Születésnapi interjú a 80 éves Kabdebó Lóránt professzorral
Dr. Kabdebó Lóránt irodalomtörténész, kritikus, egyetemi tanár, a Pécsi és a Miskolci Egyetem tudományszervező egyénisége – saját szavaival élve – 1962-ben ajándékba kapta a nemzeti klasszikust, Szabó Lőrincet. Ahogy fogalmazott: „a Te meg a Világ kötet 1932-ben a világlíra élvonalába emeli Szabó Lőrincet. Egy olyan korban, ahol kollégáimnak értéktelenséggel is kellett bajlódniuk, akkor én egy valódi értékkel tudtam foglalkozni.” Kabdebó professzor úr korát meghazudtoló lelkesedéssel kutatja Szabó Lőrinc életútját, jövőre jelenik meg legújabb kötete. A lapunknak adott interjúból azt is megtudhatjuk, miért ragaszkodott hozzá, hogy olyan fotó jelenjen meg róla az egyik lapban, melyen kutyájával együtt szerepel, s mit jelentett az, mikor Illés Endre konyakot ivott vele.
Szerkesztőségünk nevében köszöntöm 80. születésnapja alkalmából! Isten tartsa meg az emberi kor végső határáig! Mikor az interjúra készültem, eszembe jutott Petőfi sora: „minek nevezzelek?”. Tanár úrnak, professzor úrnak?
– Lórántnak, és szeretném, ha tegeződnénk. Tanítványaim közül egyesek professzor úrnak neveznek, mások Lórántnak és tegeznek.
Köszönöm a megtiszteltetést. 1993-ban jelent meg Sorsfordító pillanatok című könyved. Ami nagyon érdekes interjúkötet, melyben – többek közt – Sőtér Istvánnal, Weöres Sándorral, Karinthy Ferenccel, Határ Győzővel, Páskándi Gézával készített interjúidat olvashatjuk. Mik voltak életed az igazi sorsfordító pillanatai?
– Inkább sorsfordító ciklusok. Három helyen jártam iskolába: Gyöngyösön, ahol felnőttem, Egerben két évet, majd a miskolci Földes Ferenc Gimnáziumban érettségiztem, melynek később tanára is lettem. Három helyen, háromféle állást töltöttem be. 20 évig középiskolában tanítottam, közben különböző szerkesztői feladatokat láttam el a Napjaink című folyóiratnál. Majd 20 évig a Petőfi Irodalmi Múzeumban voltam munkatárs, osztályvezető, főmunkatárs. Ezt követték az egyetemi oktatások. Előbb 1987–1993-ig Pécsett az Irodalomtörténeti Tanszéket vezettem, és 1993-ban hívtak meg Miskolcra, hogy hozzuk létre a műszaki egyetem keretén belül a bölcsészkart, miután már működött ott a jogi és közgazdasági kar. Innen mentem nyugdíjba, most is ennek az intézménynek a professor emeritusa vagyok.
Tanítasz még?
– Igen, az Irodalomtudományi Doktori Iskola alapítójaként most is az intézet szavazati joggal rendelkező egyik vezetője vagyok. Ne kérdezd a pontos titulusomat. Félévente egy órát vállalok.
Nem érdekelnek a titulusok?
– Számomra az a fontos, hogy egy meghatározó testület tagja vagyok.
Kulcsszereped volt a Miskolci Egyetem Bölcsészettudományi Karának létrehozásában. Olyan időszakban, mikor Miskolcot a szocialista ipar fellegvárának tartották, ez nem volt nagy kihívás?
– Akkor ez már „felhőbe hanyatlott”, mi – a város és az egyetem vezetése – a diákvárost alakítottuk. Miskolcnak lényeges szerepe volt életemben. Ott váltam bölcsésszé, annak ellenére, hogy szüleim mérnöknek szántak. Édesapám a két háború közt Gyöngyös víz- és villanyrendszerét építette ki, ahogy a ma is működő mátrai kisvasutat. Ő Trianon után nem tért vissza Erdélybe, hanem elvégezte a Műegyetemet, és mielőtt állást vállalt, azt mondta: olyan helyen akar dolgozni, ahol hegyek, erdőségek veszik körül, mint Erdélyben, és állandó munkát ajánlanak fel neki. Nem akart változtatni. Nagybátyja, aki korábban vagonlakóként menekült a szamosújvári gimnázium latintanáraként, akkor már a gyöngyösi gimnázium neves tanára volt. Egyik fia, Papp György éppen Bay Zoltánnál doktorált, és Bay szöktette ki Amerikába. Még itthon, a háború végén együtt végezték el a világhírű Hold-radar kísérletet. Bay Zoltán pedig Szabó Lőrinc osztálytársa, diákkori legjobb barátja volt, még Debrecenből. A költő lánya pedig emlékezett a fiatal Papp Györgyre mint kellemes táncpartnerére. Kis ország vagyunk, mindenki mindenkit ismer… Édesapám nagybátyja hívására Gyöngyösre került.
Miért költöztetek el Egerbe és Miskolcra?
– Mert a szocializmus „kitalálta”, hogy a várost is el lehet mozdítani. Egerbe került a Villamos Művek központja, majd az ÉMÁSZ központját Miskolcon alakították ki. Ezért édesapámat mint kiváló szakembert egyik városból a másikba helyezték át. Tudta volna jövőmet biztosítani a műszaki területen, de engem egyre inkább az irodalom érdekelt. Diákként sokat olvastam egy kiváló gimnázium könyvtárában, amit Pápay Sándor, történelemtanárom, utóbb az oktatói életre nevelő kollégám, majd bölcsészkarunk oktatója vezetett.
A Földes Ferenc Gimnáziumról van szó?
– Pontosan, ám elég sok baj van a gimnázium nevével, mert eredetileg Fráter György Katolikus Gimnázium volt, majd Darvas József minisztersége idején az ő kommunista mártír barátjáról az intézményt Földes Ferencről nevezték el. Évtizedek során a miskolciak mint márkanévhez ragaszkodtak a „Földes”-hez. Arra is gondoltam, ki lehet más Földes nevű, aki névadója lehetne a gimnáziumnak, de nem találtunk megfelelő személyt. Így maradt a Földes Gimnázium, s ez mint brandnév, sok dicsőséget hozott Miskolcnak. 1954-ben megnyertem az országos tanulmányi versenyt, amit akkor éppen Rákosiról neveztek el, ennek ellenére nem vettek föl az egyetemre, csak nagy bonyodalmak árán. Sályi István, a miskolci egyetem rektora, kutyája társaságában fogadta az iskola igazgatóját és engem, s közölte, hogyha nem sikerül a pótfelvételin a magyar szakra bekerülnöm, akkor is felvesz a műszaki egyetemre. Kutyája, Motyóka ott ült az egyik fotelban, ő a másikban. Az iskolaigazgatóm egy széken, én pedig mint leendő egyetemi diák álltam, és úgy beszélgettünk. Motyókát nagyon szívembe zártam, annyira, hogy mikor Miskolcra visszahívtak a bölcsészkar alapító dékánjának, akkor az első interjúmnál, az Észak-Magyarországban, a képnél ragaszkodtam hozzá, hogy mellettem legyen Beppó kutyánk – ezüst uszkárunk – melyet a kisebbik fiam hozott, méghozzá Sztavropolból. Gorbacsov szülőháza mellett tanította szobatisztaságra. Fiam egyébként artista volt, így világot járhatott (az Egyesült Államokat például oda-vissza a Ringring Brosszal), majd a rendszerváltás után három diplomát is szerzett. A kutyát még Oroszországból mint artista hozta, és én feltételül szabtam meg, hogy Beppó is rajta legyen a fotón. Az egyetemen, műszaki professzor kollégáim szememre vetették, hogy nekik is van kutyájuk otthon, nem is ilyen kicsi, de egy ilyen fontos helyen kutyával szerepelni mégis abszurdum. Azt feleltem: a miskolci egyetem első jelentős rektora valaha a Motyókával fogadott, s én is Beppóval mutatkozom be Miskolcnak. Ez számomra hagyomány. Sályi Istvánról, Motyóka gazdájáról, aki végül nem lett rektorom, utcát neveztek el Miskolcon.
Kissé visszakanyarodva a múltba, hol helyezkedtél el az egyetem elvégzése után?
– 1958-ban előbb egy Közgazdasági Technikum, majd a Földes Gimnázium tanára lettem. Akkor a régi tanáraim közé kerülve még több évig tanítottam, és ezzel párhuzamosan léptem be Miskolc irodalmi életébe. Akkoriban az ismeretterjesztő társulatban írócsoport jött létre. 1962-ben indult meg a Napjaink. Ezt megelőzően a Borsodi Szemle Széphalom rovatába két terjedelmesebb tanulmánnyal jelentkeztem; egyik Németh Lászlóról, a másik Szabó Lőrincről szólt. Németh László hála Istennek akkor még élt, ezért róla nem lehetett tudományos pályaművet, kandidátusi disszertációt írni. Németh László családunk atyai barátja lett; a Magyarság és Európa című könyvét „értő kritikusomnak”, a Lányaimat feleségemnek „buzdításul és okulásként” szavakkal dedikálta, újabb könyveit kisebbik fiamnak, mint tiszteletbeli unokájának, valamint a sajkodi látogatáson nála járó nagyobbik fiamnak dedikáltan ajándékozta. Németh László születésnapjára a „veszprémi példa” Lendvai Ferencével a Földes Gimnáziumban műsort rendeztünk, amit a TIT-ben megismételtünk. A rendezvényen részt vettek az egyetem tanárai, diákjai, élükön a legendás professzor, Terplán Zénó. Németh László zárszavát hangszalag őrzi; miskolci egyetemisták örökítették meg. Ez azért lényeges, mert a hangfelvételt csak később kaptuk meg, mégis az én összekötő szövegemet és a színészek bemutatásait végiggondolva írta meg egyik legjobb kései esszéjét, a két Németh-szöveg pedig szóra pontosan megegyezik (példa rá, mily csodásan működött Németh László agya és emlékezete). A Napjainkban külön írt esszét Vidéken élni címmel. Csapda című drámáját a Miskolci Nemzeti Színház 1966-ban mutatta be, sajnos szereposztásbeli tévedéssel, mert Puskint egy hősi alakokat megformáló színésszel, Polgár Gézával játszatták el. Holott Puskin ebben a drámában nem hős, hanem megkeseredett ember. Így a Csapdáról ez a hősi alak maradt a köztudatban. Bécsy Tamás színháztörténésztől, kiváló drámaszakértőtől, aki kevésbé szerette a magyar drámának ezt a vonulatát, de mindig objektíven nyilatkozott, megkérdeztem, melyik Németh László-drámát tartja a legsikerültebbnek. Gondolkodás nélkül azt felelte: a Csapdát. Legnagyobb bánatomra egyetlenegy színházigazgató sem meri műsorára tűzni. Hiszen nagyon jó színész kell egy ilyen intrikus alkat megformálásához. Puskin olyan figurát testesít meg, aki a környezetében megkeseredett, és már mindenkiről és mindenkinek csak rosszat mond. Így a környezet hálójában természetessé válik, hogy el kellett pusztulnia. A drámában Puskin csupán egy jelenetben emelkedik a hős szintjére, amikor vele szintben lévő szereplővel, Gogollal beszélget. Ezt a drámai szövevényt sikerült Németh Lászlónak – saját üldözési kálváriáját beleírva – nagyszerűen megoldania. A darabot úgy olvastam, még gépiratban, hogy hallottam közben annak a színésznek a hangját, akivel elképzeltem a szerepet.
Elárulod, hogy kinek a hangját hallottad?
– Kálmán Györgyét. Ő zseniálisan tudta volna eljátszani.
Talán Tímár Béla is?
– Talán. Ő félig-meddig tanítványom volt. Bejárt egyik szemináriumomra az Eötvös Collegiumba, mert Ördögh Szilveszter és Nógrádi Gábor költők, írók baráti körébe tartozott.
Tartod a kapcsolatot Németh László családjával?
– Németh Lászlót nagyon szeretem, művein, gondolatain nőttem föl, leveleztünk is egymással. Máig nagyon jó kapcsolatban vagyunk családjával.
Tehát róla nem lehetett disszertációt írnod. Kit választottál?
– Amint említettem, a másik tanulmányt Szabó Lőrincről írtam. Róla már lehetett kandidátusit csinálni, hiszen 1957-ben halt meg.
Találkoztál vele?
– Csak egyszer, halála évében, a Kossuth Klubban láthattam, odatévedt egyetemistaként a Shakespeare-szonettek új kiadásának bemutatóján. Ott voltam a temetésén, ahol számomra a legnagyobb élmény az volt, mikor tekintetem egy pillanatra találkozott Németh Lászlóéval. Erről később beszéltünk is Laci bácsival.
Ha neved beütöm a netes keresőbe, az első mondat, hogy Szabó Lőrinc monográfusa. Szabó Lőrinc-életműkiadások gondozója. Mi fogott meg ennyire Szabó Lőrincben?
– Nagy és klasszikus költő. Örömmel írtam róla annak idején tanulmányt. Az volt a szokás, hogy kiadták a témát, kiről írjunk kandidátusit, nagydoktorit. A véletlen megsegített, mert Szabó Lőrinc halálát követően, összegyűjtött verseit megjelentették szép, nagy kötetben, és annak apropójából készült tanulmányom. Az Akadémián pedig Szabolcsi Miklós, aki akkor ott ideológiai szempontból is meghatározó szerepet játszott, azzal tett valóban jót az utókor számára, hogy könyvtárral megvetette a Szabó Lőrinc-hagyaték jelentős részét. S akkor jöttem én, a huszonéves fiatal, aki a miskolci születésű, felvilágosodás kori költővel, Dayka Gáborral doktorált. Abban az időben még létezett ugyanis az úgynevezett kisdoktori, amiért utóbb én harcoltam, hogy tartsuk meg ezt a címet, mert óriási dolog, ha a tanárok le tudnak doktorálni. A minősítés kellő mértéke lehetne. Pécsett már tanszékvezetőként több tanítványomat doktoráltattam. Sajnos ezt a címet eltörölték, és ezzel a kandidátusi rang is egy kicsit visszacsúszott a PhD fogalmát magára öltve. Visszatérve Szabó Lőrinchez: amikor kandidátusi témát kerestem, azt mondta Szabolcsi Miklós: „Most írt maga egy jó tanulmányt Szabó Lőrincről. Írja abból a monográfiát!” „Én, a taknyos kölyök? Szabó Lőrinc a magyar irodalom egyik legnagyobb klasszikus költője.” „Rába György megírja kismonográfiáját, és ezzel letudtuk. Ő nem akarja folytatni a kutatását. Nyugodjon meg, senki nem fog Szabó Lőrinccel foglalkozni. Félnek tőle.”
Miért féltek akkor Szabó Lőrinccel foglalkozni?
– Kérlek, erről most ne beszéljünk. Írtam egy vaskos könyvet, Szabó Lőrinc „pere” címmel. Akit érdekel a téma, olvassa el. Ezt azért is kérem, mert ahányszor Szabó Lőrinccel foglalkoznak a tévében, a rádióban, mindig ugyanazokat a primitív anekdotákat ismétlik. Miért felejtik el ezek az emberek, hogy a kötetemben közzétettem mindennek pontos, pró és kontra dokumentumait? Aki megijedne a kötet vastagságától, olvassa el Horányi Károly kétrészes, ItK-beli tanulmányát. Ma már az egész vádaskodás lényegtelen, mert Szabó Lőrinc elismerten a legnagyobbak közt szerepel, bár mindig hozzáteszik, „de az élete…” Életműve a szakmában a rendszerváltás nyertese lett.
Te viszont nem féltél a témától, hanem elkezdtél rajta dolgozni.
– Igazán nagy mesterem ebben a munkában a felvilágosodással foglalkozó Szauder József volt. Az a Szauder, aki valamikor az Újholdban Kosztolányi Hajnali részegségéről máig legendás vers- és motívumelemzést tett közzé. Emellett mindmáig Krúdy egyik legjobb magyar szakértője. Őt választottam úgy mesteremnek, hogy elolvasta írásaimat, megjegyzéseivel kísérte, és monográfiám fejezeteit leközölte az ItK-ban. Lényeges még megemlíteni Szabó Lőrinc nemzedéktára, Illés Endre nevét, aki Szabó Lőrinc apósa, Az Est lapok irodalmi rovatát szerkesztő Mikes Lajos anyagi támogatásának köszönhetően kigyógyult tüdőbajából. Illés Endre most éppen elfeledett író. Kár, mert jó esszéista, író, sikeres drámaíró volt. Illés Endre mint a Szépirodalmi Könyvkiadó igazgatója meg merte tenni, hogy a vitatott életű Szabó Lőrincről három kötetes monográfiát jelentessen meg. Illéssel kapcsolatban egy anekdotát mesélek el. Amikor Illés Endrével akartam Szabó Lőrincről beszélgetni, direkt a lakására címeztem a levelet, hogy nem a kiadóval, hanem az íróval szeretnék találkozni. Behívott a kiadóba. Én írtam a disszertációt, s ő időnként érdeklődött. Miután megvédtem kandidátusi értekezésemet, kérte, keressem fel a Sajtóházban, a hajdani New York-palotában. Ott volt az Új Írás szerkesztősége is, így a lap munkatársa, későbbi főszerkesztője, Juhász Ferenc is, aki nagyon szerette Szabó Lőrincet. Mindig beköszöntem Ferihez. Azt mondta: „Menjél Bandihoz, tárgyaljatok!”. Amikor bementem, azt kérdezte Illés Endre: „Nem emlékszem pontosan, már van szerződésed erre a könyvre?” Jól tudta, hogy nincs. És én ezt is feleltem neki. „Akkor ez már csak egy bürokratikus aktus. A jegyzetedet meg kell kurtítani, de a disszertációdat kiadjuk, s küldöm a szerződést.” Megyek vissza Ferihez, aki nem azt kérdezte, hogy mit intéztél, hanem, hogy „mit ittatok”. „Sajnos konyakot, amit világéletemben utáltam”. „Gratulálok! Ez jelenti a szerződést. Nem tudtad? Illés Bandinál a fekete csak tárgyalás, a konyak a szerződés.”
Többször ittatok konyakot?
– Erre már nem emlékszem, de köteteimet sorban kiadta, és felkért Szabó Lőrinc életművének publikálására is. Talán utolsó találkozásunk volt, mikor elromlott a lift, és a hátsó, teherlifttel mentünk föl együtt, és szemrehányóan megjegyezte: „Te, Lóránt, rég nem voltál nálam. Csak nem csalsz meg minket valamelyik kiadóval?” „Nem, Endre, hidd el, nekem te vagy a kiadó.”
Azt írtad Szabó Lőrincről: „Műveit olyan csalimeseként olvasom, amelyben benne él az üdvtörténet is.”
– Egyik kötetének címe: Harc az ünnepért. A címadó költemény egy 1928-as, tehát korábbi versének átirata. Az eredeti cím: Falba léptem, s ajtót nyitott a fal. Ez lesz most készülő kötetem címe, de a 2015-ben megjelent „Nyílik a lélek” – Kettős látás a huszadik századi lírában (Szabó Lőrinc „rejtekútja”) könyvemben is főként ezzel a témával foglalkozom. Költészetében ugyanis nemcsak a Te meg a világ tragikus szemléletű, a pusztulással szembesítő személyiséglátomása születik meg, de jelen van mindvégig az elégikus poétikájú metafizikus sejtelmeket sugárzó Tücsökzene hangneme is. Megírta ’40-ben, hogy ateista verset pedig senki nem írt. A Materializmus című verse alapján őt mégis annak tartották. Még a rendszerváltás előtt, egyik tanulmányom megírása után a költő fia, Lóci kétségbeesetten hívott fel: „eddig csak nácinak tartották szerencsétlen apámat, most már vallásos költőt is akarsz belőle csinálni?” „Lócikám, nem, én csak az igazat akarom megírni.” Szabó Lőrinc csak gyorsírásban fennmaradt sorozatában Jeszenyin halálát írja meg, mintha Jeszenyin az öngyilkossága során – akkor még úgy tudták, hogy végzett magával – versekben még megörökítette volna utolsó éjszakáját. Ez a feltehetően 1928-as versciklusa tulajdonképpen az előképe az 1947-es Elképzelt halálnak, ahol arról van szó, hogy a világmindenség is „egy költő agya”. Költészetének másik rejtekútja a hazájához, népéhez kötő honpolgári kapcsolódásáról tett vallomásai.
Magyar sors és Fehér Szarvas címmel a Magyar Fórum kiadásában, 1994-ben jelentek meg Szabó Lőrinc válogatott prózai írásai, Csurka István előszavával. Azt írtad, mikor interjúfelkérésemre válaszoltál, hogy Csurka Istvánnal egymást megbecsülő kapcsolatban voltatok. Ez a kapcsolat végig fennmaradt?
– Amikor találkoztunk, mindig kedvesen üdvözöltük, megöleltük egymást. Csurka Istvánt mindig nagy drámaírónak tartottam. Politikai nézeteimről nem nyilatkozom soha, az magánügyem. Kérdezted, mit jelentett Szabó Lőrinccel foglalkozni. Nem győzőm hangsúlyozni: ajándékba kaptam egy nemzeti klasszikust. Tulajdonképpen a Szabó Lőrinc-filológia a nulláról indult. Halála után kellett iskolát teremteni, alakítani, munkatársakat összegyűjteni. Tudod mit jelentett 1962-ben Szabó Lőrinccel foglalkozni, aki világirodalmi méretekkel mérve is szintben van? Éppen Szauder Józseftől tanultam, azt kell keresni, miként kapcsolódik Szabó Lőrinc a világirodalomhoz. A Te meg a Világ kötet 1932-ben a világlíra élvonalába emeli Szabó Lőrincet. Gottfried Benn, T. S. Eliot, a kései Rilke, Ezra Pound, William Butler Yeats, az ír költő közé. És József Attila is, mint bátyjára nézett rá, a Te meg a Világot egyszer kívülről felmondta Szabó Lőrincnek. Tehát egy ilyen emberrel foglalkozhattam, amikor az intézeti munkatársak jó részének ma már alig említett szerzőkkel kellett bajlódniuk.
Azt is elérted, hogy külföldön is megismerjék Szabó Lőrinc verseit.
– Olasz és bolgár nyelven jelent meg kötete, de ennél lényegesebb, hogy külföldön hét-nyolc helyen emléktáblát állítottunk neki. Miskolci középiskolai tanárként pedagógiai kirándulásokon csak környező országokban járhattunk. Egyszer eljutottam Karlovy Varyba, a valaha Karlsbad néven világhírű monarchiabeli üdülővárosba, ahol Arany János is többször megfordult, betegségét gyógyítandó. Goethe, Beethoven emléktáblája mellett ott van Arany Jánosé is. Innen ered az emléktábla állítás ötlete. Titiseeben, Korcula szigetén, Dubrovnikban, Brünn mellett a világhírű Macocha cseppkőbarlangnál, és Dél-Tirolban, Avelengo-Haflingban – a Freiburgban élő erdélyi szász Schneider Alfréd, a zágrábi egyetemi docens Curkovic-Major Franciska, aki a Miskolci Egyetemen szerzett PhD-t, és az újjáalakult Csehország első budapesti nagykövete, Richard Prazák brünni professzor segítségével, szervezésével. Többször említem, hogy Abbáziában, abban a szállóban, ahol Ferenc József, Joyce is megfordult, melynek erkélyéről Tito beszélt, egy – horvát és magyar kettős nyelvű – emléktábla van, Szabó Lőrincé. Folyóiratriportok is beszámoltak már róla itthon is. Nagyon örültem, mikor egyszer visszatérve láthattam rajta a fiumei magyarok friss koszorúját.
Térjünk vissza Miskolcra. Tudtak akkor a kutatáshoz számodra bármit is biztosítani?
– Szabó Lőrinc kutatására státust nem biztosítottak, de műveit publikálhattam. Közben középiskolai tanár maradtam. Azzal ellenben, hogy Szabó Lőrinccel foglalkoztam, „belépőt” szereztem az értékes kortárs írók körébe. Ismertek, mint Szabó Lőrinc monográfusát. Vas Istvántól Nemes Nagy Ágnesig, Ottlik Gézáig, Szentkuthy Miklósig, Jánosy Istvánig, Lakatos Istvánig, Esterházy Péterig, idősebbek, fiatalabbak. Bizonyára Csurka István is ezért becsült engem, hiszen egy olyan korban, ahol értéktelenséggel is kellett bajlódni, én egy valódi érték „képviseletét” láthattam el. Ez számomra függetlenséget jelentett.
Miskolcon is?
– Miskolcon Szabó Lőrinc titkos kód volt. Amikor a miskolci honpolgárok – ezt a szót használom, mert még nem sajátították ki – előtt kiejtettük Szabó Lőrinc nevét, eszükbe jutott, hogy 1956. október 23-án este városukban tartózkodott Illyés Gyula és Szabó Lőrinc. Tehát Szabó Lőrinc neve összeforrott Miskolcon az 1956-os forradalommal. Fazekas Csaba kollégám írt egy kitűnő könyvet erről az estről, én is minden dokumentumot rendelkezésére bocsátottam. Döbbenten olvastam újra – utólag a hideg is kilelt – a következő meghívó szövegét előkeresve: „Szeretettel meghívjuk önt és családját folyó év október 22. napján, délután 6 órai kezdettel a Városi Könyvárban rendezett Szabó Lőrinc-emlékestre. Előadó: Dr. Kabdebó Lóránt.” Hangsúlyozom: a dátum 1962. október 22. Ez is példázza, mit jelentett a város számára Szabó Lőrinc. Azt is elértük, hogy Szabó Lőrinc szobra, Varga Imre csodálatos alkotása még a rendszerváltás előtt ott legyen az Avasi Gimnázium előtti téren. A terv folytatása sajnos még ma is várat magára: a szobor melletti gimnáziumot Miskolc legnagyobb szülöttéről elnevezni. Továbbá Lóci kezdeményezésére innen indult el a Szabó Lőrinc iskolalánc. Minden év október 3-án, három óra előtt öt perccel tisztelői megemlékeznek róla a Kerepesi Temetőben.
Az irodalomtanárok, az értelmiség mennyire ismeri Szabó Lőrinc-tanulmányaidat?
– Ismered a krk.szabolorinc.hu weblapot?
Most, hogy az interjúra készültem, olvastam bele.
– Ez egy igazi kritikai kiadás. A Miskolci Egyetem Szabó Lőrinc Kutatóhelyének és a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtárának Szabó Lőrinc-honlapja, ahol a költői életmű összes fellelhető versvariációjának reprodukciója kötetekre bontva kerül közlésre az Országos Tudományos Kutatási Alapprogramok támogatásával. Összes versének az összes variánsa és minden, amit egy kutatónak ismernie kell. Most már a Harc az ünnepért-nél tartunk. Az összegyűjtés és a rendszer gondozása Horányi Károly és Sajó Tamás feladata, én csak ellenőrzöm áldozatos és tudósi munkájukat.
Sosem gondoltál arra, hogy színdarabot írj?
– Egyszer írtam valaha, legépeltem, s maradt a fiókban… Kérdezted a sorsfordító pillanatokat, ilyen volt, mikor Latinovits Zoltánnal találkoztam, hiszen egy ideig egy városban éltünk. Az említett dráma tulajdonképpen egy újsághír-krimi, de ebbe belevettem az építész Latinovitsot és a rendkívüli színész személyiségét. Nagy csapásnak érzem, hogy nem bírtam rávenni Zoltánt, hogy Szabó Lőrinctől a Semmiért egészent a rádióban elmondja. Ez egy önző vers, és ilyet nem hajlandó elszavalni – hangoztatta. Elmagyaráztam neki, amit végiggondoltam, s amire talán Szabó Lőrinc is csak később eszmélt rá, vagy soha sem, hogy ez a vers a kétségbeesett ember jajkiáltása, segítségkérése, a vágyott emberi kapcsolatok alaptörvénye.
A Székelyföld kulturális folyóiratban olvastam még három évvel ezelőtt: „arról a Bella Istvánról kell szólnom, aki az utóbbi évtizedek egyik legfontosabb magyar lírai teljesítményét hozta létre. Arról a költőről, aki – Kabdebó Lórántnak hála – a Hetek elnevezésű irodalmi csoport tagja.” Te hoztad létre ezt a csoportot?
– A Hetek csoportról egyik interjúban sem szóltam, direkt nálatok akartam erről beszélni. Közéjük tartozott Ágh István, Bella István, Buda Ferenc, Kalász László, Raffai Sarolta, Ratkó József, Serfőző Simon. Miskolcon a ’60-as évek második felében a főszerkesztő betegsége idején egy-két évig én szerkesztettem a Napjainkat. Odakerült a fiatal Serfőző Simon, az Új Írás kedvelt költője. Farkas Lászlóval, az Új Írás szerkesztőjével a két lapban összevontuk és megvizsgáltuk, hogy a korabeli ifjú költők közül tematikában kik is hasonlítanak egymásra. Ezt neveztem én el – Bella Pista dedikációjában is szerepel, hogy „keresztapánknak” – Heteknek. Ratkó Jóska ikertestvérének tartom magam, mert egy évben, egy napon, egy városban, fél óra differenciával születtünk. Ide, a csoportba számítottuk még – Ratkónak a Heteket összefogó versében így is szerepel – Kiss Annát. Ő később indult, de mégis közénk tartozott. Ágh Istvánnak máig talán a legnagyobb versoratóriuma a Harangszó a tengerészért, amit én közöltem. Mások csak részletekben akarták lehozni. „Pista, ezt bűn szétszedni, ez így együtt remek” – mondtam neki. A lap középső belső oldalán hoztuk Feledy Gyula jó barátunk illusztrációjával. Ratkó legjobb versei is nálunk jelentek meg.
Ez a számos önként vállalt feladat számodra küldetést jelentett?
– Igen! A felsorolt nevek nem voltak divatosak, bár az olvasók szerették. Ellenzékieskedőnek minősítette őket a kulturális vezetés. Ők nem csak költőnek, de embernek is kitűnők. Más jellegű értékek megjelenését is szorgalmazták. Tandori Dezsőt így én közöltem Magyarországon először. A Közelebb az éghez című hosszú versét. S ki javasolta? Atyai mesterem, Szauder József mellett Ágh Pista, Tandori évfolyamtársa. Tandorit levélben felkerestem, s elküldte ezt a hosszú versét. Boldogan írtam róla, s idővel nagyon jó barátom lett. Egyik kötetemnek ő írta a fülszövegét.
Vannak követőid a kutatás területén?
– Egyre kevésbé, mert ezt a szakmát nem fizetik, nem becsülik, alig találsz a fiatalok között olyat, aki kritikai kiadásra vállalkozik. Pedig e nélkül nem lehet klasszikusaink népszerű, nagy példányszámú kiadásaiban hiteles szöveget az olvasó és értő nagyközönség kezébe adni! Ehhez megszállottság kell. Én pedig ilyen megszállott voltam, vagyok és leszek is. Hál’ Istennek, találok utódokat, követőket. Még a legfiatalabbak között is. Csak ne éljünk vissza önként vállalt lelkes dolgozni akarásukkal.
Medveczky Attila
