egy kiállítás megnyitójára több százan is eljönnek, hiszen nem magamnak festek.
A díjaknak is örül?
–A díjakat kapjuk, ami nem csak örömet okoz, hanem kötelezettséggel is jár. Nem szabad egy díj után habitusunkban megváltoznunk, alakoskodnunk, és ha kurátornak kérnek föl, vagy a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének elnökének, akkor azt nem illik visszautasítani, még akkor is, ha nagyobb teherrel jár. Még akkor is, ha kurátorként nem pályázhatok.
Hogyan látja a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének elnöke, mennyire becsülik meg a magyar képzőművészeket?
–Ez egy örök, visszatérő kérdés. A magyar nagyon tehetséges nép. Kiváló és kreatív iparművészeink, képzőművészeink, fotóművészeink dolgoznak, de tény, hogy nincsenek annyian – nem százezres nagyságrendű rétegről van szó – , hogy valamilyen szinten jobban fel kéne őket emelni. Hivatásunk teljes embert igényel, s változó, ki mennyire tud belőle megélni. Ez függ az ambíciótól, a kapcsolatrendszertől, a szerencsétől, habitustól. Azt szeretném elérni, hogy a professzionális művészvilágnak azt az idősebb korosztályát, akiknek tagjai még dolgoznának, de különböző okokból alig tudnak megélni, az állam anyagilag támogatná legalább limitált életjáradékkal. Korrekt kapcsolatra törekszünk a kulturális kormányzattal, és bízom benne, hogy ez így is marad.
Medveczky Attila
