Számomra olyan nincs, hogy egy előadás jobb ne lehessen
A fejlődés alapja: arra kell törekedni, hogy az énekes még szebben és még jobban énekeljen. Éppen a fejlődés miatt még nem kell küszködnöm. Abban a pillanatban, mikor azt érzem, lebeg a hangom, és nem esik jól az éneklés, marad a tanítás.
Kertesi Ingrid Liszt Ferenc-díjas magyar opera-énekesnő, érdemes és kiváló művész, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem tanára, adjunktusa Budapesten született Marvalics Éva egykori válogatott és többszörös magyar bajnok vívó és Dr. Kertesi Károly szakgyógyszerész és szintén első osztályú kardvívó egyetlen gyermekeként. Fiatal korában sportolt, vívott, úszott és karatézott. Kislányként hét éven át csellózott. Zenei tanulmányait 1985-ban fejezte be Sziklai Erika tanítványaként a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem ének, majd opera tanszakán. Művészi pályáját közvetlenül ezután a Magyar Állami Operaház magánénekeseként kezdte meg. 1987-ben fél évig Geszti Szilviánál tanult Stuttgartban. Operaházi tagsága mellett és annak folyamatos megtartásával a düsseldorfi és bonni operaház tagjaként is rendszeresen énekelt főszerepeket 1996 és 1999 között. Berlinben a Komische Operben Harry Kupfer rendezéseiben szerepelt. Fellépett Európa számos országában operai és koncertpódiumokon, emellett énekelt többek között Japánban, az Egyesült Államokban, Kanadában, Izraelben, Thaiföldön és Kínában. Pályája során sikerrel vett részt több nemzetközi énekversenyen, ahol többek között az alábbi díjakat nyerte: a Lipcsei Nemzetközi Bach Énekverseny 2. helyezettje – 1984.; a güterslohi „Neue Stimmen” Énekverseny győztese – 1987. 1996-ban a Magyar Televízió egy órás portréfilmet készített róla.
Operai fellépései mellett gyakran énekel dalokat, oratóriumokat, kortárs és kamarazenét, különösen kedveli a barokk kor műveit. Az éneklés mellett sok éve tanít. Korábban Szombathelyen, a Nyugat-magyarországi Egyetemen, majd a Pécsi Tudományegyetem Művészeti Tanszékének adjunktusaként, jelenleg pedig a Liszt Ferenc Zeneakadémián. Pályafutása során több mint ötven lemez, CD jelent meg közreműködésével. Énekével számos alkalommal járult hozzá templomokban az imádkozás szentséges nyugalmához. Díjak: Magyar Rádió Nívódíj (opera-, oratórium- és dalfelvételeiért) – 1989, 1990 és 1992; Bartók Béla–Pásztory Ditta-díj – 1992; Juventus-díj (a Magyar Állami Operaház legjobb fiatal énekese) – 1992; Liszt Ferenc-díj – 1995; Artisjus-díj – 1999, 2000, 2003, 2004, 2011; A Magyar Köztársaság Érdemes Művésze – 2001; Magyarország Kiváló Művésze – 2015; Keresztény Kulturális Akadémia Cornelius-díja – 2015; Halhatatlanok Társulata Örökös tag – 2015. De a legnagyobb elismerést számára a közönség szeretete jelentette.
Főbb szerepei: Gara Mária (Erkel: Hunyadi László), Melinda (Erkel: Bánk bán), Olympia (Offenbach: Hoffmann meséi), Lucia (Donizetti: Lammermoori Lucia), Adina (Donizetti: Szerelemi bájital), Norina (Donizetti: Don Pasquale), Corilla (Donizetti: Viva la mamma), Gilda (Verdi: Rigoletto), Annuska (Verdi: Falstaff), Oscar (Verdi: Álarcosbál), Júlia (Gounod: Rómeó és Júlia), Romilda (Händel: Xerxész), Adél (J. Strauss: Denevér), Amina (Bellini: Alvajárók), Silberklang és Madame Herz (Mozart: Színigazgató), Blonde (Mozart: Szöktetés a szerájból), Zerlina (Mozart: Don Giovanni), Despinetta (Mozart: Cosi fan tutte), Sophie (Richard Strauss: Rózsalovag), Zerbinetta (Richard Strauss: Ariadne auf Naxos), Léna (Vajda János: Leonce és Léna), Annuska (Weber: Bűvös vadász), Dzsufi (Ránki: Pomádé király új ruhája).
Allűrök nélkül
Először Olympia szerepében láttam, majd jöttek a Verdik, de ami számomra a legnagyobb élményt jelentette, az a Lammer moori Lucia. A tanítás mellett még mindig énekel. Hogyan sikerült megőrizni hangját? Hiszen ezt nem sok lírai koloratúrszoprán mondhatja el magáról.
– Jogos a kérdés. Példaképeim, mint László Margit, Kalmár Magda, Lehoczky Éva 50 év felett is énekeltek főszerepeket. Valószínűleg egyrészt genetikai adatottság, hogy még mindig meg tudtam őrizni hangomat, másrészt mindig is közel állt hozzám a dal és az oratórium. Úgy érzem, s ezt tanítom is a növendékeimnek, hogy a természetes éneklésre törekedjenek. Tehát mindenki csak annyi hangot adjon ki magából, és az a legszebb – most nem akarom technikai módszerekkel untatni az olvasókat –, ami természetesen jön, akár a beszéd. Hiszen szinte szállóigévé vált az énekesi pályán: „az éneklés felnagyított beszéd.” Tehát nincs más helyen egy szöveges rész az éneklésben, mint ha beszélnénk. Erre mestereim vezettek rá, akik közölték, ne akarjak a született adottságaimnál többet kiadni magamból. Például lírai koloratúrszopránként ne a Tosca legyen a szerepálmom. Nyolc és fél évig csellóztam, sajnos nem zongoráztam, mert akkor jól tudnám a növendékeimet kísérni, ennek ellenére ez a vonós hangszer hasznomra válik, ezáltal tudom vezetni a dallamot, és nagyon figyelek arra, hogy a hang ne lebegjen, ne vibráljon túl. Azzal szinte ki lehet üldözni a világból. Sajnos már az Operaházban, a 30 év körüli fiataloknál is észrevettem – persze vannak kivételek –, hogy gyönyörű színű matériával rendelkeznek, jó művészek, színpadon is megállják a helyüket, de mégis káros „operaénekesi allűrt” fedeztem fel náluk. Túl drámaian akarnak énekelni, és akkor rögtön lebeg a hang. Ez a dallam halála. Ahogy bármilyen hangszeres muzsikus másként játszik egy Bachot, Vivaldit, mint Verdit, így kéne az énekeseknek is a különféle stílusokban másképpen vibrálni – máshogyan kell kötni a dallamot a különböző zeneszerzőknél. Sokszor mindent ugyanazzal a vibratóval énekelnek, s így idővel elfárad a hangszalag – ezek kicsiny izmocskák, amiket ugyanúgy be kell járatni, edzésben tartani, mint a sport világában. Így alakul ki az a természetes érzés, hogy a küszködést kiiktatva az éneklés közben nem fáradunk el.
Ez az oka, hogy még mindig aktív énekes?
– Bizonyára, mert Sziklay Erikánál, akinél diplomáztam, és később Geszti Szilviánál is elég sokat tanultam. Szilvia 70 éves is elmúlt, amikor olyan íveket tudott énekelni, mindenféle allűr nélkül, hogy azt gyönyörűség volt hallgatni. Ezt követem – de nem mindig sikerül, mert számomra olyan nincs, hogy jobb ne lehessen. Még most is szeretnék fejlődni, amennyiben lehet, és a koncertek és előadások után mindig azon töprengek, mennyire voltam jó.
Visszahallgatja magát?
– Amikor csak tehetem, és olyankor megállapítom, hogy nem voltam rossz, sőt eléggé jó, de nincs olyan előadás, ami ne lehetne jobb. A fejlődés alapja: arra kell törekedni, hogy az énekes még szebben és még jobban énekeljen. Éppen a fejlődés miatt még nem kell küszködnöm. Abban a pillanatban, mikor azt érzem, lebeg a hangom, és nem esik jól az éneklés, marad a tanítás.
A zeniten szeretné befejezni énekesi pályáját, nehogy egy bukással emlékezzenek önre?
– Eltalálta. Biztos nehéz abbahagyni az éneklést, az olyan lehet, mint leszokni drogról. Sosem drogoztam, de az éneklés szenvedély. Tavaly volt a 30 éves jubileumom a Szerelmi bájitalban, és szerepem szerint fiatal nőt játszom, és nagyon jól esett a siker. Bár mindig megfogadom, hogy holnaptól újra sportolok, de ez nem igazán sikerül. Korábban rendszeresen sportoltam, még talán ez látszik a színpadon…
Ifjan több sportágban is jeleskedett. Vívott, úszott, karatézott. Ez hozzásegítette a fizikai állóképességhez?
– Egyértelműen, de nem csak a fizikai állóképességhez, hanem a színpadi mozgáshoz is. Kérdéséhez hozzá kell fűznöm: amikor a berlini Komische Operben énekeltem a Harry Kupfer által rendezett darabokban, akkor ez olyan volt számomra, mint egy második opera szak. Ott sokszor térden állva vagy fekve kellett énekelni, de mivel volt mögötte egy jó rendezői koncepció, mindezeket az utasításokat könnyű volt végrehajtanom. Ehhez hozzásegíttet sportos múltam. Most is kéne sportolnom, de az éneklés és a tanítás után hirtelen eljön az este, és akkor azt mondom: „na, majd holnap”.
Nem bánja, hogy nem lett vívó vagy karatebajnok?
– Azt nem, de a sportnak a családban megvolt a hagyománya. Szüleim élsportolók voltak, ezért én is komolyan vettem a sportolást. Miután napi szinten kezdtem el énekelni, akkor már csak ennek éltem.
A karatézó énekesnő
Ha megtámadnák az utcán, meg tudná védeni magát?
– A nők inkább a gyorsaság és a meglepetés fegyverével védekezhetnek.
Konkrétan meg is támadták már?
– Kétszer is. Egyszer kloroformmal támadtak meg, egy előadás után. És még egy eset volt, akkor addig futottam, míg világosabb részhez nem értem. Ha nem tudtam volna egy kombinált védő rúgás-ütést csinálni, akkor ki tudja, mi történik velem.
Említette, bánja, hogy nem tanult zongorázni. Miért éppen a csellót választotta első hangszerének?
– Csellózni még a sportolás előtt kezdtem, majd egy időben a kettőt párhuzamosan végeztem. Szüleim rendszeresen elvittek hangversenyekre, operaelőadásokra; ezt fontosnak tartották.
Volt otthon zongoránk, és most már tudom, hogy a zongoratanulás sokkal nagyobb hasznomra lett volna az összhangzattanban és a zeneakadémiai énekórákon kívüli tárgyakban. De én akkor mégis a csellót választottam.
A cselló után rögtön jött az éneklés?
– Négy-öt éves koromtól állandóan énekeltem. Az vonzott. Anyukám őrzi gyermekkori rajzaimat; mindig királylányokat rajzoltam, akiknek nyitva volt a szájuk, mert énekeltek. Általános iskolában több rendezvényen énekeltem, de akkor még nem gondoltam arra, hogyan is fejleszthető a hangom.
Felvételizett a konzervatóriumba?
– Nem, mert gimnáziumba jártam. S mikor a Zeneművészetin az osztálytársaimnak már első évben jól ment az összhangzattan, akkor nekem erre nagyon sokat kellett koncentrálnom. Egy éves volt a kislányom, mikor elkezdtem a Zeneakadémiát – elsőre felvettek –, és nagyon nehéz volt az elméleti tárgyakat gimnáziumi végezettséggel elsajátítanom. Akkor bántam meg először, hogy nem tanultam meg zongorázni.
Milyen segítséggel tudta bepótolni lemaradását?
– Nagymamáméknál laktunk, és csak így tudtam megfelelni a kihívásoknak. Egész nap tanultam, majd foglalkoztam a gyermekemmel, és éjszaka próbáltam hárfapedálos pianínóval.
Ez a családi segítség. És a szakmai?
– Elméleti részben nem voltam olyan szinten, mint akik a konzervatóriumban végeztek. Maria Teresa Uribénél tanultam énekelni – én voltam az első tanítványa 16 évesen. 19 éves voltam, mikor megszületett kislányom és 20 évesen kezdtem el a Zeneakadémiát.
Ismertem olyan szoprán énekeseket, akik szülés után rögtön Desdemonát énekeltek. S utána lekerültek a pályáról.
– Tanáraim tisztában voltak azzal, hogy kisgyermekem van, és még akkor nem is voltam a pályán. A titok nyitja: míg a gyermekünket anyatejjel tápláljuk, nem szabad énekelni. S utána fokozatosan kell kezdeni.
Nem állt meg az ének tanszaknál, hanem folytatta a kétéves opera szakot. Vonzotta a színpad?
– Olyan énekesnő szerettem volna lenni, aki a színpadon énekel, de dalokat és oratóriumokat is megszólaltat. Számomra rendkívül fontos volt, hogy barokk műveket, és dalokat is énekeljek. Ennek egyik oka, hogy már gimnazistaként is vonzódtam a kamarazenéhez. Nem véletlen, hogy vannak olyan lemezeim, melyen hárfa, trombita és ének is megszólal. Az opera szakon Sziklay Erika volt az egyik mesterem, Medveczky Ádám pedig komplett szerepeket tanított be nekem.
Akkor még az Erkel Színházban voltak a vizsgaelőadások. Élt önben valami kis félsz, mielőtt színpadra lépett?
– Hogyne! Egy nagyobb előadás, nehezebb szerep előtt még mindig azon gondolkodom, miért is jó ez nekem, mert előtte úgy érzem, mintha lázas lennék. Ahogy szétmegy a függöny, átlényegülök, és akkor már nem izgulok. Szükséges egy kis drukk, egészséges adrenalin – nálam ez néha több.
Még diplomája előtt nemzetközi énekversenyen vett részt, s második helyezésben részesítették. Ez megerősítést jelentett?
– Ez a „Neue Stimmen” Énekverseny volt, amin azok indultak, akik már elértek egy versenydíjat. A Lipcsei Nemzetközi Bach Énekversenyen indulhattam el. Ennek a helyezésnek köszönhetem a Komische Oper meghívását. A versenydíjak abban erősítettek meg, hogy jó úton járok, de még fejlődnöm kell.
Első szerepe Oscar volt Verdi Álarcosbáljából, ami egy nadrágszerep. Bevallom, számomra Kertesi Ingrid a mai napig az Oscar.
– Ez kedves. Tudja, egy szerencsétlenségben szerencsém volt. Autóbalesetet szenvedtem éppen a diplomám után, mikor felvett az Operaház. Több nagyobb szerepet kaptam volna, de a baleset után „csak” az Oscart és a Carmenből Frasquitát kaptam meg. Elkeseredtem. Nem tudtam, hogy ez csak jót tesz nekem. Bár Oscar nem könnyű szerep, de mégsem annyira nehéz, mint a Lucia, vagy a Melinda. Így nem terheltem meg a hangom. Közben rendszeresen jártam énekórákra, hiszen a Zeneakadémiával nem ér véget az énektanulás, és kell egy külső kontroll. Geszti Szilvia és Adorján Ilona jelentette ezt számomra.
Három évig a düsseldorfi és bonni operaház tagjaként is rendszeresen énekelt főszerepeket. Meghallgatáson vett részt?
– Itthon tartották a meghallgatást a düsseldorfiak. Karl Richter mint új intendáns új tagságot keresett; előénekeltem, meghívtak. Úgy történt, hogy szinte állandóan ott kellett tartózkodnom, és onnan jártam haza. Megtarthattam operaházi tagságomat, így részt vettem a Falstaff, a Rózsalovag premierjén. Kint pedig a Lammermoori Lucia címszerepét, Gildát a Rigo lettóból, Zerbinettát Richard Strauss operájából, és a Szerelmi bájital Adináját. Tehát nagyon szép szerepeim voltak, de hiányzott az oratórium – Németországban koncerténekesként ismeretlen voltam. Miután hazajöttem, ezeket bepótoltam, először a Magyar Rádió Zenekaránál.
Csak volt valami hozadéka a nyugati főszerepeknek?
– A premiereket hallották más színházak igazgatói, és később vendégként meghívtak Bonnba, Genfbe és nagyon sok országba.
Már bánom, hogy a zürichi felkérést visszautasítottam
Nem is gondolt arra, hogy hosszabb ideig csak Nyugaton énekel?
– Akkor nem, de most már bánom, hogy egy felkérést visszautasítottam. A zürichi operától felkerestek, hogy legyek tagjuk úgy, hogy közben megtarthatom hazai operaházi tagságomat. Azt válaszoltam, csak vendégként vállalom. Viszont ott is tagság volt, s nem szerepre szerződtették az énekeseket. Volt még néhány olyan eset, hogy annyira ragaszkodtam a budapesti Operaházhoz, hogy mindig csak vendégnek akartam elszerződni.
Sokszor említette az oratóriumokat, a dalokat. Más technika, módszer kell hozzá, mint egy operához?
– Az oratóriuménekléshez főleg másfajta lelki hozzáállás szükséges. Amikor templomban éneklünk, akkor a stílust másként érzem, mint mikor a színpadon éneklek. A stílus más, de a technika nem. Az operai szerepeket is a számomra optimális technikával közelítem meg.
Mi jellemezte a légkört, mikor az Operaház tagsággal rendelkezett?
– Németországban sokkal szigorúbb és merevebb volt a tagok közti viszony; Ausztriában és Franciaországban kevésbé. Németországban nagyon jó előadások voltak, de a rendezés – kivéve Düsseldorfban – nem mindig állt olyan közel hozzám, mint akkor idehaza. Itthon sokkal barátibb volt a légkör.
Voltak irigyei?
– Nem tudom, és nem is foglalkoztat ez a kérdés. Ha valaki ugyanazt az szerepkört énekli, mint én, de érzem, hogy hitelesen, tehetségesen, akkor képtelen vagyok az illetőre féltékeny lenni. Persze, aki más kapcsolatokból lesz híres, az bosszantó. Jó kapcsolatot ápolok az utánam következő generációval és tisztelem elődeimet. Növendékeimnek is azt tanácsolom, hogy az interneten nézzék meg a nagy elődök előadásait, mert sajnos sokan még a nevüket sem ismerik.
Augusztus közepén, Kecskeméten, szabadtéren, koncertszerűen énekelte el Melinda szerepét a Bánkból. Sokan tartanak ettől a szereptől, mert egyszerre drámai és lírai koloratúr. Hogyan sikerült ennek a kihívásnak megfelelnie?
– Mikor először kaptam lemezfelkérést az úgynevezett ős-Bánkra, nem is gondoltam Melinda szerepére, mert addig nálam sötétebb színű hangok énekelték. Az eredeti változatban Melindának jóval magasabb hangokat kell énekelnie. Utána, a következő premierre, ami már az átdolgozott Bánk volt – lehet, hogy a lemez hatására –, engem kértek föl erre a szerepre. Melinda fantasztikus, de szerintem két szopránra íródott. Az első felvonás egy drámaibb szoprán színű hangra, a második és harmadik felvonás pedig az én hangfajomra. Úgy oldom meg ezt a kihívást, hogy az első felvonásban játékban próbálok meg drámaibb lenni.
Két unoka, növendékek és a humor
A Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem tanárként milyen tanítási módszertant követ?
– Úgy vélem, első évben olasz dalocskákat, áriákat kell énekelni, mert az elősegíti a megfelelő hangképzést. Sokat számít számomra a humor, és ezt nem rejtem véka alá tanítás közben sem. Tehát nem tartok nagyon rideg légkörű órákat, de ez nem jelenti azt, hogy ne lennék durcás, ha valaki felkészületlenül jön hozzám. Nagyon szeretek tanítani, mert közben hangilag állandóan edzésben tarthatom magam. Állandóan éneklek diákjaimmal, s bemutatom nekik a szabad technikát. Nagyon tehetséges növendékeim is vannak, egy hete Sárközi Xénia nyerte meg a Házy Erzsébet-versenyt. A többiekre is büszke vagyok.
Szinte hihetetlen, hogy két unoka büszke nagymamája. Azt mondják, a jó színész, operaénekes lelke mélyén megmarad gyereknek. Csak úgy tud játszani. Sokat játszik unokáival?
– Én is megmaradtam gyereknek… Sajnos nincs időm annyit játszani unokáimmal, amennyit szeretnék. Ezt a játékosságot anyukámtól örököltem. Vele és lányommal is nagyon sokat nevetünk. A játékosság mentalitás, típus kérdése, és kortól független.
Honlapján Váci Mihály sora olvasható: „Nem elég a jóra vágyni, a jót akarni kell. És nem elég akarni, de tenni, tenni kell.” Eddigi pályafutása alatt sikerült elérnie, hogy minél több jót adjon át a közönségnek és növendékeinek?
– Ha hiú lennék, azt mondanám, ez egyértelmű. De ebben nem lehetek biztos. Ha majd növendékeimet hallom a nagy külföldi operaházak színpadán vagy a budapesti Operaházban – ami egy fantasztikus, minőségi dalszínház –, akkor kijelenthetem, sikerült a jót átadnom. Nagyon sok jótékonysági koncerten lépek föl. Ezzel tudok jót tenni és azzal, hogy úgy tanítok, ahogy szívem diktálja.
Medveczky Attila
